Úgy alakult, hogy a tavalyi római után abszolváltunk egy újabb fapados maratonos családi városlátogatós hétvégét, ezúttal Párizsba. Hogy a gyerekek is lássák másik kedvenc nagyvárosomat, és nekem is ki legyen pipálva maratonilag :)

A tavalyi, rácáfolva az előzményekre, végül teljes sikerrel zárult. Az idei előzményeivel semmi probléma nem volt, a vége viszont totál kudarc lett.

Pedig minden jól indult. Már jó korán, március legelején kihurcolkodtam az összes leandert, és ráadásul megúsztam a  cipekedést lumbágó nélkül. A nem létező edzéstervemet és maratoni felkészülésemet tehát semmi nem zavarta meg, folyt minden business as usual. Még a péntek déli előtti repülőút előtt kora reggel itthon futottam is egy jót, az egyetlen probléma az volt, hogy nehezemre esett direkt visszafogni magam.

Aztán teljesen váratlanul, sunyi aljas módom mégiscsak utolért az én végzetem. Az első gyanús jel a repülőn ért, amikor egyszer csak nehezemre esett felállni ültő helyemről. De ettől még nem fogtam komolyabban gyanút. A reptérről egyből mentünk a Running Expo-ra a rajtcsomagért. Ipari méretű, nem túl barátságos és túl kommerciális volt az egész, gigantikus, mint sok minden Párizsban, sokkal inkább, min tavaly Rómában, pedig az is megdöbbentett a méreteivel.  (Mondjuk a 40 ezer indulós párizsi mezőnyhöz képest a 13 ezres római verseny  kifejezetten családiasnak tekinthető J)Mindenesetre arra jó volt, hogy kihozza belőlem a versenylázat.

Aztán mentünk a szállásra. Már jó előre lefoglaltam egy rajtközeli lakást a  Champs-Élysées mellett, amit csak azért volt megfizethető, mert egy lift nélküli ház hatodik emeletén volt. Ekkor érkezett a második figyelmeztető jel. Alig tudtam a lépcsőn felkapaszkodni, úgy fájt a hátam. De még ez sem aggasztott igazán, és azzal nyugtattam magam, hogy ugyebár kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Este még elmentünk korzózni, megint 6 emelet először le, majd fel. Na ez már azért tényleg sok volt.

Szombat reggelre már nem tudtam kikelni az ágyból. Minden mozdulat kínszenvedés volt. Akkor már nemcsak a fájdalom nyilallt belém, hanem a páni félelem is, hogy amiért  - vagy legalábbis ami ürügyén – jöttünk, abból esetleg nem lesz semmi. Ennek ellenére, ahogy terveztük, még reggel a turistahordák előtt elmentünk a Notre Dame-hoz, ott meg fellépcsőztünk a toronyba is. Felfelé még csak-csak ment a dolog, jobban, mint a 150 kilós amerikai nyanyáknak, lefelé viszont… - na nem is ecsetelem.

A nap során egyre kedvetlenebb, morózusabb, ingerlékenyebb lettem, haragudtam mindenre és mindenkire, ráadásul csak nagyon lassan tudtam menni – hát nem lehettem valami kellemes útitárs.

Állandóan próbálkoztam futni pár lépést, mondván, hogy ha 10 métert tudok futni, akkor a 42 km sem lesz probléma. De még kettő se ment. Este ezért már   a szokásos maraton előtti készülődős ceremóniát is  kihagytam, de azért még bíztam a csodában, hogy hátha vasárnap reggel képes leszek úgy kipattanni az ágyból, mint akinek kutya-baja. Persze ennek az ellenkezője történt, a kínlódás részleteivel inkább nem terhelem az olvasót, mindenkinek a fantáziájára bízom. Maraton helyett azért, ha tyúklépésben is, én is nekivágtam a családdal a városnak, mégpedig olyan irányban, hogy még véletlenül se találkozzunk a maraton semmi jelével. Ezt legalább sikerrel teljesítettük is (hála többek között az elnökválasztási kampánynak, azaz Sarko délutáni Concorde-téri nagygyűlésének, ami miatt jó gyorsan el kellett tüntetni a környékről a  maraton nyomait).

Ez volt végülis életem legmegterhelőbb, legszenvedősebb maratonja. Lelkileg és testileg egyaránt. Olyannyira, hogy délután már ott is hagytam a családot, és inkább egy oszlopnak támaszkodva állva (leülni úgyse nagyon tudtam volna) meghallgattam Sarko happeningjét (a hasonló tömegrendezvények hazai ceremóniamesterei sokat tanulhattak volna belőle), majd beültem a  közeli Madeleine  templomban egy ingyenes orgonakoncertre (ami – bár maga a koncert jó volt – utólag könnyelmű döntésnek bizonyult, mert a végén csak borzalmas kínok árán sikerült kikecmeregni a padból)

Hétfőn aztán szinte már szinte örültem a felkelés kínjainak (mégiscsak bosszantó lett volna, ha ez a kib…tt lumbágó csak úgy ukmukkfukk elmúlt volna a maraton után). Mindestre azért egész nap a városban caplattam én is együtt a családdal, még az Eifel toronyba is fellépcsőztünk addig, amíg lehetett (a lift szóba se jött az ára meg az előtte kígyózó sor miatt).

Végülis aztán mégse jöttem haza Párizsból futás nélkül. Tegnap egy vasúti műszaki hiba miatt késve és igen körülményesen sikerült csak kijutni a reptérre, és ezért a szó szoros értelmében futva értük el csak a gépünket, keresztülvágtatva 2 terminálon is- lumbágó ide vagy oda. Megint kiderült, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen…

Azért mára már be is jelentkeztem a csontkovácshoz („gerincgyógyászhoz”), aki tavaly sec perc alatt maratonistát varázsolt egy nyomoroncból. Csak az a baj, hogy még ha sikerül is neki idén is, egy kicsit elkésett vele.