Ma a téli szünet után először ismét volt társam a futásban, a kisebbik lányom személyében, aki biciklivel jött velem. A nagyobbikkal sajnos már tavaly sem tudtam futni menni, mert már nagyonl assú neki az én futótempóm, és persze nem hajlandó nekem engednni. Ősszel azonban már a kisebbik is kezdett llméha lehagyogatni,  igazi nyúlként viselkedett, és diktálta nekem a tempót. Na, pár hónap kihagyás után  ma ismét bringrára pattant, és jött velem. Szegény Orsi igencsak megszenvedett ebben a nagy szélben, és bizony sokat lassult és gynegültt a hosszú kihagyás alatt. Nem igazán sikerült jól ez a közös menet. Őt frusztálta, hogy milyen gyenge, és engem is idegesített, hogy állandüan lassítani kell, meg-megállni, és fagyoskoda várni,  amíg ő orrot fúj, vagy csak pihenni akar egy kicsit.  Úgyhogy végülis a tervezett táv 2/3-ánál úgy döntöttem, megkegyelmezek neki, és hazafelé vettük az iráyt.

Sajnos az időjárás is megtréfált, mégse volt  akkora tavasz, mint ahogy az a  lakásból látszott, a szél meg tényleg igen bosszantó volt. Remélem azért, hogy ez a mai negatív élmény nem hagy benn maradandó nyomot, és nem veszi el a kedvét attól, hogy máskor, immár valóban jobb körülmények közöett, el-elkisérjen majd futni. engem.  Úgyse sokáig lesz már erre halandó, lásd a nővérét.