milyen az, amikor van egy futóverseny, amin nem futok. Azt sem, milyen így találkozni a futótársakkal. Amikor rájövök, miközben adom a rajtcsomagokat, hogy itt a fél tavalyi UB-csapatom: a Balfék, a Vigyorgós, a Magas, a Keményseggű, na meg a Dagadt; aztán később arra is, hogy a fél idei is itt van. Majdnem futottam is egyikükkel egy csapatban, aztán mégsem. Meg vannak itt Csigák (köszi a sütit!), Köcsögök és Futrinkák; terepfutók és futóklubosok; itt van Pecsenye (bár nem rózsamályvaszínben kicsit szokatlan) és Lubics Szilvi, a felfoghatatlan. Amikor Attila név szerint biztatja a futókat a fordítónál; kérdezem, miért nem fut, mondja, kb. negyvenen kérdezték már tőle ugyanezt, és elmondja nekem is, miért; fogalmam nincs, hogy ismeri meg méterekről a sötétben a futókat, de megismeri; aztán egy idő után én is megismerek jó néhány futót. Amikor Péter Attila is fut, és amikor elfut előttünk a fordítónál, kicsit szórakoztat bennünket; amikor jönnek a futók, minden körben elfutnak előttünk, és megköszönik a biztatást.

Azt sem írom le, milyen az, amikor ott vagyok a fordítónál, és nincs erőm azt mondani, hogy hajrá; aztán eszembe jut, hogy basszus, nekem erre nincs erőm, a futótársam meg fut, és akkor a következő futónál már van erőm. Meg amikor augusztus van, és van rajtam egy farmer meg egy túranadrág, felül meg egy ujjatlan, egy hosszú ujjú, egy túrapolár és egy kölcsönkért kapucnis melegítőfölső, meg a fejlámpám, hogy melegítsen a pántja, és fázom; és amikor reggel a bundáskenyerektől melegszik át a kezem.

Amikor bandukolok vissza a versenyközponthoz, és jön a garantált napfelkelte, de nem jön, vagy csak nem látom, a meteorzápor.

Amikor látom Nagy Pétert, és erőt veszek magamon és nem kérdezem meg tőle, lesz-e jövőre az UB-n női póló; még egyszer látom, akkor is erőt veszek magamon; harmadszor is látom, akkor kérdezek is tőle valamit, de nem azt, hogy lesz-e jövőre az UB-n női póló; éljen, a kísértést legyőztem, de ennek a kérdésnek is eljön majd a maga ideje.

Azt sem írom le, milyen az, amikor először töltök együtt hosszabb időt kerekesszékes sportolókkal; amikor természetes lesz, ami régebben szokatlan volt. Meg az, amikor szombat délben még nem tudom, kinek a szülinapja lesz másnap, és vasárnap reggel már megköszöntöm én is.

Nem írom le azt sem, milyen, amikor szombaton palacsintát reggelizek, vasárnap meg tortát; együtt emberekkel, akiknek a többségét szerdán még nem ismertem.

 Azt is leírhatnám, milyen a piac szombat reggel 8-kor, amikor 50 kiló banánt akarunk venni. És milyen, amikor 10-kor még nem tudom eldönteni, ébren vagyok-e már, vagy csak úgy érzem, hogy nem. Meg amikor fekete pókhálót söprök le a plafonról és a falakról, és vigyázok, hogy a pókoknak ne legyen baja; mosom fel a követ, és nem látom, hogy ennek lenne látszatja, de úgy döntök, hogy van. Mikor húzkodom ki a növényeket az ajtó előtt, hogy szebb legyen a porta, és közben azon gondolkodom, hogy szegény növények, eddig éltek, mostantól nem, valamiféle tényleges vagy vélt felsőbb ok miatt; és eszembe jut, hogy pont ezt a gondolatmenetet futtattam végig két éve nyáron, három nappal apám halála előtt, amikor Csanakon gazoltam a kertben. Leírhatnám, hogy milyen, amikor vasárnap hajnalban egy kutyát látok, akinek hiányzik a gazdája; ránézek, mintha arca lenne; vigasztalom, talán így picit jobb neki akkor éppen.

Nem írom le, milyen koncentrációs és kooperációs gyakorlat a megegyező számozású csapatrajtszám, egyéni rajtszám és lufi összerakása az ugyanolyan számú szatyorba, és mindehhez a megfelelő számú szórólap hozzáadása. Azt sem, hogy a négy darab biztostű össze- és rajtszámra rátűzése milyen személyiségfejlesztő játék.

Még sok minden van, amit nem írok le. De azt leírom, hogy a Suhanj!-baba nagyon helyes, és hogy jó volt ott lenni a versenyen, ahol nem futhattam.