Gyerekek, bocsánat, de tényleg hosszú a dolog. Itt a következő rész!
---
Bécs - Pozsony - Budapest szupermaraton 2007
II. rész
Első nap
Reggel felváltva csicsergett OJ telefonja és az enyém. Magunkhoz tértünk lassan, s résnyire nyitott szemekkel, hogy nagyon azért ne fejeljem le a falakat és a rájuk aggatott bármiket, átmasíroztunk a főhadiszállásra, Farkasékhoz. Ott családias sürgölődés fogadott, Farkas teát főzött, kávét ittak, aztán, mikor sikerült emberszabásúakká válnunk, átvonultunk a szálláshely másik épületébe reggelizni. Osztrák vendéglátóink minden bizonnyal kitalálták, hogy mi vagyunk a magyar delegáció, mert csípőből duplán vettünk mindenből, s utána még volt pofánk repetázni is. Mindenesetre bőségesen bereggeliztünk és két csámcsogás között meg is beszéltük az aznapi teendőket, legalábbis a rajt pillanatáig, reggeli után aztán ehhez tartottuk magunkat.
OJ doki bringával, mi pedig a két autóval érkeztünk a stadion mellé, OJ annak örült, hogy lebiciklizett minket, ő ért oda hamarabb. Akkor még örült az ilyesminek. A parkolóban kutyahideg és hatalmas szél fogadott minket, így a bemelegítést jobbára rábíztuk az autók fűtésére, de mivel azért csak kellett valamit kezdeni magunkkal, mozgolódni kezdtünk. Én jobb híján körbenéztem, s a sok ismerős egyikével-másikával váltottam egy-két szót. Ursi egyre aggódóbb tekintettel figyelte Gátiékat, ugyanis náluk volt a bringája, amire fel kellett volna pakolni Farkas és az ő frissítőjét - de ők csak nem jöttek; az utolsó pillanatban tudott elkészülni csak szegény lány. Farkassal néhány percig egy autóban ültünk, s engem akkor valahogyan nyugalom szállt meg, mert tudtam, hogy már nem sok van hátra a rajtig, s addig már nem történhet semmi. Beszélgettünk egy kicsit, elvégeztük az utolsó simításokat báliruháinkon, aztán elindultunk végül mindannyian a stadionba.
A rajtig tényleg semmi nem történt - ugyanis lekéstem a rajtot, annyit pofáztam az emberekkel. Azt vettem észre, hogy a hangszórókból és a tömeg felől visszaszámlálást hallok, majd eldördül a rajtpisztoly, én pedig rohantam végig a stadionon, de a rajthelytől már mindenki elment, mire odaértem... Valahogy nem csodálkoztam. De nem is érdekelt a dolog, végre elindulhattunk, végre futottunk, hetek óta ezt vártam, örültem, s kicsit megnyugodtam. Mostantól tényleg minden rajtam áll.
A stadionból kijövet egyből hatalmas, jeges szél fogadott, s ez majdnem egész nap végigkísért, én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy utálom, gyűlölöm a szelet - ez a nap során nem nagyon sikerült, mert elég sokszor támadt valamilyen afférom a széllökésekkel. Egyelőre mégis csak mentem, s azt éreztem, hogy akár Kínáig is elfutnék, ha nem néznének az ottaniak rám annyira ferde szemmel. Jópár ismerőssel kocogtunk elég sokáig együtt, végig a Duna partján, Farkas is ott volt, beszélgettünk, lassan felszabadulttá váltunk, s bár az idő rossz volt, a futás jólesett.
Nem sokára tempót váltottam, egy cseppet begyorsítottam, de nem vittem túlzásba a dolgot, mindenesetre lassanként egyedül maradtunk OJ dokival, akinek a bringakosarából - az elején még - lakmároztam a szokásos víz-puszedli mixet. A szembeszél zavart erősen, de amikor meg hátulról akart fújni, akkor meg melegem lett, s vetkőznöm kellett; ez tulajdonképp egész nap így volt. Nyílt és nem annyira nyílt terepek követték egymást, nem volt túl ingergazdag a táj, tulajdonképpen nekem baromira nem tetszett, mint ahogy az sem, hogy a kezdeti szívélyes fogadtatást a frissítőpontokon felváltotta a didergő emberkék közönye, nem egyszer háttal állva beszélgette németül, én meg csak álltam az amúgy majdnem üres asztalnál, mint akinek nincs rendben az élete teljesen, s mivel németül nem tudok, azon tűnődtem, hogy vajon a kabátjukat rángassam meg néha, hogy megforduljanak, vagy csak borítsam rájuk az asztalt. Mondom, kicsit hisztis voltam a széltől.
Volt egy sorompós kalandunk is, de addig legalább nyújthattam egy kicsit... Ez még a fenti frissítés előtt volt, még jobb volt a kedvem, de azt határozottan meg tudtam állapítani ott, kb. 35 kilométernél, hogy odáig talán túl gyorsan futottam. Persze nem ez volt a legnagyobb bajom, hanem az, hogy ugyan már a legelején éreztem, hogy túlhúztam a bal cipőmet, azt egészen 30 kilométerig nem lazítottam meg, így sikerült kicsit megnyomnom a lábfejemet. Akkor még szerencsére nem gondolkodtam olyanokon, hogy később ez az ártalmatlan hülyeség okozza a sokkal nagyobb bajt - ha tudtam volna előre, akkor lehet, hogy akkor és ott feladom. De szerencsére volt más tűnődnivaló, például akkor roncsolt el mellettünk Zabari, aki úgy hagyott ott minket, mintha álltunk volna. Nem értettük a dolgot, csak a kísérője telefonálásának egy foszlányát kaphattam el: “...elkavartunk az autóval...” - ezt aztán mint nagy hírek tudója adtam tovább OJ-nak, később a minket utolérő Krisznek és Fazekas Janinak is...
De vissza a futáshoz! Igazából magával a futással nem volt bajom, a szél volt az, ami igazán zavart. Meg persze fáradtam is, de sok energiát kivett belőlem egyrészt a szél elleni küzdelem, másrészt pedig az a hiszti és anyázás, káromkodás, amit előadtam, mikor a szél néha lefújt az útról, vagy visszafújt az aluljáróba. Ezt utólag szégyelltem is, mármint hogy hagytam kiakasztani magamat és ordítottam, hogy már épp mim van tele ezzel a (...) széllel, de az azért mégiscsak sok volt, hogy volt egy szakasz, amikor a szó szoros értelmében visszafújt a szél az alagútba... Persze, hiszen 66 kilósan indultam el, noha két hónapja még 74 kió voltam, s gyakorlatilag úgy játszott velem az időjárás, ahogy akart. OJ doki valóságosan a testével védett a szellőtől is, hiszen volt rá példa, hogy mikor a lökések kilöktek az út mellé, s nem tudtam tőlük egyenesen futni, egyszerűen beállt mellém bringával és igyekezett felfogni a vihar egy részét. Egyébként nem tudtam volna az úton maradni...
Kínunkban a szélerőművekre fogtuk az egészet, mondogattuk, hogy ez a bazi sok hatalmas ventilátor kavarja a levegőt, ez az oka mindennek. Igazából OJ sem volt túl jól, szegény majd megfagyott a bringán, de ezt hamar orvosolta egy jó pohár borral az egyik frissítőállomáson, amitől relatív jó kedve kerekedett, bár továbbra is nagyon fázott. Nohát, futottunk tovább rendületlenül, s azért próbáltunk jókedvet csiholni magunknak, ő például azzal múlatta az idejét, hogy lefotózott, midőn pucér seggemet próbáltam megismertetni egy osztrák kiserdő szélén a helyi Bambival és a többiekkel - utólag nem átallotta nekem is átküldeni a képet rólam, amin a dolgomat végzem épp, nyakig felhúzott széldzsekiben.
Új előzési taktikát is kidolgoztunk, legalábbis OJ ezt állítja (én továbbra is fenntartom, hogy csak a jószándék vezérelt): utolértünk úgy 80 kilométer magasságában egy nőt. Messziről kiszúrtam, hogy egyéni, s azt is, hogy nem mozog szépen már... Mondtam is szakállas páromnak, hogy a mai nap célja az, hogy megelőzzük lassan őt (akkor még messze volt), de úgy, hogy nem lassítunk. Miután azonban nagyon hamar utolértük, láttam, hogy nincs túl jól a csajszi, ezért előreküldtem OJ dokit, kérdezze már meg, nincsen-e szüksége valamire - meg kell hagyni, katasztrofálisan mozgott már. Ő előre is ment, adott is neki ananászlevet, s míg a nő azt itta hálás tekintettel, én elfutottam mellette. Nohát OJ azóta mondja, hogy mert utolérni már nem tudtam volna, ezért ilyen aljas és alattomos praktikákkal értem el, hogy lehagyjam őt.
A végéig más nem nagyon történt... Messziről megpillantottuk Pozsonyt, s nagyon örültem neki, aztán volt még egy hosszabb bokortúrám, ami alatt sokan leelőztek, végül átfutottunk a határon, pontosabban a határállomás mellett. Végre szlovákiában voltunk. Ennek annyira megörültem, hogy a Dunaparton hintázni kezdtem, később énekelni kezdtünk, méghozzá az István a királyt - a zenei alapot a telefonomból hallgatva, amin az egész mű rajta volt, néha igyekeztünk hallhatóan magyarul énekelni, mikor sokan hallhatták, de igazából csak ökörködtünk a határtól végig. A táv kimérése érdekes volt, mert ötösével ki volt írva mindig, s 85 kilométer környékén még úgy számoltam, hogy 9:00:00 körül érünk be - ehhez képest sikerült változatlan tempóval, de 9:20-ra beérnünk a főtérre, vagyis annak egy elkerített részére... No komment, ahogy a művelt svéd mondja.
A befutónkat akár a Zöldgömb is szervezhette volna, hiszen egy hatalmas színpad mellett volt a cél, következésképp a kutyát nem érdekelte, hogy valaki megérkezett, sokszáz ember állt háttal nekem, csak egy lány adott valami zacskót, hogy húzzam magamra, s menjek arra hátrafelé. Én pedig kerestem a futókat, bármit... De csak egy asztalt találtam, rajta pár üres poharat meg két izoitalos hordót, s ahogy ott dideregve próbáltam szót érteni két szlovák lánnyal, akik láthatóan semmilyen emberi nyelven, de még lóul vagy macskául sem értettek, elgondolkodtam, hogy vajon mit keresek én ott egyáltalán.
Láthatóan ezt nem értette az a néhány középkorú nő sem, akik a kordon mögé bejöttek valami nyakbaakasztós belépővel, s morcosan mondva nekem valamit odébb taszigáltak, miközben a VIP feliratú sátor felé igyekeztek. Valahogyan ott csak útban voltam - kértem is OJ-t, hogy ugyan menjen már és kérdezze meg a zacskóslánytól, hogy most akkor mi a tök is a teendő. A válasz lesújtó volt: 10 perc sétára innen egy iskolában várnak minket a sörök és a masszőrök... Kicsit dühös voltam, de hamar jó lett a kedvem, mert egyszer csak ismerőst láttam: Pitzi vigyorgott felém, s kiderült, hogy ő ugye ott lakik, s Aláékkal is már beszélt, ott sertepertélt már délután óta. Örültem neki, mert elsősorban ő tudta, hová kell menni, így aztán mögötte gyalogoltunk OJ-val, mitöbb: Pitzi rám adta a kardigánját, mert épp meg akartam halni a hidegtől.
Innentől már jó volt: OJ mindenkinek elmondta az új előzési taktikámat, én tiltakoztam, s közben söröztem, míg a gyúróra vártam. Jó sok embert sikerült lefutnom, ennek is örültem, bár a bal lábfejem érzékeny volt, ahol megnyomta a cipő, s a bokám is jelzett, mert a nyomott lábam miatt picit máshogy futottam, mint kellett volna, de nem volt gáz. Jó, nagyon fáradt voltam, olyannyira, hogy egy sörtől is fejreálltam, például szemérmetlenül bámultam egy fekete hajú lányt, aki bugyira vetkőzve feküdt a masszőrasztalon... aztán gyorsan elfordultam, nehogy kikapjak. A beállt izmaimat egy srác szépen legyúrta, de ekkor meg már a szomszéd asztalnál masszírozó lány munkálkodását figyeltem, s kérdeztem is, látván, hogy valaki hátát nyomkodja épp nagyon finoman, szóval kérdeztem, hogy esetleg átgurulhatnék-e inkább az ő asztalára... a lány mosolygott, persze, mert nem sejtette, hogy innentől OJ-val mindketten a verseny végéig fogunk neki udvarolni. Pedig mi azt már ott megbeszéltük.
Mindenesetre összehaverkodtunk, adott egy joghurtot is, amit másnap reggeliztem meg, a gyúrás végére pedig beesett szegény Ákibácsi, aki vacogott, de istentelenül. Felfeküdt az asztalra, s nem bírta abbahagyni a remegést, OJ be is szólt neki, hogy ilyen kézzel ne nagyon menjen pisilni - a válasz nagyon sötét pillantás volt. Szereztünk egy barátot. Lassan megjöttek végre Farkasék is, akiért kezdtem aggódni, mivel jó ideig nem sokkal mögöttünk voltak, de aztán egyszer csak lemaradtak. Mesélte, hogy egy szabadkai srácot kísért, aki farkasvak volt, s a szürkületben nem látott, de nem ez volt igazán a nagy hibája, hanem az, hogy megállás nélkül beszélt, amit Farkas birkatürelemmel viselt, gondolom, ursi nagy örömére. Beszélgetni nem lehetett vele: ő beszélt és pont. Sejtem, hogy célkapu ekkora örömet még nem okozott Farkaséknak, mint ezen a napon...
Lassan összeverődött a bagázs, s elindultunk a mindentől egyforma messze levő világvégi szállásunkra, jött Pitzi is, sőt, kalauzolt minket, s a szálláson úgy viselkedtünk, mint ama híres egyenesek, akik egyszer csak a végtelenben találkoznak... Gandiék már az étteremben ültek, így mi is odatettük székhelyünket úgy, ahogy voltunk, cicagatyában, büdösen... az épp bezárni készülő étteremben én rántott húst ettem meg valami jó kis levest, a többiek is belakmároztak, iszogattunk valami citromos Jegerre hasonló valamit meg sört, s nevetve beszéltük meg a nap eseményeit - OJ természetesen a híres előzésemmel kezdte. Jókedvemben Nórit is felhívtam, meséltem neki minden jót, majd elbúcsúztunk.
Vacsora után ökörködtünk még egy kicsit, Farkas fotózta, amint Oj tologatott engem egy bevásárlókocsiban, majd mint egy zsák krumplit, beöntött a szobába, ahol a budapesti szocreál alja keveredett a pozsonyi középkori építészettel és a hideg levegővel. Ala bácsi végigjárta a szobákat, meginterjúvolt mindenkit, hogy hogy van, majd megnyugodva aludni tért ő is. OJ elől kifürödtem a maradék langyos vizet, majd összepakoltunk holnapra mindent... végigkenegettem mindenféle csodaszerrel a lábaimat, egyhén sajgó bokámat, majd befeküdtünk a franciaágyba, diktafonra mondtunk mindent, ami aznap történt, a rajtot, a futást és a mosolygós masszőrlányt. Hamar elaludtam, vártam a másnapot. Annyira pedig azon már nem volt mit várni, hiszen lassan éjfél volt már. És másnap kezdődött a neheze... miért is nem lazítottam meg a szoros cipőt korábban?!