2011. május 28. Kékes csúcsfutás.....nekem az első kísérletem volt arra, hogy "meghódítom" a hegyet....de mivel a már ismert okok miatt sérülten indultam neki, így számomra más cél nem volt, mint sikeresen teljesíteni....a rajt előtt szokásos ragtapaszozás, mivel a leucoplast már gyakorlatilag megette a bőrömet, más ragasztóval kísérleteztem, ami hiba volt, nem elég erősen rögzített és ezt csak a start után vettem észre...a jó öreg algoflex is megevésre került, majd 11kor start....szinte azonnal tudtam, baj lesz, szinte éreztem, ahogy a csont mozog, de mivel 2,5 hetes már a törés, így reménykedtem abban, nagy "károm" nem lesz....mivel az egész táv emelkedő, így pihenősebb szakaszok nincsenek...a szerpentin meg nem elég, hogy felfelé tart, még lejt is, gyakorlatilag végig az egyik lábat, pontosabban a külső felét a talpnak nagyobb erőhatás éri, hiszen a talp nem vízszintes...és nem tudom miért, de mindig pont az a lábam volt a terheltebb, amin a törés van....tűző napsütésben futottunk, volt néha szél is, de mindenki izzadt volt...a 8. kilométernél úgy éreztem, ebből elég, feladom, a lábam lüktetett és egyszerűen nem vitt tovább...de mivel már csak 3,5 kilométer volt hátra, így nem álltam meg, hanem gyaloglásba kezdtem...az utolsó kilométeren már többen álltak sorfalat és lelkesen buzdították a résztvevőket, de engem ez már nem lelkesített..szó szerint túl akartam lenni már rajta.....a utolsó szakasz erősen emelkedő kőves volt, háát erre meg végképp képtelen voltam felfutni...szép vagy nem szép, de a lelkes buzdítások ellenére hadirokkantként megérkeztem...aztán érem, befutócsomag és sorállás a kő előtt a fotóért....ekkor már tisztességeen fáztam...a trikó egyre hidegebbnek tűnt a vizes hátamon, az ég elborult és egyre hűvösebb lett....fotózás után szembesültem azzal a ténnyel, a kocsi lent van Mátrafüreden, innen 11,5 km-re....a törésem sajgott, a cipő nyomott, de nem volt mit tenni, el kellett indulni lefelé....futásról szó sem lehetett, örültem, hogy épen felértem....sok sok gyaloglás után, ami voltaképp csak 2-3 km volt, eleredt az eső...majd szó szerint ömlött...a fák sem nyújtottak védelmet...fáztam és borzasztó volt a gondolat, még legalább 1 óra gyaloglás az autó....majd elcsendesedett az eső, viszont hatalmas köd lett, még jó, hogy neonszínű felső volt rajtam, mert szinte láthatósági mellényként funkciónált....és még mindig volt 7 km hátra....amikor...imáim meghallgatásra találtak...a Spuri tévések régi ismerőseink...és egyszercsak fékezett egy autó és kiszólt belőle valaki...egy fuvar?....háát régen örültem ennyire meg valaminek, valakinek....így a hátralévő távot már úriasszony módjára tehettem meg...még autóval is iszonyú hosszúnak tűnt, lehet még mindig ott sántikálnék, ha nem vezéreli az utamba a sors őket...köszönet érte így is :)

a tanulság? lehet valaki fanatikus, azaz én, de fel kell ismerni a korlátokat, mert nem lehet mindig mindent elérni....a verseny életre szóló emléket jelent, de nemcsak egyféleképpen....hanem abban is, hogy tudni kell határvonalat húzni...és olykor lemondani dolgokról...megcsináltam, megvan az érem....de nem volt "dicsőséges" futás és remélem nem üt vissza az, hogy sérülten álltam startvonalhoz