Ma önkényesen beiktattam egy pihenőnapot magamnak - persze csak annyira önkényesen, mint ahogyan az edzéseket csináltam mostanság. Tehát pihenőnap volt, az elmúlt nyolc napban magamhoz képest hirtelen nagyon sokat futottam, s kellett. Persze kíváncsiságból azért most is felhúztam a futócipőt, s bár éreztem, hogy ma már minden nyelven segítségért kiabálnak az izmaim, elindultam. De persze tényleg csak egy laza három kilométerest terveztem, holnap akarok egy cseppet hosszabbat, picit gyorsulgatva, de csak moderáltan. Esetleg a legvégét meghúzom - a múlt hét amolyan állapotfelmérő lett nekem (siralmas eredménnyel; igazából nem tudom, miért hiszem minden évben, hogy ha keveset edzek, akkor is szinten maradok).

No, szóval elindultam, lazán, lassan. Kifutottam az erdőbe (200 méter), s akkor virgonckodni kezdett bennem a kisördög: "nohát egy-egy gyors százméterest megengedhetek magamnak, nem?" - és belelendültem. A lábaim azonnal kétségbeesetten nyüszítettek, nem a fáradtság, nem az izomláz, nem is az ízületek, hanem úgy, egyben, a lábaim. Gyakorlatilag és konkrétan összeakadtak. Hehe. Az első sprint véget ért, mielőtt elkezdődött volna.

Második felvonás. Biztos túl hirtelen kezdtem... lassan gyorsulni kezdtem, én azt gondoltam, hogy lazán, de ahogy egyre gyorsabb lettem, úgy kötődtek össze a cipőfűzőim, vagy tudom is én, olyan volt, mint ha marionettbábu volnék összeakadt madzagokkal. Ej-ej, gondoltam, de béna vagyok. No még egy utolsó próbát! Megint kezdtem belelendülni, annyira figyeltem, hogy egyenletesen és lassan gyorsuljak, hogy végül úgy jártam, mint aki el akarja magyarázni, hogyan kell menni, s végül orra bukik. Csak én nem buktam orra, hanem hirtelen bepánikoltam, hogy jajj, mindjárt összekeverem a lábaimat. A cipőim is mintha szuszogva nyöszörögtek volna a nedves füvön, a térdem felől velőtrázó sikolyt hallottam valami béna nyilallás formájában, a bokám halkan hörögte, hogy disszidál, ha nem hagyom abba, a futónadrágomat valaki összevarrta a szárainál fogva, ráadásul a bitument is valaki elkezdte hullámoztatni alattam...  Minden összeesküdött ellenem. Kénytelen voltam végül meghátrálni és a maradék két kilométeremet lassan végigkocogni, szemben az égen a naplemente vöröslő nyomával, hátamban a hűsítő szellővel, az orromban az eső utáni mező illatával.

A lábaim hálásan megköszönték, hogy nem szadizom őket, hirtelen nagyon jó lett minden. Hazakocogtam és nincs semmi baj, csak úgy tűnik, kicsit sztrájkoltak a dolgozók, de csak figyelmeztető sztrájk volt. Nagyon jól érzem magam most - elvégre ez a pihenőnapom! :)