Áááááááááá! Valaki tanítson meg úszni! Nagyjából évente egyszer, maximum kétszer szoktam, no ennyit szánok a dologra időből... Bár alighanem többre volna szükség, ugyanis az aztán mégiscsak elszomorító, hogy átlagosan három-négyszáz éves nénikék előzgetnek és kerülgetnek a medencében, miközben én igyekszem arra koncentrálni, hogy mellúszás közben ne koccoljam le a medence alját a homlokommal.

Sikerült kemény (ne nevess, tényleg kemény!) 1 kilométert nyomnom ma 48 perc alatt... Gondolom, ez egy Balatonátúszáson épp arra elegendő, hogy a parttól épp olyan távolságban merüljek el, ahol már nem látják távcsővel sem, hogy ez a Béla meg hová lett, s talán akkor van esélyem arra, hogy a nézők azt hiszik: a maradék távot víz alatt próbálom letudni. Nohát... Inkább újra körbefutom. Mármint a Balatont. Mert valahogy olyan gazdaságtalan a technikám, mint amennyire gazdaságtalan egy államosított birtok volt tulajdonosa... (Vicc volt. ÉÉÉÉRTEEEEED: nincs neki gazdasága, GAZDASÁGTALAN!) Annyira rosszul használom ki az erőmet, mintha maratont próbálnék futni a felázott szántóföldön Adidas gumicsizmában... Komolyan, már csak az hiányzik, hogy a medencében egy vizimadár leszarjon, mert azt hiszi, szobor vagyok.

Mindegy. A lényeg, hogy sikerült életem leghosszabb úszását véghezvinnem, s ez ahhoz képest, hogy úszni nem tudok, még jól is hangzik. Az edzésnaplóm meg szép színes így... Avatatlan szem még azt hinné, hogy biz' ájronmenre készülődöm, de, mint írtam már, ez még az alufóliaember szintjét sem éri el. Az úszás csak zavar, hogy nem megy, bringázni szeretek, a futás meg... Nos, a futás, megkockáztatom, hogy MAJDNEM az élet. De persze nem az, viszont hozzá tartozik. Mondjuk, csak annyira, mint az, hogy ha egész héten nincs eső, akkor az akkor kezd esni, mikor a szemüvegesbarom (igen, én) hazaindul a bringával éjjel, s nincs sárvádője. Vagy mikor ismét hazaindul, s történetesen vidéki biciklisnek van öltözve, azaz farmerban van. No, mindegy. Szerintem az esőfelelős mindig azt nézi odafenn, mikor indulok, aztán zutty, mindent a nyakamba. Ja, és igen: a nénik és bácsk meg bizonyára mind engem várnak az usziban, mikor jövök már, hogy aztán jót röhögjenek szegény fuldokló fószeren... De az annyukúristenit: LEFUTOM ŐKET!!! :)))