Igazán csak a rend kedvéért.

Ebben a hónapban 10 km-t futottam, kétszer öt km-t. Az első futás 16-án volt, két és fél hét nem futás után, átlagtempó 6:45. A második pedig 26-án, 7:24-es tempóval. Ez utóbbi futás alatt időnként úgy éreztem, mintha visszafelé haladnék…

6-ától elvileg minden nap gyógytornát kellett volna végeznem. Ez egészen három napig ment is, utána azon a héten már nem tornáztam (ekkor volt a Suhanj-futás, de azon a hétvégén is meg tudtam volna oldani a tornát, szombat kora reggel és vasárnap délután, tehát ez nem mentség). Utána héten is háromszor sikerült, a 20-i héten kétszer. Igaz, akkor Prágában voltam pár napot, de ez sem mentség, első nap ott is meg tudtam csinálni. Azóta pedig nem tornáztam. Meg vagyok lepve? Nem. Mi lehet az oka? A lustaságon túl bármit mondanék, csak magyarázkodás lenne. Pedig a gyógytorna amúgy biztos nem hülyeség, a bokaerősítő gyakorlatok már ettől a kevéstől hatottak, úgy érzem.

Ezen kívül nem csináltam mást. Ja, közlekedtem bringával, kb. 66 km-t.

Emellett egy versenyen voltam segítőként, és megérkezett az órám – teljesen jellemző módon akkor, amikor futásra nem nagyon tudom használni.

A hangulatom hullámzó volt: többnyire jól viseltem a kényszerpihenőt, de azért irigykedve néztem a futókat az utcán. Most ezen a héten kezdett nehézzé válni, hogy nem futhatok, pláne, hogy az utolsó futás ennyire rosszul ment. Ebből a rosszkedvből a fő lelkesítőm húzott ki, az UTMB, ami pont most van, vagyis hát … van, de mégsincs: az időjárás miatt módosították az útvonalát. Ez egy ilyen hónap: a lelki edzettséget fejleszti.

Előrepillantó

Erőt vettem magamon és bejelentkeztem dokihoz a térdemmel, mert ugyan nem fáj kimondottan, de érzem, hogy van, időnként gyaloglás vagy állás közben is. Szeptember közepére kaptam időpontot, elmegyek, meglátom, mit mond. A gyógytorna következő alkalmát lemondtam: egyrészt így nem láttam értelmét, hogy újabb gyakorlatokat kérjek, másrészt az orvossal együtt már nem fér bele a keretbe…  

A félmaratonról persze így szó se lehet. Ez részben rossz érzés, mert készültem rá, és szerettem volna menni, részben viszont felszabadító: egyelőre nincs idénre versenycél, így aztán azt csinálok, amit akarok. Megvárom, mit mond a doki, addig is próbálok rövideket futni lazán, részben azért, hogy figyeljem, hogy viseli a terhelést a térdem, aztán utána remélem, a térdem lehetővé teszi, hogy fussak, ahol nekem jó: terepen. Erre ma jöttem rá, szilvalekvárfőzés közben.