Idén voltam másodszor az UB-n, ami tavaly a legnagyobb flash volt. Idén vegyes a kép.

Tények szárazon

Kezdjük a tényekkel: tízfős csapatban, a Suhanó Rózsaszín Párducok, más néven NonPlusUltraBalaton csapatban futottam idén. A csapat 23:18:25 alatt teljesítette a távot. Két szakaszom volt. Az egyik Dörgicse-Köveskál 11,6 km-es szakasza (eredetileg Dörgicse-Mindszentkála, 16,6 km). Ezt a távot 1:44:12 alatt tettem meg (8:59). A másik pedig Balatonfűzfő-Káptalanfüred szakasz, 11,2 km, itt a saját mérésem 1:26:08 (7:41), a hivatalos idő viszont 1:04:07, ami teljesen kizárt. A hivatalos idő végpontja jó, úgyhogy ha ehhez hozzáadom az első frissítőpontig mért kb. 21 percemet, akkor 1:25:20 (7:37), ez így stimmel valószínűleg. Na nem, mintha ez a pár másodperc számítana, de akkor is; jó, ha összhangba tudom hozni a saját mérést a hivatalos méréssel :)

Felkészülés, ráhangolódás, meg ilyesmi

A tavalyi UB meghatározó élménye után nem volt kérdés, hogy idén is megyek. Eredetileg úgy volt, hogy a tavalyi csapattársaimmal ötösben vágunk neki, aztán mást hozott az élet – utólag azt kell mondjam, szerencsére. Nem ment volna még a maratonnyi táv egy nap alatt, pláne ilyen melegben.

Végül Gergő csapatát választottam. Tavaly is csapattársak voltunk, szerintem mindkettőnk számára kb. hasonlóan nagy élmény volt az UB. Azóta belőle DK lett, nagyon sok ember tartozik a csoportjába. Több csapat indult „DK-színekben” (brrr, nem szeretek ennyire közhelyes kifejezéseket leírni…), ebből az egyik volt a mienk. Nagyon jó tudni, hogy ennyi ember megmozdult, köztük túlsúlyos emberek is – kívánom mindenkinek, hogy tartós legyen az életmódváltása, amit elkezdett! Viszont nekem ez már túl nagy csoport volt; ismét bebizonyosodott, amit már korábban is tudtam magamról, hogy én kisebb csoportokban érzem jól magam: 4-5 fő az ideális csoportnagyság – ha annál többen vagyunk, akkor már nem hallatszik a hangom (miért is kaptam tavaly a Halk Köcsög nevet? :) ). Ez tanulság a jövőre nézve.

Külön egyébként nem készültem az UB-ra. Eredeti terv szerint két szakaszt futottam volna, egy kb. 16 és egy kb. 11 kilis szakaszt – úgy gondoltam, hogy ez rendben lesz, nem igényel külön felkészülést a teljesítése; csináltam az edzéstervemet, aminek a célja most a gyorsulás. Az UB hetén hét elején kicsit megfáztam, ezért az UB-ig nem futottam, igyekeztem kikúrálni magam, hogy az UB-n már tudjak rendesen futni. A szervezkedésben amennyire tudtam, részt vettem, de nem olyan intenzíven, mint tavaly. A szervezés és felkészülés nagy részét Detti és Ági végezte, köszönet érte!

A verseny előtt

Péntek délután már leutaztunk Füredre Gergővel és Encivel, ott volt a szállás, aztán részt vettünk a tésztapartin Tihanyban. Ott találkoztam azokkal a csapattársaimmal, akiket még nem ismertem, meg persze ismerősökkel is. Különösen fontos volt, hogy Gyurival lássuk egymást: másnap őt váltom, jó lenne, ha megismernénk egymást a váltásnál :) Este a szálláson palacsintázás volt, aztán lementünk a Balcsihoz. Fürdőruhát persze nem vittem magammal – ezt sajnáltam, mert úsztam volna egyet. Na, nem baj, majd legközelebb. Ágival és Karesszal voltunk egy szobában, kellemes volt a társaság, és szerencsére az esti igényeink is egyformák voltak: pihenni szerettünk volna a verseny előtt, nem annyira bulizni. Karesz kíséri éjszaka a futókat; a bringa is ott volt, így aztán még otthonosabb volt a szoba. A szállás amúgy teljesen rendben volt, Detti érdeme a szervezés.

Aludni nem tudtam éjszaka; szinte semmit nem aludtam, vagy legalábbis úgy éreztem. Reggel nyugiban reggeliztünk a teraszon, kávéztunk, aztán összepakoltunk, utóbbit már kevésbé nyugiban, legalábbis én. 10-kor elhagytuk a szállást, utána még egy darabig a parkolóban vártuk, hogy mindenki elkészüljön a pakolással és indulhassunk. Közben megérkezett Zoli is, így már megvolt mindenki a csapatból, minden oké volt. Átmentünk Tihanyba, bepakoltunk a megfelelő kocsiba, aztán vártuk az indulást. Három autóval mozogtunk a verseny alatt, erre volt is egy terv, hogy ki mikor hol van. Mivel az első futónkat én váltottam, a rajt előtt Zolival, Anitával és Gabival elindultunk Dörgicsére; a szakaszom végén pedig Szami autójában folytattam, gyakorlatilag végig.

Dörgicse – Köveskál (eredetileg Mindszentkála)

 A verseny előtt kb. egy nappal derült ki számomra, hogy a szakaszom földúton kezdődik. Ennek örültem, és emiatt nem csak futógöncből vittem két garnitúrát, hanem futócipőből is kettőt – mondván, lehet, hogy olyan sár lesz, hogy szükség lesz másik cipőre másnap. Ez így is lett, de nem a sár miatt.

Olvastam amúgy, hogy meleg várható hétvégére, de valahogy nem foglalkoztam vele túlzottan. Még a verseny reggelén se. Aztán Gergő a Nehézbombázó csapatban pont ezt a szakaszt futotta, kezdte mondani, hogy nehéz, és ezen a ponton leállítottam, hogy ezt inkább ne részletezze. Aztán amikor ott ültünk a dörgicsei váltópontnál a kocsma vagy mi teraszán, akkor elkezdtem igazán parázni. A versenyek előtt mindig van rajtam para (legalábbis akkor, ha valami miatt fontos a verseny), ehhez most hozzájött a melegtől való intenzív félelem. Tavaly a tatai maratonváltón és a Délibáb futáson is meghalt egy-egy futó a melegben. Mindkét esetet elsunnyogták, nem nagyon került nyilvánosságra; ez nekem nem tetszik. És azért tényleg meleg volt; bekapcsoltam az órám, láttam, hogy nyugalmi állapotban 70 és 100 között ugrál a pulzusom (normál esetben 60-70 között van indulás előtt). A váltóponton Csanya is ott volt, odamentem hozzá, hátha mond valami megnyugtatót. Végülis mondott is, mondta, hogy ezen a szakaszon nem halt még meg senki, és hogy vizezzem be a sapkámat, van egy kút 50 méterre. Azt nem mondanám, hogy túlzottam megnyugodtam ettől. A többiek is mondták, hogy milyen jó, hogy ők éjszaka futnak – én meg kezdtem egyre jobban befordulni. Indulás előtt ettem egy jégkrémet, gondoltam, az most pont jó, megjött Szami, odaadtam neki a csomagomat, aztán lementem, hogy várjam Gyurit. Jobb volt akkor úgy egyedül várni.

Jött is, 90 perc alatt lefutotta azt a jó szintes húsz km-t, abban az időben… tiszteletre méltó és számomra felfoghatatlan teljesítmény. Átvettem tőle a dugókát, és elindultam. Hamar jött a földút; körülöttem nem nagyon volt senki, de jól lehetett követni a szalagokat. Rendben is volt a dolog, bár elejétől éreztem a meleget, de ittam, és úgy oké volt. Egészen tizenhárom percig – akkor elfogyott a víz, ami volt nálam. Bringás kísérőnk csak éjszakára volt, így magamra voltam utalva. Egy ideig még futottam. A nap szemből sütött, se fa, se árnyék; csak a Nap, a föld, ami lökte vissza a meleget, és én. Mindenhonnan csak a meleg jött, és nem volt víz. Éreztem, hogy az arcom már tűzforró. Eszembe jutott a szlogen, hogy „egy csapat vagyunk”, de tudtam, hogy most nem, most nincs segítség. Magam vagyok. Nálam volt a telefonom, de minek, nem tudott volna senki jönni. Egy idő után sétára váltottam. A dilemma az volt, hogy ha futok, nyilván hamarabb vége lesz a szakaszomnak, és ezzel rövidebb ideig kell ebben a kegyetlen melegben mozognom; viszont a pulzusom 170 volt időnként – ez nekem az a határ, ami óvatosságra int. Legalábbis akkor, ha tökegyedül futok egy ismeretlen terepen, ahol segítséget se tudok kérni. Időnként azért elkerült egy-egy futó és bringás, ez jó volt, azért is, mert tudtam, hogy azért vannak körülöttem, meg azért is, mert egyszer-kétszer tudtam vizet kérni. Aki tudott, adott – köszönöm mindenkinek. Valahol volt egy frissítőpont is – ittam, leöntöttem a fejem vízzel. Homályosan eljutott a tudatomig, hogy a frissítők között néhányan a Terep 100-on is kinn voltak frissíteni, onnan ismertem őket, de akkor nem érdekelt. Mentem tovább.

A frissítés hatása valamennyit érződött, a frissítőpont után futottam egy darabig, aztán megint ugyanaz volt, mint előtte. Vizem elfogyott, meleg volt. Egy idő után a földútnak vége lett, normál úton folytatódott a szakasz – de hogy ez a frissítőpont előtt volt, vagy utána, nem emlékszem. Inkább utána. Nem emlékszem szinte semmire, csak a melegre. Az már biztos, hogy normál úton volt, hogy sétáltam, amikor egyszer megjelent mellettem egy lány világoskék ruhában, kocogott, és mondta, hogy gyere, menjünk együtt így kocogásban. Jó, ha azt mondod, menjünk; elkezdtem kocogni mellette. Mondta, hogy Veszprém környékéről jött, és hogy elvileg van bringás kísérője, gyakorlatilag nem tudja, hol van. Egy ideig együtt kocogtunk, jó volt így, egy idő után viszont a pulzusom megint nagyon felment, ekkor mondtam neki, hogy menjen csak, megyek én is, ahogy tudok. Az volt az érdekes, hogy amikor elkezdtem sétálni, hamar visszament a pulzusom 150 környékére, viszont amikor futólépésre váltottam, nagyon hamar megint 170 lett. Nem mertem kockáztatni, és az óvatosság mellett volt bennem valami kis ellenállás is a futással szemben – se a testem, se a lelkem nem kívánta a futást. Közben bennem volt az is, hogy ezzel a félig séta-félig futás kombóval jól lerontom a csapat eredményét, de arra is gondoltam, hogy inkább rontsam le, mint hogy rosszul legyek vagy valami gond legyen. Egy idő után az út szélén láttam két futót, egy lányt és egy srácot. Adtak vizet, a fiú kérdezte, hogy minden rendben van-e, mondtam, hogy nagyjából. Úgy sejtem, nem volt nagyon hihető, mert mondta, hogy álljak egy kicsit az árnyékra. Jó, ha azt mondod, beállok az árnyékra. Nem tudom, hogy nézhettem ki, gondolom, nem túl jól. Jött, kérdezte, keverjen-e izót. Mondtam, igen; kevert izót egy üvegben. Néztem, ahogy keveri az izót, sírni lett volna kedvem, de nem volt könnyem, így hát nem sírtam, csak belül; tiszta jóság. Kérdezte, leváltanak-e a következő váltópontnál, mondtam, hogy még van egy szakaszom. Mondta, hogy hívjak fel valakit a csapatból, hogy váltsanak le, ők is felszabdalták jobban a szakaszokat, ebben az időben nem lehet 15 kilométereket futni. Nem tudom, kik voltak, azt láttam csak, hogy valamelyik Suhanj!-csapatból voltak ők is. Köszönöm nekik a segítséget: a legjobbkor jött.

Ez után jobb lett, futottam tovább. Nem sokkal később aztán megtalált valamelyik csapattárs autója, kaptam vizet, és ha jól emlékszem, magamra öntöttem egy fél üveggel legalább. Legalábbis gondolom, hogy ez történt, mert a cuccom tiszta víz volt utána, egy száraz négyzetcentiméter nem volt rajtam. Azt nem nagyon fogtam, hogy kik is vannak az autóban, nincs is róla emlékképem. Mondták, hogy a következő váltóponton levált Speed. Örültem neki. Nemcsak a meleg miatt, hanem azért is, mert a csapatnak nem tenne jót, ha továbbra is futás-séta kombót folytatnám: megy az idő. Futottam tovább, aztán Gergő jött egy autóval, arra már emlékszem rendesen, tőlük is kaptam vizet. Aztán elment mellettem Futrinkáék autója, kikiabáltak, örültem nekik, mert nem találkoztunk a verseny előtt. Még valakiktől kaptam biztatást, egy futótárs is mondta, miközben elfutott mellettem, hogy szokta olvasni a blogomat. Aztán beértem a váltópontra, leváltott Speed. Tesóm is beöltözött futócuccba, hogy levált. Frissítettem, közben láttam, hogy valakit a csapattársai úgy visznek a vízsugár alá.

Remélem, minden fontosat leírtam. Kicsit összemosódnak az emlékek, nincsenek meg tisztán. Utána sajnáltam, hogy nincs nálam papír és toll, amivel rögzíthetném frissen az átélteket, de azt hiszem, a lényeg így is megvan. Később kérdezték tőlem valahol, hogy én lettem-e rosszul. Nem rosszul lettem, legalábbis úgy érzem, nem ez a legjobb kifejezés erre; csak éppen futni nem tudtam.

Az eredményem, ahogy írtam, 1:44 lett ezen a 11,6 km-es szakaszon (9 perces átlag). Mit mondjak erről? Nem vagyok rá büszke, de ez van.

Már itthon megnéztem, hogy Dörgicse után Zánkán volt frissítőpont, 5,7 km után. Ez alig több mint egy szigetkör. Érzésre egy világnyi idő volt – azé a világé, ahol nincs más, csak a Nap, a föld, a meleg és én. A magamra hagyatottság világa. Zánka és Köveskál között 5,9 km – ez pedig az emberi segítség és jóság világa; a megváltásé.

Este-éjszaka-reggel

Köveskáltól Szamival folytattam az utat, Speedet is felvettük a szakasza végén. Egész jól ment neki a futás, pedig aznap tápláléka nagy része folyékony kenyérből állt :) Kicsit odébb, azon a váltóponton, ahol tavaly indultam, átöltöztem; száraz ruhában azért jobb volt. Utána egy darabig a fő kérdés az volt, hogy hol együnk, végül ez is megoldódott. Speeddel vacsoráztunk, közben Szami elment váltópontot keresni, végül nem talált. De aztán az is megoldódott. A vacsoránál csak egy jó alvás esett volna jobban – gyakorlatilag ott ülve el tudtam volna aludni.

Ez után nem volt sok dolgunk sokáig. Én gyakorlatilag végig az autóban ültem. Fonyódra mentünk (a terv szerint és ha jól emlékszem – sajnos még mindig nagyon keverem a balatoni településeket, pedig tavaly volt már egy olyan pont, amikor úgy éreztem, kezdek képben lenni), ott volt későbbre megbeszélve, hogy Speed átszáll az éjszaka futók autójába, hozzánk pedig jön Gabi. Próbáltunk pihenni, én az autóban, Speed és Szami hálózsákban az autó mellett. Nem sok sikerrel, elsősorban a szúnyogok miatt. Aztán jöttek is tesómék a másik autóval, Speed átszállt hozzájuk, aztán mentek is. Fonyódról Zoli indult, őt Szamival kikísértük a váltóponthoz, Gabit váltotta. Ott találkoztunk az Ennyire futja! csapat tagjaival is; Pétert csak akkor vettem észre, mikor elfutott előttem, de a többiekkel váltottunk pár szót. Ez után az egyik siófoki frissítőpontra mentünk, amit a DK Team működtetett. Nagyon kedvesek voltak a lányok, kínáltak frissítővel, sütivel, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább csatlakozom azokhoz, akik a frissítőpont mellett aludtak hálózsákban. Jól tettem, tudtam picit aludni. Mikor felébredtem, Gergő éppen indult a szakaszára, a mellettem levő hálózsákban Ádám aludt. Ő egyéniben indult, de feladta – nem csodálom. Kísérője, Péter is ott volt; ő a Suhanj! egyéni versenyzőjét, Balázst kísérte tovább. Később reggel láttam őket valahol, nagyon megindító volt. Nemcsak Balázs teljesítménye emberfeletti, hanem az a szolgálatkészség és alázat is, amivel Péter segítette akkor őt, előtte meg Ádámot.

Az alvós frissítőpontra megérkezett Enci és Detti is. Én már nem aludtam vissza. Még egy kicsit ücsörögtem, közben kaptam egy energiaitalt, meg akkor már kértem sütit is, aztán egy idő után indultunk. Gabinak reggel is volt egy szakasza, miközben futott, szereztünk reggelit egy kisboltban. Még előtte a váltóponton találkoztunk Iramszarvassal, Pannonfunkkal és Ulrikkal. Mondták, hogy megborult a tervük a meleg miatt, de futnak, csinálják. Később is láttam őket, meg Fűzfőn, ahonnan én indultam a második szakaszomra, végre tudtam pár szót beszélni Péterrel is, akit tizensok éve láttam utoljára, és a tavalyi UB után jöttünk rá, hogy mindketten futunk. Örültem nagyon, hogy végre találkoztunk :)

Balatonfűzfő – Káptalanfüred

Kicsivel 9 után Dettit váltottam Fűzfőn, ahol a Suhanj! bázisa volt. Történetesen rajtam is a frissen elkészült S!-pólóm volt. Nem szeretem az egyenruhákat, de ezt most szívesen viseltem. Szerencse, hogy hoztam magammal két futócipőt is; szombaton tisztára átázott az Omni, úgyhogy a második szakaszomat a Főnixben futottam, és reméltem, hogy nem lesz belőle gond. Mondták a csapattársak, hogy ha nem bírom a meleget, segítenek, vesznek át szakaszt, de ezt nagyon nem szerettem volna. A csapat érdekében megtettem volna, ha muszáj, de akkor az UB tiszta kudarc lett volna számomra.

Kezdtem futni. Már ott a bázison majdnem rossz irányba indultam, de útba igazítottak… mondjuk szerencsére nagyjából ez volt az egyetlen akadály a szakaszon. Meg valahol jött egy vonat, amit nyilván meg kellett várnom. Tavaly ilyenkor lehetett dugókázni, és a várakozással töltött időt levonták a csapat összidejéből. Furcsa, hogy most nem volt a sorompónál dugóka.

Meleg volt, de nem annyira mint szombaton. Nagyon sokat segített, hogy most nemcsak a hivatalos frissítőpontokra voltam utalva, bár az első frissítőpont nagyon hamar, kb. 20 perc után jött. Ott volt a legnagyobb király frissítés (a dinnye mellett): őszibarackbefőtt! Imádtam! Szamiék néhány kilométerenként frissítettek: ittam, leöntöttem magam. Ismeretlenektől is kaptam vizet, jeget – amikor úgy éreztem, elfogadtam a kínálást. Így aztán jól bírtam a futást, nem is történt semmi említésre méltó. Pulzusom végig rendben volt. Időnként, amikor strand mellett vezetett az út, nehéz volt elfutni a strandolók és az autók között, de nagyjából ennyi. Káptalanfüreden Anita váltott.

A táv 11,2 km volt, az időm 1:26 körüli. Ez kb. 7:40-es km-eket jelent. Ha a pozitív oldalát nézem, akkor azt mondom, hogy jó, hogy különösebb gond nélkül végig tudtam futni, de összességében nem vagyok vele elégedett.

A cipőm nagyjából jól bírta, csak vízhólyag termett mindkét nagylábujjamon. Lehet, hogy nem bestoppoltatni kellett volna a cipőm orrát, hanem kicsit megnagyobbítani rajta a lyukat :) Egy problémám azért lett: a póló kidörzsölte mindkét karomat. Ilyen jellegű gondom még nem volt, nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni. Így hát egész nap csípőre tett kézzel járkáltam. Már mikor hazafelé indultunk, tesóm adott rá valamit, ami nem nadálytő-krém volt (a nevét megint elfelejtettem, talán körömvirág? de azt tudom, hogy nem nadálytő volt, mert az nálam is volt, azt nem kellett volna kérnem). Egy ideig segített, aztán megint nem volt túl jó, itthon jobb ötlet híján behintőporoztam.

A verseny vége

Nem sok volt ekkor már hátra. Anita öt kilométere után megint Speed futott. Szamival és Gabival mentünk őket frissíteni, nem is öltöztem át. Aztán valami miatt dekkoltunk egy kicsit egy parkolóban (asszem, úgy volt, hogy Speedet felvesszük, de mégsem kellett), akkor kicsit elaludtam. Füreden Gabi felvette a kocsiját, így aztán Szamival ketten mentünk át Tihanyba. A célnál találkoztam Ági és Gabi futrinkákkal, már nyakukban volt az érem, örültem nekik. Aztán jött Enci, a befutóemberünk, az utolsó métereken csatlakoztunk hozzá, és együtt futottunk be.

Amúgy a terveinkhez képest szombat estére majdnem egy órás mínuszban voltunk, nagyrészt az én lassú első szakaszom miatt. Ezt az éjszaka futók gyakorlatilag behozták, utána kb. tartottuk a tervezett tempót.

Miután befutottunk, megkaptuk az érmeket. Nagyon örültem annak, hogy a verseny előtt nem láttam, milyen érmünk lesz, így igazi meglepetés volt! Aztán fényképek készültek az egész dk-csapatról, meg a mienkről is külön, aztán utána nem sokkal el is indultunk Pestre. Azt kicsit sajnálom, hogy a célban nem készítettünk csapatfotót, de valahogy így jött ki a lépés. 

Tanulságok

A fő tanulság nem biztos, hogy lejött az összefoglalóból, merthogy inkább belül zajlott, hogy végül ez lett a fő tanulság. Szóval. Én két éve futok, 2010-ben épp július első vasárnapján mentem le az első 3*200 méteremre. Azóta végig futottam, amikor nem voltam sérült vagy beteg. A távokat igyekeztem elsősorban növelni, jelenleg a félmaratoni távnál tartok. A fő parám a futással kapcsolatban az, hogy lassú vagyok. És most arra jöttem rá, hogy két év futás nagyon rövid idő, és hogy nem érdemes türelmetlenkedni. Fussak és kész, ennyi.

Aztán immár a versennyel kapcsolatban: bringás kísérő muszáj. Elejétől a végéig.

Lehet, hogy lesz majd olyan UB is, amikor én leszek valakiknek a bringás kísérője – ehhez egyelőre túl erős bennem az ego, de remélem, elérkezik majd az a pillanat is, amikor képes leszek futókat szolgálni ezen a versenyen. Mert ez is a verseny egyik tanulsága – most is elsírom magam, ha eszembe jut a kép, ahogy Ebola jött Balázzsal valamelyik váltóponton. Ha erről az UB-ról kellene példaképet választanom, Ebola lenne az.

Ehhez kapcsolódik, hogy rengeteg segítséget kaptam olyan futóktól, akiket nem ismerek. Az eddigi versenyeken nem nagyon figyeltem másokra, bár az is igaz, hogy ilyen szélsőséges körülmények között nem voltam még versenyen. Nekem a futás során megtett út többnyire összekapcsolódik egyfajta belső utazással; mindegyik távomnak saját története van, szóval a figyelmem többnyire befelé irányul. De most megtanultam, hogy akár verseny, akár nem, az eddigieknél kicsit nagyobb figyelem kifelé, másokra, hogy ha szükség van rá, segíthessek.

Ugyanakkor az is tanulság, amit már írtam az elején, hogy csapatban nekem jobb a kisebb.

A következő: az extrém meleget nem bírom jól. Az első szakaszomon az tűnt fel elsősorban, hogy az arcom tűzforró volt. Szemből sütött a nap, nem tudtam mit csinálni, a sapka és a napszemüveg nem volt elég védelem. Szóval ha ilyen idő van kilátásban, akkor a folyamatos hűtést valahogy meg kell oldani. A víz sokszor nem elsősorban inni kellett volna azon a szakaszon, hanem azért, hogy a fejemet hűtsem.

Verseny előtt nem hat rám jól, ha a versenyről beszélgetünk, az meg különösen, ha a várható nehézségekről. Ugyanúgy, ahogy annak idején a vizsgák előtt nem szerettem a vizsgáról beszélgetni. Ezt eddig is igyekeztem kerülni, ez után is ezt teszem.

Végül: több napos versenyre nem érdemes sötét körömlakkot feltenni, mert nagyon csúnya lesz a végére :P

Összefoglalva…

… az idei UB nem volt olyan elsöprő élmény, mint a tavalyi, de ez érthető is, hiszen nem az első volt, hanem a második. A csapatban jó volt megismerkedni olyan emberekkel, akiket eddig nem ismertem. Most jut eszembe, hogy azt terveztem, hogy a verseny után a csapattagokkal aláíratom a rajtszámomat; ezt végül elfelejtettem. Ez amúgy azért jutott eszembe, mert a tavalyi csapatomat már soha nem fogom olyan összeállításban látni, és néha eszembe jut, milyen jó lenne, ha tavaly aláírattam volna velük a rajtszámot. Tudom, hogy ez is olyan tárgygyűjtögetés, mint az, hogy minden eseményről szükségem van valami mütyürre, azt is tudom, hogy a múlt elmúlt, már ez az UB is a múlt része. Remélem, a jövőben találkozunk még a csapattársakkal, és akkor nem is lesz baj, hogy nem írattam alá velük a rajtszámomat.

Ha a csapat oldaláról nézzük az egészet, akkor azt mondom, hogy teljesen jó volt az együttműködés. Nagy segítség volt Szami és Karesz jelenléte, meg az, hogy volt egy terv, amihez tarthattuk magunkat. Néha volt olyan érzésem, hogy mivel a mi csapatunk a sok DK-csapat közül csak az egyik volt, kicsit fontosabb volt, hogy a DK-ügyek menjenek, mint ennek a csapatnak az ügyei, de végülis rendben lezajlott a verseny.

Az egyéni teljesítményemmel viszont nem vagyok elégedett, annak ellenére, hogy azt gondolom, hogy adott körülmények között ennyi telt tőlem.