Egészen a legutóbbi időkig elérhetetlennek tűnt a dolog, őrült megszállott mazochistáknak tartottam azokat, akik még képesek fizetni is azért, hogy szívjanak egy jó nagyot. Aztán kezdett bennem megváltozni a dolog. Nem lehet az akkora szívás, ha ilyen sokan nekivágnak. Meg nem is lehet azért olyan borzasztóan nehéz, szóval esetleg én is képes vagyok rá. És miután az utóbbi időben amúgy is egyre többet volt kedvem futni, csak úgy a magam hedonista módján, egyre inkább kezdtem érezni, hogy tán ez mégsem önsanyargatás, sőt. Hisz a futás inkább élvezet, (pláne utána!), olyan mint a kábítószer, minél inkább hozzászokik az ember annál több kell belőle .És úgy döntöttem, benevezek  életem első futóversenyére.. Debrecen kapóra jött, jó hely, kicsi verseny, jó 7végi program a családnak, az asszony hazalátogathat, ismerősök, stb..

A dolog megesett, lásd a legutóbbi bejegyzést. Szép volt, jó volt (az ismert okokból úgy, ahogy), de azt a fantasztikus katartikus érzést, amiről egyesek beszélnek, nem éltem át első maratonom után. Kicsit azt éreztem, amit már korábban is, mások által esetleg nagyra értékelt teljesítmények után: ha nekem is sikerült, akkor azért ez mégse olyan nagy ügy.

Szóval egyszeri kalandnak terveztem a dolgot, kíváncsiságom kielégítésére és önbecsülésem megtámogatására. Az első cél teljesült, a második kevésbé, de ez nálam már csak így van.

Időközben viszont megtörtént az, amitől óvakodtam: függő lettem, majdhogynem mániákus km-halmozó. Semmi mértékletesség, hanem már-már egészségtelen halmozása a (perverz) élvezeteknek. Ami ráadásul az otthoniaktól is kíván némi áldozatot, mert bizony igencsak időigényes szenvedély.

Szóval lehet, hogy vissza kéne fogni magam. Igen ám,. de akkor jönnek az elvonási tünetek, és az senkinek nem lenne jó. Meg különben is, amióta nemcsak „futikázok”, hanem rendszeresen futok, azóta pld minimálisra csökkent a napi cigaretta adag, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Rövidre vágva: sikerült meggyőznöm magam észérvekkel, hogy azt kell tenni, amit amúgyis szeretnék: folytatni, ahogy eddig, és nem csökkenteni a futásmennyiséget, akkor se, ha a kitűzött célt már elértem.

Ha viszont edzésdben maradok, akkor meg már mér’ ne fussak újabb marit?  Pláne, ha a Db-i az ismert okokból mégse volt az igazi. Szóval az őszi Bp-i maratonra is be kéne nevezni. A nagy tömeg persze egyáltalán nem vonz, az igaz, de azért ez még semmi a híres nagy versenyekhez képest, meg amúgyis helyben van, nem kell hozzá elutazni. Az időzítése nem igazán szerencsés szerintem (egy őszi maratonra a nyári hőségben kell felkészülni, meg a nyaralás is belezavarhat az edzések rendszerességébe), de a DB- példa azt mutatja, hogy nem lehetetlen a dolog. Tehát t úgy néz ki, hogy  második az lesz.

Szóval kedves Zilaci, így állok most, mindig csak rövid távra tervezek Hogy aztán mi lesz?  A híres közgazdász Keyness-szel szólva: in the long run we are all dead.