Az előzmények
Az úgy volt, hogy még szeptemberben a zindex egyik fórumán jött az info a szuper olcsó Alitalia jegyekről. Nem kellett sokat rágódni a dolgon, mindent gyorsan elintéztem. Sosem voltak komoly céljaim a futással (én már csak amolyan hedonista futó vagyok), kivéve azt, hogy egyszer Rómában futhassak maratont.
Szóval már hónapok óta vágtam a centit. De valahogy minden összeesküdött ellenem. Porcos lett a térdem, nekem jött egy őrült a merdzsójával, amikor bringáztam, lesérültem egy családi korizástól, és a verseny előtt egy héttel ráadásul olyan lumbágó jött rám, hogy még lépni se nagyon tudtam. Ráadásul az ünnepek miatt szerdáig még nem is tudtam kihez fordulni gyógyírért.. Szerdán aztán felhívtam egy neves specialistát , aki csak tíz nap múlva tudott volna fogadni, de megígértette velem, hogy addig nemhogy maratont, de egy kilométert sem fogok futni. Ezután végső kétségbeesésemben elmentem egy csontkovácshoz. Az úr jól megropogtatott, ami valóban sokat segített, és közölte, hogy még 2-3 kezelés teljesen rendbe hozna. De addig is a maratont felejtsem elé, mert menet közben egyszercsajk úgy maradok. Különben is, van Rómában amúgyis elég látnivaló.
Ezért aztán ha titkon nem is mondtam le a futásról, felkészültem a B-tervre , azaz, hogy fogunk csinálni maraton helyett (elhúzni a városból, ki Tivoliba, hogy még véletlenül se lássunk futókat…). Az asszonynak persze egy szót sem szóltam arról, hogy mit mondtak a szakemberek., és elpakoltam a futócuccomat is, hátha meg lehet reszkírozni a dolgot..
Pénteken aztán elindult a család, én, mint mozgássérült természetesen szinte üres kézzel, a három nőnemű teherhordó kiséretében J.
Érdekes módon aztán valahogy rohamosan elkezdett javulni a derekam. Olyannyira, hogy szombat reggel pár kilométert már edzettem is, és a derekam viszonylag jól bírta.
Előtte még pénteken a elmentünk az EUR negyedbe a versenyközpontba felvenni a rajtcsomagot. A fizetős (!) pasta party nem volt valami nagy szám, de a kiállítás és vásár igen komoly volt – bár Rómában engem ez aztán végképp nem érdekelt. A gyerekek összeszedtek egy csomó ajándékot. A legjobb az volt, amikor szobabiciklit kellett hajtaniuk, ami által szójatejből készült finom turmixot készítettek. A rajtcsomag is igen generózus volt, benne egy igazi komoly hátizsákkal.
Szombaton rápihenés helyett regggel futottam egy próbányit, aztán egész nap a városban csámborogtunk, még a Szent Péter bazilika kupolájába is fellépcsőztünk. Bár a combom olyan izomlázas volt, mint maraton után se szokott, a derekam egész jól bírta.
A verseny
Így aztán vasárnap mégiscsak nekivágtam, lesz, ami lesz. Sietni amúgy se akartam. Örömfutásra készültem, és ráadásul még a gyerekek kompakt gépét is elkunyiztam, hogy menet közben fényképezhessek is.
A Colosseumnál, ahol a rajt volt, iszonyú embertömeg fogadott. Én még sose voltam a budapesti Plus/Spar-nál nagyobb maratonon, úgyhogy teljesen ledöbbentem a méretektől.. (Amúgy ez nem is volt olyan nagy verseny: „csak” 16 ezren regisztráltak…..). Mobil budiból viszont tán még annyi sem volt, mint a ligetben szokott lenni, és hát ennek aztán következményei is voltak….
A bevallott időnek megfelelően különböző karámba terelték a népet. Mivel sikerült közeli szállást találni, a csomagmegőrzőt nem kellett igénybe venni, úgyhogy egyből megcéloztam a zöld rajtszámosok karámját (3.30 +/- fél órás várható célbaérkezés). Mivel a reggel csípős volt, rutinosan egy ócska pulcsiban mentem, amitől aztán a hosszú toporgás után csak a rajtkor terveztem örökre megválni. Ezért aztán a karám szélére helyezkedtem. Mint kiderült, rutintalanul. Mert a rajt előtt az ócska ruhák a tömeg közepéről is záporoztak felénk. Ezért tehát nem kellett volna a szélre helyezkedni. Másért meg pláne nem. Ugyanis amikor már többedszer kis nedvességet fújt felém a szél a lábszáram magasságában, leesett a tantusz, hogy mi célból helyezkedtek sokan ide: a tömeg közepén mégse lett volna illendő előkapni a szerszámot, és könnyíteni a egy utolsót a hólyagon:…..
Volt még egy kis himnuszéneklés (most az olasz egység 150. évfoordulóján nagy a felbuzdulás…), majd jött a rajt. De persze nem nekünk, hanem először az előttünk lévő 2 karámnak. Aztán persze mi is sorra kerültünk. Pár méter után már vettem volna elő a gépet, de sikerült bénáznom, és így mindkét ceruzaeleme kipotyogott és elgurult. Nem volt könnyű a rajt utáni tumultusban összeszedni őket. De aztán szerencsére több rendkívüli esemény nem volt. Az elején még éreztem a derekamat, de sikerült felvennem egy idétlennek tűnő görnyedt, kidugott fenekű testtartást, amiben valahogy nem éreztem a fájdalmat, és az első tizit kb így futottam végig. Aztán a futás valahogy meggyógyított, elmúlt a fájás és újból homo erectus lehettem. Élvezettel futottam a gyönyörű környezetben és kellemes futóidőben, hogy még kattogtatni is elfelejtettem. A Forumtól délre mentünk Testaccio felé, majd át a túlpartra, Trasteveverét és a Szent Péter teret érintve fel a Tevere partján északra, majd a folyó másik oldalán vissza a városba, a történelmi belváros összes nevezetességét érintve vissza a rajthoz. Ennél fantasztikusabb útvonalat nehéz lenne elképzelni (képek a vonatkozó fotóalbumban)
Az elején a nagy tumultus miatt nem lehetett rendesen menni, és ez a dolog érdekes módon később se sokat változott (mi ez ahhoz képest, hogy pld Debrecenben 30 után már egy futó se volt látótávolságon belül…). De szerencsére nem is akartam sietni, és nem is nagyon tudtam volna, nemcsak a lumbágó és a fényképezés miatt, hanem az út legalább felét borító egyenetlen macskakövek miatt sem). 10 és 20 között egy magyar sráccal (srác? még nálam is öregebb….) együtt futottam, aztán egy frissitőállomásnál elvesztettük egymást. A lezárás tökéletes volt, a rómaiak végig igen kedvesen viselkedtek. Nem volt ökölrázás, üvöltözés, káromkodás, dühödt dudálás, mint gyakran pesten, hanem csak mosoly, szurkolás, buzdítás, bravózás végig. Külön jó volt, ahogy kommentálták, amikor a sorfal előtt álltam le fényképezni.
Az előzmények ellenére nem jött a nagyhalál még 30 után sem – bár ez annak is betudható, hogy visszaérkezve a történelmi belvárosba ekkor már egyre több fényképezni valóm akadt….J), és végül is a körülményekhez képest elég tűrhető állapotban értem célba életem magasan legsz@rabb idejével, 3.50 valamennyivel. De ez msot abszolút nem érdekelt.
Az utózmányok
A célban minden flottul ment, érem (bordósárga - még jó,h ogy nem laziális bugyikék….-szalagon egy gyönyörű bronz kisplasztika, valódi műremek!), frissítők, melegítő lepel, stb. még külön emberek voltak arra is, hogy megszabadítsanak a chiptől, úgyhogy nem kellett keresgélni a gyűjtőhelyet sem.
Amíg én futottam, a család a Colosseum , a Forum Romanum, és a Palatinus domb megtekintésével múlatta az időt
(Amúgy volt itt is minimaraton tömegfutóverseny, mint Pesten szokott lenni. A nagyobbik lányom készült is rá, de aztán mivel kiderült, hogy 100 ezer (!) induló van, letettünk róla, mert esély se lett volna a végén megtalálni…).
A megbeszéltek szerint 35 km-nél megcsengettem őket, hogy a célban várjanak. Úgy is lett, de persze ők a kordon túlsó oldalán voltak, úgyhogy végül csak integetni tudtunk egymásnak. És mivel a célterületnek a szállodához közel eső kijáratát ők meg se tudták közelíteni, ezért aztán egyedül baktattam vissza a szállásunkhoz, ahova aztán egy idő után ők is megérkeztek.
A továbbiak nem az előzetes tervek szerunt alakultak. Úgy reméltem, hogy majd kimosakodva lebattyogok egy tisztességes romanista szellemiségű kiskocsmába, ahol a folyadékveszteséget pótolva és fáradt végtagjaimat pihentetve fogom megtekinteni a Fiorentina elleni Roma-meccset. De sajnos a LegaCalcio keresztülhúzta a számításaimat, mert előrehozta e meccset délre (!). Úgyhogy pihenésképpen újabb megpróbáltatások J és további kilométerek vártak rám, az egyik templomtól a másik ókori műemlékig, stb, stb.…..-
Gratu! Az a sz@r 3:50 azért sokunknak jó lenne :))) Róma nagyon szép város, igazán különleges lehet ott maratont futni.