9 hozzászólásKét és fél évvel ezelőtt a családommal városból faluba költöztünk. Én városban nőttem fel, sose vágytam családi házba, főleg nem egy kisközségben. Gyerekként én is tölöttem nyaranta pár hetet a Mamánál, akik "kertes házban" laknak. De nem volt akkora élmény, hogy osszam a lelkesedést a költözés iránt.
Városban elfogadott dolog, hogy reggel és este elindulnak a futók és a kocogók edzeni. A városi legenda úgy tartja, hogy a futáshoz csak egy jó cipő kell. Őszintén? Mint, minden embert a futót is az öltözékéről lehet a leginkább megismerni - ami, ugye nem csak egy cipőből áll. (Természetesen maga a mozgás is adhat gyanakvásra okot.) Egyedül, vagy párosan - Budapesten egész rajban. Mindenkinek megvan a kedvenc útvonala, és nagyon érdekes, de békén vannak hagyva. Mármint, nem akarja őket megállítani senki, nem beszél hozzájuk senki, nem kérdezi meg senki hogy merre megy az illető. Egyszerűen tudja a futó környezete, hogy ez a személy így sportol. Egy kajakost kirángatunk a csónakból, hogy megkérdezzük most azért edz, mert jól esik neki, vagy azért mert célja van vele? Ugye nem...
Azonban a falu egy teljesen más világ. Itt aki sétál, az buszhoz igyekszik. Aki biciklizik, az vagy boltba megy, vagy kocsmába, vagy a komájához. Itt nem létezik céltalan utazás, sőt futás sem. Minek? Hiszen ott a bicikli, ha hamarabb akarsz a célodhoz érni, mint gyalog.
Ezek után nem mondok újdonságot azzal, hogy rendkívül érdekes, ugyanakkor bosszantó is futni faluban. Kikerülhetetlen, hiszen el kell indulnom és haza kell érnem. Az érdekes rész addig tart, ameddig csak néznek és nem igazán tudják eldönteni, hogy mit is csinálok. Nem értik, én viszont csak mosolygok. A bosszantó az, amikor idős nénik látva engem lepattannak a bicikliről és elkezdenek hozzám beszélni. Köszönök, és mutatom hogy "nem hallom", mert zenét hallgatok futás közben. Nem értem őket. Tudom, hogy semmiféle rossz szándék nincs bennük, de csak nem gondolják, hogy le fogok állni velük beszélgetni futás közben. Vagy igen?
A jó időben a kocsma teraszán ücsörgő férfiakról nem is beszélek. Ők jóval hangosabbak - sajnos, meg szoktam hallani amit mondanak, és nem épp biztató szavak ezek. Volt egy-kettő, akinek bemutattam - nem vagyok büszke rá, de az én türelmemnek is van határa. Ugyanez a helyzet azokkal, akik a hátam mögött kinevetnek és beszólnak. Meguntam azt is, hogy a "jófejkedés" beszólásokba megy át. Kezdve a szájjal generált pukitól, egészen a gyorsasági mérlegelésig.
Szerencsére vannak olyanok is, akik már átléptek ezeken a "falusi korlátokon". Az ő edzésükből is elkerülhetetlenek a falu utcái. A minap egy kerékpárossal menet közben összepacsiztunk, és két kocogóval is találkoztam, akik nagy mosollyal kiálltották, hogy "hajrá!". Ilyenkor kicsit megenyhülök, elszáll a haragom, és abban reménykedem, hogy ők nem kapnak ennyi tüskét, mint én.
Nem vagy egyedül, nem egyszer tapasztaltam én is ezt... :/ Az elején még nagyon érdekelt, ki mit gondol, azóta már (szinte) egyáltalán nem. Úgy vagyok vele, semmi közük hozzá; nem zavarom őket, akkor ők se zavarjanak; illetve próbálkozhatnak csak, úgy teszek, mintha nem hallanám. :P Jó, néha már elszállt az agyam, akkor visszaszóltam, bemutatás nekem is volt. De szerencsére úgy néz ki, egyre kevesebb a hülye ember, és egyre több a sportoló, futó ember itt, falun is. :) Jó futásokat, így tovább! ;)