A mai napi futásom „jubileumi futás” lett 250 km a kezdetektől, és 100 km októberben. De még sem ezért emlékezem meg külön róla. Ahogy edzésnaplómban is fogalmaztam, ez volt eddigi futópályafutásom egyik legfurcsább legkáoszosabb, legfélelmetesebb, de ennek ellenére legélvezetesebb futása. Igaz az újszülöttnek minden vicc új s még csak pólyás lehetek itt (de annak oriásbéby).

Szóval kezdjük a krónikát a legelején.

Reggel fél hatkor keltem, hogy 6 után nekiinduljak a mai körömnek. A 10 km itt leírt kezdő edzéstervet csinálom, s a harmadik hetét kezdtem el. A terv 3 km-t, majd 4×1,30 perc gyorsat, s utána ismét 3 km-t írt le.

Az eső esett, de ez nem jelenthet akadályt, ami így is volt. A hangulat megalapozására előkaptam az Ének az esőben felvételét Gene Kellyvel, majd nekiindultam. A jó hangulatom a Szilágyi utcáig tartott, ahol egy zebrás kereszteződés várt, ahol szerencsémre vagy balszerencsémre pont zöld volt nekem. Majdnem elütött egy taxi (a Szilágyi utcában Újpesten), akinek biztos nagyon fontos sürgős útja lehetett. Két záróvonalon és villamossíneken fordult vissza majd kanyarodott ismét jobbra, miközben a zebrán a gyalogos zöld jelzésénél már nem futotta erejéből, hogy meglássa a tőle fél méterre sem vészfékezéssel megálló kistermetű, és alig észrevehető futó alakot. Remélem a kedves mamája (akit ezúton is üdvözlök, s aki gyereknemzés helyett inkább pulóvert horgolt volna), jól van most, mert ha a csuklás az emlegetést jelenti, akkor ma álmában kapott csuklórohamot.

De mentem tovább a Szilágyi úton a Külső Szilágyin, majd letértem a Szilas-patak mentén. Ott már fejlámpával közlekedtem, mert világítás nincs.  Egy patakpartot kell elképzelni egy beton gyalogos utat s mellette ligetet). Ott a gyalogút vége előtt nem messze egy kutyával volt randevúm s nem volt egyértelmű a helyzet. Tőlem jobbra nagytestű kutya ugatott a ligetből majd indult irányomban egyre gyorsabban. Embert a közelben nem láttam. Sötét volt az egyetlen világító pontot a fejlámpám adta. A kutya először csak ugatott, majd kijött mögém az útra. Egyre közelebb ért úgy 10 méterre lehetett. Megfordultam, határozottan dobbantottam és egy hangos "heej" szóval próbáltam "üdvözletemet" kifejezni. Válaszul nem tudom honnan, de nem a közelből egy Rexi, Rexi hívószót kaptam. A kutya vagy a kurjantásomra, vagy a hívásra meggondolta magát, hogy nem is olyan érdekes ez az ürge. Mint utóbb kiderült (Rexivel és gazdijával, később is találkoztam, a kutya érdeklődően jött volna felém akkor már pórázon). Egy szép nagy darab németjuhász jellegű kutyáról volt szó. De Rexi gazdája nem gondolta akkor sem, hogy legalább egy „bocs vagy valami” gesztust tegyen.

Persze felmerül, ha ilyen kalandok voltak, mi volt ebben csodálatos. Az a rész, ami most következett. A gyorsabb futószakaszok végére, a megemelkedett pulzusszám hatására lihegni kezdtem. S a látvány, ami fogadott, hihetetlen s nehezen leírható volt. Minden kilégzéskor, mint egy gőzmozdony okádtam a „füstöt”, amit a lámpa megvilágított. Gyönyörű szép ködfelhőben lebegett minden lépés. Ráadásul egy lépés, egy kilégzés egy ködfüggöny, nem látok semmit. Majd újabb lépés újabb kilégzés újabb ködfüggöny. De persze a pára, ami a számból kijött egyre és egyre kisebb lett. Közben az eső mellé némi „szél” na jó inkább szellőcske is érkezett, ami arra volt elég, hogy az eső ne függőlegesen, hanem majdnem vízszintesen jusson. Az esőcseppeket pedig megvilágította a lámpa, s csíkot húzva estek le ívben. Nos nagyjából ennyi a történetem.

A problémák ellenére hihetetlenül élveztem a mai napot. S remélem, aki mindezt olvassa átérez majd valamennyit a futás végi hangulatomból!