Tegnap voltam egy sikeres véradáson. ma pedig futottam egy jót, sőt különösen jót, biztos jótt tett a vérfrissítés. Talán a sebességhez képest a pulzusom egy hangyányit magasabb volt, de nem számít, mert egyáltalán nem éreztem semmi fáradtságot.

De nem is ez az érdekes, hanem az, hgy sikerült vért adni. Régen rendzseres véradó voltam, még készenléti is,amíg a hematológiai intézet nyomomat nem vesztette. Aztán volt immár 7 éve egy stroke-om, agyműtéttel, amit az egészségügy töketlenkedései ellenére valahogy mégscsak megúsztam.(Utólag persze alaposan kivizsgáltak, de persze nem találták meg a dolog okát. Mindenestre a végén azt mondta a doki, hogy nálam egészségrsebb emberrel még nem találkozott.) Sajnálatos módon azonban ez a véradásnál probléma szokott lenni. É azóta is nagyjából rendszersen próbálkozom, de sajnos nem mindig jön össze a dolog. K kell u.i. tölteni egy nyilatkozatot, és ott bizony sok egyéb mellett ott van az is, hogy volt-e egyéb betegségem. Én meg ugyebár ezt ki szoktam pipálni, büntetőjogi felelősségem tudatában ugyebár. Nos, erre a vizsgáló doki rögtön szagot fog, és elkezd faggatni. Aztán megismerve a történetet, vagy enged vért adni, vagy nem, mondván jobb nem kockáztatni, örüljek, hogy élek. Én meg elkulloghatok szégyenszemre, fáradt vértől duzzadó erekkel. Emiatt mindig izgatottan várom a véradást. Most szerencsére olyan mázlim volt, mint még sose: ugyanúgy jeleztem, hogy volt egyéb betegségem, műtétem, mint máskor, de szerencsére a vizsgáló doki csak felületesen nézte meg a papírt, nem vette észre, hogy nem mindenhol a "nem" kockáját pipáltam ki. Én persze nem figyelmeztettem, úgyhogy így boldogan mehettem a lecsapolásra, mint más normális, egészséges ember.J óérzés ez, higyjétek el, ha normális emberszámba veszik az embert, még ha csak tévedésből is.

Egy probléma volt csak, hogy kicsit elment a dologgal az idő, és futásra már nem maradt belőle. De állítólag amúgy is érdemes aznap pihenni. Ráadásul amúgy sem kell túlzásba esni, és sose tartani piehenőnapot...

Egy kicsit kedvezőbb lett az idő, és össze is jött egy keményebb hét, 5 futással és 80+ kilivel. és mindezt megkoronázandó ma több hónap után beneveztem egy szigetkörre is, ami nálam az oda-vissza futással pont egy félmari. Jól kihajotttam magam, és úgy éreztem, jó időt mentem. De mint utólag kiderült, csak 5 perces kilik lettek belőle. Ez persze nem baj, caak én másképp éreztem. Gondolom, azért alakult így, mert a visszaúton végig erős szembeszél fújt, meg hát a formámhoz képest elég kemény volt ez a hét.

De nem ez a lényeg, hanem hogy milyen érdekes volt a a szigeten futni, több hónap után először. Én általában nemcsak, hogy egyedül szoktam futni, de más futót is alig-alig szoktam látni (legfeljebb a Rákos-patak mentén). De egy verőfényes vasárnap délelőtt a szigeten hihetetlen tömegben korzóznak a futó népek. Mivel az Árpád-híd felöl érkezem, valahogy úgy passzol nekem a sziget, ha a tömeggel szemben futok. Ez praktikus, mert kevesebb embert kell kerülgetnem , és engem sem nagyon kerülgetnek. Ráadásul így jól meg lehet figyelni futó embertársaim mozgsását, stílusát, cuccait, viselkedését, stb, stb.

Hihetetlen, mennyiféle ember futkározik, kocog. Öreg, fiatal, szikár és molett, ruganyos lábú és magát alig vonszoló, méregdrága cuccokban ali-alig poroszkáló, és szedettvedett ruhákban száguldozó (meg persze fordítva), magányos harcos és társasági futó, stb, stb. És mivel szinte mind szembe jön velem, látom az arcukat. És bizony csak egy kisebbségen látszik, hogy élvezi a dolgot, hogy láthatóan örül a futásnak. A többség arcán az öröm, a felszabadultság legkisebb jele sem látszik. Egy részük közönyös, szenvtelen arccal fut, láthatóan a feladat, a kiszabott kilométerek minél sikeresebb teljesítésére koncentrálva. Aztán van egy csomó szigetfutó, akinek az arcárról egyensen a szenvedés, kínlódás olvasható le. Akik nem szeretik a futást, akik számára a futás gyötrelmes kűzdelem önmaguk (és kilóik?) ellen. nNilván a végén ők is örömöt éreznek, mert sikeresen teljesítettéka magukra kiszabott penzumot, de közben mégis gyötrelemnek érzik az egészet.

Én nem ilyennek gondolom magam (mondjuk még nem láttam magam futás közben kívülről...), ezért igen-igen becsülöm ezt a mazochista-szenvedős típust. Azokat, akik képesek rászánni magukat hogy a jól megérdemelt heti pihenőnapjukon "pihenés" helyett szenvedjenek egy jót, mert tudják, hogy ez, ha nem is kellemes, de mégis igencsak hasznos. Nekem iylen gondom nincsen, mert számomra nemcsak hasznos, de általában kellemes is a futás. és így könnyű ugyebár. Ha nem lenne az, nem hinném, hogy képes lennék rendszeresen futkározni. Úgyhogy tisztelet a szenvedőknek, a kűzdőknek!

Ma a téli szünet után először ismét volt társam a futásban, a kisebbik lányom személyében, aki biciklivel jött velem. A nagyobbikkal sajnos már tavaly sem tudtam futni menni, mert már nagyonl assú neki az én futótempóm, és persze nem hajlandó nekem engednni. Ősszel azonban már a kisebbik is kezdett llméha lehagyogatni,  igazi nyúlként viselkedett, és diktálta nekem a tempót. Na, pár hónap kihagyás után  ma ismét bringrára pattant, és jött velem. Szegény Orsi igencsak megszenvedett ebben a nagy szélben, és bizony sokat lassult és gynegültt a hosszú kihagyás alatt. Nem igazán sikerült jól ez a közös menet. Őt frusztálta, hogy milyen gyenge, és engem is idegesített, hogy állandüan lassítani kell, meg-megállni, és fagyoskoda várni,  amíg ő orrot fúj, vagy csak pihenni akar egy kicsit.  Úgyhogy végülis a tervezett táv 2/3-ánál úgy döntöttem, megkegyelmezek neki, és hazafelé vettük az iráyt.

Sajnos az időjárás is megtréfált, mégse volt  akkora tavasz, mint ahogy az a  lakásból látszott, a szél meg tényleg igen bosszantó volt. Remélem azért, hogy ez a mai negatív élmény nem hagy benn maradandó nyomot, és nem veszi el a kedvét attól, hogy máskor, immár valóban jobb körülmények közöett, el-elkisérjen majd futni. engem.  Úgyse sokáig lesz már erre halandó, lásd a nővérét.