Jó régen írtam már, pedig azért futok közben, még ha nem is annyit és olyan rendszerességgel, mint szeretnék. A legutóbbi bejegyzésem óta egy versenyen is voltam, augusztusban az Iron Ladyn futottam 10 km-t, de utána valahogy nem volt kedvem írni róla, pedig jó kis futás volt. Akkor már tudtam, hogy neveztem november 8-ára egy 15 km-es versenyre, Portóban. Ez úgy jött, hogy szakmai útra Portóba mentem, de ennek az időpontját én választhattam meg, és akkor már úgy választottam meg, hogy futóverseny is legyen akkor. Szóval a Porto maratonnal egy időben volt a Family Run 15 km-es versenye, múlt vasárnap.

A verseny közvetlen előzményeihez hozzátartozik, hogy betegen utaztam ki, előtte hétvégén hangom se volt, és gyakorlatilag csütörtökig minden „szabad” időmben feküdtem, egyrészt hogy az előadásaimat jól tudjam megtartani, másrészt hogy tudjak egyáltalán futni vasárnap. (Plusz gyógyszerek, tea, minden – nem feltétlenül így képzelek el egy ideális külföldi utat, de ennek ellenére egyébként az egész mégis valahogy nagyon jól sikerült. A szakmai része is, meg a többi is.)

Visszakanyarodva a futáshoz, amikor először sétáltam a városban, nagyon megijedtem, mert a versenykiírásban szintkülönbség sehol nem volt feltüntetve, tehát én azt gondoltam, hogy kb. sík a terep, ehhez képest a város elég hegyes-völgyes. Itt egy sima utcarészlet (nem tudom elforgatni, elnézést), ami talán visszaadja, meg egy hídról készült kép. (Ezeket ide  nem tudom betenni, itt láthatók: http://kedvesazelet.blog.hu/2015/11/14/porto_family_run_15_km_az_oceannal)

Azt gondoltam, hogy ilyen útvonalon kizárt, hogy értelmesen le tudjak futni 15 km-t, úgyhogy esetleg átnevezek a 6 kilis Fun Runra, ha lehet. De aztán nem neveztem át. Péntek délután megkértem vendéglátóimat, hogy nézzenek rá a térképre, hogy milyen területen megy az útvonal. Ennek az lett a vége, hogy elvittek, és autóval bejártuk gyakorlatilag az egészet. Kiderült, hogy az útvonal egy része az óceán partján vezet, a városliget körül, az óceánhoz többször visszatérve, és egyáltalán nem vészes, valóban nincsenek szintkülönbségek.

Vasárnap 9-kor kezdődött a verseny. Metróval mentem ki, egy átszállással kijutottam. Azt viszont nem tudtam, hogy vasárnaponként nagyon ritkán jár a metró, az egyik vonal negyedóránként, a másik fél óránként, így hát 8:58 volt, amikor leszálltam a metróról. Nem voltam ezzel egyedül, tele volt a metró futókkal, nagyrészt külföldiekkel. Ami érdekes tapasztalat volt, hogy úgy tűnt, hogy én vagyok az egyetlen, aki emiatt aggódik.

Szóval kb. 9:10-kor értem oda a rajthoz (mert a metrómegállótól még majdnem egy km volt a rajtig – már ez alatt szinte elfáradtam), a zsákomat nem tudtam leadni, úgyhogy kiszedtem belőle a cuccaimat, magamra kötöttem ide-oda, a zsákot eldobtam és elkezdtem futni. Vécére se tudtam elmenni, ami azért nem volt annyira kellemes, meg nagyon szomjas is voltam, szóval összességében azt hiszem, ez volt az eddigi legrosszabb rajtom.

Indulás után úgy éreztem magam, mint egy csiga lassított felvételen, olyan volt, mintha a lábaim ólomból lennének és nagyon nehézkesnek tűnt a mozgásom. Ez megmaradt végig. Viszont azzal a baromi lassú tempóval, amit tudtam produkálni (kb. 8 perces kilométerek voltak, és ezen az se javít sokat, ha tudjuk, hogy néhány helyen azért picit emelkedett a pálya, olyan kis alattomosan, de mégis), teljesen jó érzéssel, egyenletesen, mindenféle nehézség nélkül végigmentem a 15 kilométeren. Öt és tíz km-nél volt frissítés, víz, semmi más, de nem is igényeltem mást.

Ez az, amit el tudok mondani. Amit nem, az az, hogy milyen érzés látni jobb kéz felől az óceánt, majd milyen, amikor szemből is felbukkan, amúgy ragyogó napsütésben, 24 fokban, novemberben, aztán még egyszer már az utolsó kilométereken. Meg milyen érzés, hogy jé, már megvolt tíz km, tizenkettő és nincs semmi bajom, nem fáj semmim, hogy milyen érzés, hogy ugyan baromi lassan, de teljesen természetesen futottam két órát, és arra gondolni, hogy lehet, hogy most már lassan a hétköznapi futásaimon se kell óvatoskodnom, mert minden rendben van.

(Azért lekopogom...)