Bé-Po-Bu 2007, Harmadik rész
Második nap
Innentől alapvetően megváltozott minden. Reggeli a szálláson, pakolászás és kivonulás a rajthelyre autóval - tulajdonképpen ennyiben összefoglalható a reggel. A mindentől egyformán távol levő szállásról jó sokára értünk oda a rajthoz. Kicsit szótlan voltam, aggódtam a lábam miatt, a biztonság kedvéért gyorsan cipőt váltottam a rajt előtt a főtéren dideregve, mozgattam az ízületeimet, figyeltem, minden rendben van-e... Úgy döntöttem, nincs gáz, különösen figyeltem a bokámra, de az sem volt túlzottan más, mint szokott. Egészen a rajtig.
A rajt előtt szinte a szokott módon kaptam nagyon sok biztatást, igazából úgy kellett, mint egy falat kenyér, szükség volt minden plusz energiára... A rajtpisztoly eldördülése után végre elindultunk, s szinte azonnal éreztem, hogy valami tompa, pici szúrást jelez a bokám minden lépésnél. Kicsit még forgattam minden lépésnél, de aztán elfelejtettem a dolgot. Mentünk előre rendületlenül, át a hídon, majd végig a parton - a beígért ellenszél szerencsére az érdeklődés hiánya miatt elmaradt, mondjuk, hogy jó tempóban haladtunk előre. Farkas előttem, mint szokta, de tudtam, hogy úgyis lehagyom majd, mert gyorsabban szoktam kezdeni. El akartuk játszani azt a poént, hogy OJ megkérdi tőle, akar-e valamit inni, s én jól lehagyom, de Farkas egy mozdulattal áthúzta a számításainkat: kiállt pisilni...
Innentől majdnem eseménytelen volt a nap. Haladtunk a gát mellett, OJ dokival beszélgettünk nőkről, családról, társakról... Csak egyszer-egyszer zökkentünk ki valami miatt, mikor épp egy szemétkupacon támadt kedvem guberálni vagy egy őrült autós próbált meg ledudálni minket, nem sejtvén, hogy előttünk még kétszáz futó van. No meg persze Gátiné fenekén akadt fenn a szemünk, amit gonosz módon még riszált is egy kicsit, de engedtessék meg szegény magányos futóknak, hogy legalább a szemüket legeltessék! Ildi meg Ursi nagy tervét is jól kibeszéltük, miszerint ők majd jól legörkorizzák a távot egyszer... És aztán futottunk, futottunk, futottunk.
OJ egy hatalmas, ágas bottal kergetett, én néha énekeltem, néha belökdöstük egymást a buszmegállóba, de aztán elfogyott a lendület, s egyre inkább már csak csendben futottunk a gátnál. Egy fickó persze felidegesített: mindig elém futott, majd ott befékezett és rám tapadt. Ha lemaradtam, lassított, ha megelőztem, visszaelőzött. Máig nem értem, mit akart, de talán semmit, csak én kezdtem besavanyodni. Igyekeztem persze kitörni a fásultságból, Kerékgyártó Petit meg Ákibácsit meglátva például, ahogy a séta-futás-séta-futás taktikáját alkalmazzák, elkezdtem röhögni, hogy ezek résztávoznak, de azt nem sejtettem, hogy OJ ezt nekik is elmondja, miközben átrohanunk köztük vigyorogba, ahogy a seggemet csapkodja a botjával... ez nem cirkusz - válaszolták, s igazuk is volt, bár én sajnáltam, hogy nincs jó kedvük. Nekünk még az volt.
A 40 kilométeres váltónál éreztem először, hogy valami gond van. A két vádlim furcsa nyilallásokat eresztett meg, s ahogy lépést váltottam, éreztem, hogy a bal bokám sincs túl jó állapotban. Ott még nyújtottam, s igyekeztem nem gondolni rá, de pár kilométerrel odébb megint éreztem, hogy baj lesz. Vagyis baj van. Csak remélni mertem, hogy nem kell azt mondanom. “kezdődik”...
Pitzi mindeközben őrült jojó módjára tepert autójával fel és alá, kérdezgette, hogy vagyunk, kínálgatott mindennel, s hozta-vitte a híreket mindenkiről mindenkinek. Sokszor elköszöntünk tőle, de ő csak nem tudta a versenyt ott hagyni, szívét és lelkét adta mindenkiért. Bevallom, hogy ha segíteni nem is tudott, nagyon sokat jelentett, hogy ott van. Farkasról kérdezősködtem leginkább, s megnyugodtam, mikor hallottam, hogy ott van mögöttünk nem messze. Volt, hogy csak a duzzasztó gátja választott el minket egymástól Farkassal, s ez valahogyan biztonságot adott. Bíztam benne, hogy az erő, ami Farkast megóvja bármitől, engem is segít, ha a közelében vagyok. Hülyeség, de így gondoltam.
Aztán lassan elnehezültek a lábaim, a bokám egyre rosszabb volt, amitől teljesen máshogy futottam, s ettől pedig az izmaim kezdték felmondani a szolgálatot. Olyannyira, hogy mire elértünk az 50. Kilométerhez, már csak jobbára magam elé bámultam, s leginkább az foglalkoztatott csak, hogy mennyi van még hátra. Nagyon be akartam fejezni már a dolgot, úgy éreztem, vonszolom csak magamat. Szinte láttam, ahogy Farkas mindjárt megelőz és én ott maradok egyedül, használhatatlan lábakkal. OJ dokiból ekkor jött ki a tavalyi év tapasztalata igazán, ő tudta, mit érzek, s nem hagyta, hogy maga alá gyűrjön az érzés. Hajtott, kergetett, üvöltött velem, én pedig megadtam magam a sorsnak és mentem, miközben kétségbeesetten kerestem a megoldást a helyzetre. Végül a bevált módszerhez folyamodtam: kávét ittam, hátha az kirángatja az agyamat a tompultságból - s sikerült is végre magamhoz térnem valamennyire, bár a lábaim egyre jobban merevedtek, s a futásom egyre billegősebbé vált.
Tudtam, hogy szimmetrikusan kell mozognom akkor is, ha fáj, különben teljesen szétesik a mozgásom, így egyre inkább koncentráltam - OJ észre is vette, hogy már nem beszélek, csak megyek, megyek... De aztán valahogyan átlendültem a gödrön, ezen az igen nagy, mocsaras gödrön, amibe majdnem beleragadtam, s közben Frank Tibiék is megérkeztek, akik már azt látták, hogy megint énekelünk... szóval egy csata újra meg volt nyerve. De a veszteségek már koránt sem voltak olyan kicsik, mint előtte.
A határhoz közeledve egyre lelkesebb voltam, még előztünk is pár egyénit, szóval kezdett visszatérni az önbizalmam és a lelkierőm, s hogy ne akadjon meg a folyamat, nomeg a magam akaratának erősítésére is, elhatároztuk, hogy a célig már nem állunk meg, addig meg már csak 19 kilométer volt hátra. Az pedig csak a csodálatosan elmért kilométereknek volt köszönhető, hogy az egyszuszra való befejezés végül nem így sikerült, sőt!
Mint a bádogember a homokviharban, úgy zakatoltam tehát előre, s koncentráltam a szimmetrikus mozgásra, aránylag sikerrel. Előre néztem folyamatosan, keresve egy apró jelet, hogy tudjam: közel a cél - és közben mindegyre Nórikámat akartam felhívni, most sem tudom, miért nem tettem... Talán azért, mert végig zajos úton futottunk a határtól. Talán azért, mert már a jó hírt akartam mondani neki: bent vagyok. Vagy csak azért, mert ahogy telt az idő a hetvenedik kilométer után, egyre jobban éreztem, hogy kimerülök, s nem akartam, hogy ezt hallja... De nem hívtam fel végül. OJ egyre gyakrabban látta, hogy lassulnék, ilyenkor rámüvöltött, s én engedelmesen mentem tovább. Zilaci érkezése volt csak, ami hirtelen kizökkentett az újonnan támadt fásultságból, elénk futott, s melegen üdvözölt, nekem akkor ő a cél hírnöke volt, a régen várt jel, amit vártam. Pillanatra elfelejtettem azt is, hogy fáj a bokám, de az hamar figyelmeztetett egy melléllépésnél, s ez meghatározó lett arra a napra.
Zilaci tovább futott Farkasék elé, mi pedig végre elhagytuk a főutat, hogy a Gandiékkal való találkozás után a kis utcákon át közelítsük meg Győrt. A kedvem időlegesen jobb lett, hiszen már csak nyolc kilométert számoltunk OJ dokival, s a frissítőállomáson is ezt mondták. Kezdett látszódni a cél, s nem hittem, hogy a végére olyanná válik, mint a délibáb, amit kergetek, de sosem érem el.
A kanyargós utakon elértük Győrt, de mint utóbb kiderült, baromi messze voltunk magától a fürdőtől. Ezt az is bizonyítja, hogy a 8 kilométeresnek mondott utat 80 perc alatt tettük meg, miközben én egyre inkább a bokámmal és a fáradtsággal voltam elfoglalva. Korányi Balázs közben kiszállt az elején, s ő mondta most, hogy a mozgásom olyan, mintha most kezdtem volna - én azonban már csak az ütemes zötyögést éreztem és a zsírzatlan gömbcsuklóim csikorgását. Próbáltam a jobb lábamra tenni a súlyt, de hamar észrevettem, hogy eddig is ott volt, így felhagytam a próbálkozással, mitöbb, igazából magam is meglepődtem azon, hogy még mindig aránylag tempósan futok. Szememmel minden utca végén a célt kerestem, s egyre inkább elcsüggedtem, mikor az utak végén csak újabb utak kezdődtek. Amikor egy ilyen út végén közölték velem, hogy még 1,7 kilométer, szitkozódva a járdára rohantam és üvöltöttem, hogy le van (...), nem csinálom tovább, elegem van. Csak OJ hangja vitt tovább, szintén üvöltötte, hogy meg ne merjek állni, takarodjak tovább, ne sírjak, mint egy kurva, nem azért jöttem... És ilyenek. Kellett. Tovább mentem, de már a sírás határán voltam, úgy felhúztam magamat. Nem tudtam örülni a célnak. Befutottam, valakik szóltak hozzám, gratuláltak, nem tudom, én csak mentem, majd megálltam a bejáratnál; semmit nem láttam, csak egy ülőhelyet kerestem. Ahogy el akartam indulni, éreztem, hogy vége van, a bokám nem mozdul, csak ég, mintha katlanban állnék és nem tudnék kilépni belőle. Elvánszorogtam egy székig, leültem és elkezdtem sírni. Vége, nem tudok menni, ezt gondoltam. OJ hozott sört, látta, hogy pocsékul vagyok.
Kisírtam magam, közben valakik beszéltek hozzám, végül megnyugodtam - de az este alaphangja már megvolt. Ala visszavitt a szállásra, én ott felhívtam Nórit, elmondtam neki, mi van, próbáltam nem sok rosszat mondani, de ő megijedt a hangomtól. Én is megijedtem volna. A fotelből nem tudtam felállni, mázsás súly nyomott, a lábam fájt. A jobb lábamon féltenyérnyi hólyag... Vicces volt, de nem nevettem.
A fürdőbe visszatérve kicsit jobb lett a kedvem, de a hideg rázni kezdett a masszázsasztalon, közben pedig mindegyre a bokámra gondoltam. Mi lesz most? Meggyógyul, meg kell gyógyulnia, mondogattam magamban. Talán hittem is. A masszázsasztalt haraptam, ahogy gyúrtak: fájt. Minden érintés fájt, az izmaim siralmas állapotban voltak. Hát ezért edzettem? Hogy ne tudjak mozogni? Farkasra a fürdőben találtunk, mindenáron beszélni akartam vele, de magam sem tudtam, miről. Panaszkodni akartam neki. Ha valaki, akkor ő biztosan érti, mit mondok... aztán... hát vettem egy forró zuhanyt, miután a melegvizes medencében is rázott a hideg, visszatértünk a szállásra, ahol vacsoráztunk, én pedig nagy nehezen kisántikáltam a többiektől messzire és felhívtam Nórit. Halkan beszéltem, s mondtam: nagyon fáj a lábam... Őt és magamat győzködtem, hogy nem lesz gond... Vacsora közben beszélgettünk, a tegnapi jókedvnek nem volt nyoma. Farkas is szótlan volt, ültünk egymás mellett. Próbáltam kitalálni, mire gondol.
A nap eseményeit még felmondtuk diktafonra, de aznap rövidre sikeredett... a lendületet csak a vacsorabeli nagyjából békés majdnem-jókedv adta.
Éjjelre bevettem gyulladáscsökkentőt, mindennel bekentem, amit csak mondtak, hogy jó lehet, nem is fürödtem, csak bezuhantam az ágyba. Éreztem, hogy tüzel a bokám. Vártam a reggelt. Ahogy éjjel rengetegszer felébredtem, első gondolatom az volt: mennyi az idő? Mennyi időm van meggyógyulni? Nem volt sok, s az is egyre fogyott.
Harmadik nap
Nem nyitottam ki a szemem, nem akartam tudni, mennyi az idő. Hátha akkor még marad egy kicsi. Hátha van még öt perc, s annyi hiányzik. De nem, nem volt. Fel kellett kelni, s nekem nem volt több időm regenerálódni. A helyzet lehangoló volt: nem tudtam lépni, minden egyes lépésnél késeket döftek a sípcsontomba. Vártam, hogy a helyzet jobb lesz, de nem lett jobb, sőt, ha a másik lábamat akartam használni, akkor pedig azt éreztem, hogy valami tépi kifele az izmaimat. Igyekeztem semmire sem gondolni, bevettem egy gyulladáscsökkentő fájdalomcsillapítót inkább reggeli előtt.
Mire végigszenvedtem magam az épületen a reggelizőhelyiségig, megbizonyosodtam arról, hogy semmi sincs rendben. Próbáltam ruganyosnak látszani, szerintem nem sok sikerrel, aggódva vártam a rajtot. Ala hozott kaját és innivalót nekünk a boltból, OJ elpakolta, s Farkassal, Urssal és OJ dokival elindultunk a fürdőhöz gyalog. Közel volt, nekem mégis háromszor meg kellett állnom pihentetni a lábamat. A rajt előtt nagy tömeg volt, sok ismerős kérdezte, hogy vagyok, én bizonygattam, hogy jól, s igyekeztem eltűnni inkább, az épület ajtajában Gandinak már majdnem elmondtam, mit tervezek, de aztán csendben maradtam, mert elszégyelltem magam.
Soha semmit nem adtam még fel!
Rajt. A tömeg átlökdösött a hídon, én pedig, amint egy kis helyem volt, megálltam. Fájt a bokám, nem tudtam rálépni. De valahogy csak menni kellett, így összeszorított fogakkal felvettem a futómozgást, s az időközben bevett másik fájdalomcsillapító is hatni kezdett talán, mert azt vettem észre, hogy ha furcsán csapva is a lábam, lassan, de haladok. OJ hajtott, mondta, menjek, ne a szintidővel küzdjek, kapjam össze magam, de én bizonygattam, hogy jól vagyok, hagyjon. Megyünk.
15 kilométernél Frank Tibiék ránk találtak, a lány - nem emlékszem a nevére - kiugrott a kocsiból és futott velem, mondta, hogy menjek, fusak, ő elhitte, hogy megy ez nekem. Én alig. 19 kilométernél Tibi szólt, hogy sajnálja, de ki leszek zárva, annyira lassan megyek. Ez van, ez a szabály. Tényleg sajnálja. Már csak elméleti esélyem volt, hogy a 2,5 kilométerre levő ponthoz szintidőn belül odaérjek, 8 perces kilométerekkel mentem. És ekor végighasított bennem az elkeseredés és a fájdalom, végül a düh: nehogy már a záróbusz vegyen ki! Nehogy már azt mondja valaki, hogy szar az, amit csinálok, nem jó, nem elég! Nehogy már a gyengeségem legyen mindennek a veszte! Nehogy már hiábavaló legyen egy év küzdelme, csak mert nem vagyok ura a testemnek!
Lao Ce írt valami olyasmit, hogy (bocsánat, pontatlanul tudom)
“Tested-é az ország? Uralkodj az országon.
Tested-é a néped? Ura vagy a népnek.”
Vagy valami hasonló... de eddig mindig így működtem. Én vagyok az úr. Engem szolgál a testem, essek be az árokba inkább, vegyenek ki onnan az orvosok és zárjanak ki akkor, de ne a záróbusz, könyörgöm, ne a záróbusz! OJ-val mindezt hangosan, üvöltve, egymást hergelve beszéltük meg persze, nem magamban. Nem tudom, mit gondoltak, akik hallották, de nem is érdekelt.
Levettem a ruháim nagy részét, ettem puszedlit, megálltam megmasszírozni a lábam, majd előreküldtem OJ-t, töltse fel a flaskát vízzel - és ne lássa, ha mégsem sikerül elindulni. És akkor nagy levegőt vettem... És rákapcsoltam. 4-es... 4:30-as tempóra váltottam, nem érdekelt a lábam, semmi. Menekültem a megaláztatás elől. Egy kislány sípjának hangjára azt hittem, vége, lejárt az idő, de tévedtem. Volt még idő. A váltóponton már 4 percem volt a szintidőhöz... Nicolék ekkor láttak először, nem is hitték, hogy korábban még baj volt.
OJ-nak mondtam, hogy futunk egy 3:30-as maratont, s vége. Elszántam magam. Lendületben voltam, persze a lábaim nem bírták, mitől bírták volna? De kizökkentem végre, s ez jó volt... az eredeti terv szerint már csak banánt ettem volna, persze 10 kilométer rohanás után, mikor végül kimerülten lelassultam a biztonságos középmezőnyben, szinte könyörögtem puszedliért. Kész voltam. OJ innentől nagyon vigyázott rám, etetett, rugdalt előre, nehogy újra magam alá temetkezzek. Sok múlott ezen, s most utólag visszagondolva nem volt kis teljesítmény, ha hozzávesszük, hogy eddigre már megfázott és vacogott a nyergen.
Farkas előttem volt, később mellettem. Nem beszélt sokat, de én örültem, hogy ott van. Mondta, ne siessek, holnap is van nap. Én nem hallgattam rá, addig akartam menni, míg be nem érek, valahogy mégsem hagytuk el egymást ezen túl, hiszen nem bírtam gyorsan menni már. A bokám nem engedett, de más sem.
Ursi panaszkodott, hogy Farkas nem beszél, csak megy. Lehajtja a fejét és megy. Ahogy elhagytam őket, minduntalan hátra akartam nézni, ott vannak-e, s ha nem voltak, ideges lettem. Nem tudtam az okát sem Farkas viselkedésének, sem az enyémnek, de ettől a pillanattól kezdve nem nagyon távolodtunk el egymástól. A végéig pedig kicsit összefolynak a dolgok, hiszen két dolog foglalkoztatott: a bokám és a fehér bárányok, Ursiék. Kocs környékén adtunk Farkaséknak almát, találkoztunk Zajire-vel és Kécskei Katival a fórumról, én beszélgetni kezdtem, hátha elterelem a figyelmemet a hátralevő útról... ők pedig mondták, hogy Farkas nem kommunikál. Nem szívesen hallottam.
Lefele egyre nehezebben tudtam menni, fájt a bokám, s miután Zajire elhagyott minket Tata határában, már csak koncentráltam minden lépésnél, s halkan mondtam magamnak minden levegővételnél: nem-fáj-...-...-nem-fáj-...-...
Zilaci újra elénk jött. Köszöntött, kicsit futott velem, beszéltetett, majd hátrament Farkashoz; párszáz méterre voltak talán lemaradva. Monotonul gyűrtük az aszfaltot, idegesített, hogy Tata még sehol. Jeszenszky Peti utolért minket, aztán Farkasék is, én pedig felvettem a tempójukat, s így futottunk tovább. Elöl Peti, mögötte Farkas és én, mögöttünk Zilaci, mögötte a három bringás: Urs, OJ és Kati.
Szipogtam, folyt az orrom a hidegtől. Farkas meghallotta, rám nézett. Könnyes volt a szeme. Hátranéztem, s megláttam, ahogy alakzatban megyünk rendíthetetlenül a tatai vár felé. Nekem is könnyes lett a szemem. Zilaci néha mondott valamit, de Isten bocsássa meg, nem emlékszem, mit. Koncentráltam, nem fáj, nem fáj, nem fáj... Nem fáj!
Ahogy közeledtünk a vége felé, egyre inkább felizgattam magam, az utolsó utcában döbbentem rá, hogy tényleg mindjárt beérünk! Taps fogadott minket innen-onnan, s egyszercsak felismertem Pogreget, Kriszt, Bocsit, hullámoztak, tapsoltak nekünk, s futottak tovább velünk... Én nyeltem a könnyeimet, s mondtam, hogy srácok, srácok... menjetek már... jajj... És ahogy közeledtünk, úgy lettünk egyre többen, ráfordultunk az utolsó ívre, s kis hadsereg követett már minket. Erre emlékszem csak. És arra, hogy befordulunk a célkapu egyenesébe, én már nem látok, Farkast még egy pillanatra, ahogy talán Ala fogja meg, én meg mentem tovább és összeestem, vagy mi, leguggoltam és bőgtem csak, mint a kisgyerek, nem bírtam abbahagyni, valakik beszéltek hozzám, a vállamat gyömöszölték, a fejemet símogatták, nem hagytak magamra egy pillanatig sem, de én mindezt egy nagy érintésként fogtam csak fel, nem tudtam, s nem is érdekelt, hogy ki ér hozzám, csak a szeretetet kaptam mindenfelől.
Pár perc múlva felálltam, Farkast kerestem. Hasonlóképp érezhetett ő is, mint én, megöleltük egymást, s ott folytattuk a sírást, ahol abbahagytuk. Hát ezért futottam. Éppen ezért, s tudtam, hogy végig kell futnom a távot, ha el akarom éri, amit akarok. És... csodálatosan hangzik, de teljes bizonyossággal tudtam mondani ezután, amihez percekkel korábban még görcsösen menekültem: nem fáj, nem fáj - mert tényleg nem fájt a bokám. Tudtam járni, noha órákkal korábban még nem sikerült.
--
Az áhított masszőrlány gyúrt végig, én majd’ elaludtam, közben Krisz gyógyítgatta a lábamat a masszázsasztal túlfelén. Nem is értettem, hogy került oda, csak egymásra mosolyogtak a lábamnál és munkához láttak. Elérzékenyültem ismét. Nicol és Bocsi rámparancsolt, hogy jegelni kell a lábamat - Farkasnak is, hasonlóan ramatyul nézett ki neki is, de igazából mindegy volt már minden. Feküdtünk egymás mellett és vigyorogtunk. Elhatároztam, hogy most már csak vele vagyok hajlandó befutni.
Másnapra jön Nóri - ez volt még, ami felvillanyozott, nicolékkal meg is beszéltem minden fontosat, s miután elmentek, az egész napi küzdelmet kipihenve, jókedvűen, sántikálás nélkül battyogtam fel és alá. Újra volt kedvem! Úgy döntöttem, hogy másnap addig futok, amíg csak bírok, nem hagyok még egy esélyt a záróbusznak. Felhívtam nórit, s mondta, hogy örül a hangomnak, s azt is, hogy tegnap nagyon megijedt. Elmeséltem neki a nap eseményeit, s mondta, hogy igen, tud mindent, nagyon féltett... Szeretlek, mondtam. Lehetne már holnap, hogy lássalak.
Vacsoránál Kalotai Levi is ott volt, jókat beszélgettünk, Farkas is mosolygott, megbeszéltük az aznapot - majd Farkas megitta a sörömet és elzavart aludni. Fürödtünk, felmondtuk diktafonra a nap eseményeit, OJ lelki bajairól és az enyémekről beszélgettünk még egy kicsit, kitaláltuk a holnapot és én boldogan vártam az álmot. Nórit.
Aszfaltbetyárkodásaim
Második, harmadik nap
gyaloggalopp | 2007-10-26 15:21:35 | 
2 hozzászólás
2 hozzászólás
2 hozzászólás
gyaloggalopp
6237 napja
Az volt... Egy másik helyre beírtam a teljes Lao Ce idézetet... évek óta ahhoz tartom magam. Holnap, de lehet, hogy csak holnapután jön a beszámoló vége. (Utána készül a cipőteszt is! ;-))
Addig pedig itt az idézet teljes egészében:
"Testedben mért érzed
boldogtalanságod?
Boldogtalanságod csak
testeddel érzed:
ha nem volna tested,
fájdalmad se volna!
Tested-é az ország?
Kormányozd hazádat.
Tested-é a néped?
Ura vagy a népnek!"
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
2014-12 hó (3 bejegyzés)
2014-06 hó (2 bejegyzés)
2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (2 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (2 bejegyzés)
2012-08 hó (1 bejegyzés)
2012-06 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (4 bejegyzés)
2012-03 hó (1 bejegyzés)
2012-02 hó (1 bejegyzés)
2011-12 hó (1 bejegyzés)
2011-10 hó (3 bejegyzés)
2011-09 hó (2 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (4 bejegyzés)
2011-05 hó (3 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (3 bejegyzés)
2011-02 hó (6 bejegyzés)
2011-01 hó (5 bejegyzés)
2010-12 hó (1 bejegyzés)
2010-11 hó (2 bejegyzés)
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (2 bejegyzés)
2010-06 hó (3 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-03 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (4 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (2 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-08 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-06 hó (4 bejegyzés)
2009-05 hó (3 bejegyzés)
2009-04 hó (1 bejegyzés)
2009-03 hó (2 bejegyzés)
2009-02 hó (3 bejegyzés)
2009-01 hó (4 bejegyzés)
2008-12 hó (4 bejegyzés)
2008-11 hó (9 bejegyzés)
2008-08 hó (2 bejegyzés)
2008-06 hó (2 bejegyzés)
2008-05 hó (3 bejegyzés)
2008-03 hó (4 bejegyzés)
2008-02 hó (1 bejegyzés)
2008-01 hó (7 bejegyzés)
2007-12 hó (1 bejegyzés)
2007-11 hó (2 bejegyzés)
2007-10 hó (6 bejegyzés)
2007-09 hó (4 bejegyzés)
2007-08 hó (2 bejegyzés)
2007-07 hó (2 bejegyzés)
2007-06 hó (6 bejegyzés)
2007-05 hó (4 bejegyzés)
2007-04 hó (1 bejegyzés)
2007-03 hó (4 bejegyzés)
2007-02 hó (4 bejegyzés)
2007-01 hó (8 bejegyzés)
2006-12 hó (3 bejegyzés)
2014-06 hó (2 bejegyzés)
2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (2 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (2 bejegyzés)
2012-08 hó (1 bejegyzés)
2012-06 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (4 bejegyzés)
2012-03 hó (1 bejegyzés)
2012-02 hó (1 bejegyzés)
2011-12 hó (1 bejegyzés)
2011-10 hó (3 bejegyzés)
2011-09 hó (2 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (4 bejegyzés)
2011-05 hó (3 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (3 bejegyzés)
2011-02 hó (6 bejegyzés)
2011-01 hó (5 bejegyzés)
2010-12 hó (1 bejegyzés)
2010-11 hó (2 bejegyzés)
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (2 bejegyzés)
2010-06 hó (3 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-03 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (4 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (2 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-08 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-06 hó (4 bejegyzés)
2009-05 hó (3 bejegyzés)
2009-04 hó (1 bejegyzés)
2009-03 hó (2 bejegyzés)
2009-02 hó (3 bejegyzés)
2009-01 hó (4 bejegyzés)
2008-12 hó (4 bejegyzés)
2008-11 hó (9 bejegyzés)
2008-08 hó (2 bejegyzés)
2008-06 hó (2 bejegyzés)
2008-05 hó (3 bejegyzés)
2008-03 hó (4 bejegyzés)
2008-02 hó (1 bejegyzés)
2008-01 hó (7 bejegyzés)
2007-12 hó (1 bejegyzés)
2007-11 hó (2 bejegyzés)
2007-10 hó (6 bejegyzés)
2007-09 hó (4 bejegyzés)
2007-08 hó (2 bejegyzés)
2007-07 hó (2 bejegyzés)
2007-06 hó (6 bejegyzés)
2007-05 hó (4 bejegyzés)
2007-04 hó (1 bejegyzés)
2007-03 hó (4 bejegyzés)
2007-02 hó (4 bejegyzés)
2007-01 hó (8 bejegyzés)
2006-12 hó (3 bejegyzés)