A cím kicsit sántít, mert valóban a Kinizsi100 nevű teljesítménytúráról van szó, de sajna csak 50 km-ig tartott számomra, mert az 50-es ponton feladni kényszerültem. De úgy gondolom tapasztalataimat akkor is célszerű és fontos leírni, hiszen van belőlük bőven, no meg jövőre ugye visszamegyek újra és nem szeretném mostani hibáimat újra elkövetni.

Szóval unokatesóm férjével, keresztlányom apjával, azaz egy rokonnal vágtunk neki a nagy túrának. Ezek mellett további közös pont kettőnk között, hogy mindketten kick-boxozunk és futunk is. Ő kisebb távokat, én hosszabbakat.

Már előző este, pénteken szedtük a sátorfánkat és előre lefoglalt szállásunkat elfoglaltuk Tatabányán a Romantic panzióban. (ez nem a reklám helye). Gyors vacsi, szénhidrátfeltöltés pizzával, majd vissza a szállásra és alapos-gondos pakolás másnapra, hogy mit hova és főleg mennyit viszünk.

Mire feszülésig telepakoltuk a táskánkat Zoli rájött, hogy hoppá, hát van ám nekünk kocsink és két kísérőnk, így nem muszáj ekkora pakkal mászni, elég ha betesszük a nappali cuccost, és éjszaka előtt találkozunk a depónkkal és magunkhoz vesszük az éjszakai cuccokat, a feleslegeseket pedig elpasszintjuk. Így tettünk esőkabátot, sapit, 4 pár cserezoknit, sok csokit, kekszet, 1l isoitalt, energiaitalt, meg a kulacsövbe vizet, pénzt, mobilt, sportovosit.

Mikor a GPS segítségével Csillaghegyre értünk, már hosszú kígyózó sor fogadott minket. Ez egyrészt nyugtató volt (nem csak mi vagyunk ilyen őrültek, hanem ellenkezőleg, sok-sok őrült van), másrészt kicsit aggasztott (mikor érünk mi ennek a végére??). Szerencsére a sor gyorsan haladt és hipp-hopp indulhattunk is a hosszú útra. Előtte gyors beszaladás a boltba, reggeli, péksüti, kakaós tej, majd pecsét és indulás.

Rögtön egy emelkedővel indult az útvonal. Nem volt vészes, főleg így az elején nem, de azért emelkedett kicsit. A hangulatom is, mikor összefutottam egy ismerőssel, aki aztán gyorsan tovalépkedett. Az első kilik nyugisan teltek, 120-130 átlagpulzussal, beszélgetve, jókedűen. Később is tartottuk a tempót, a lejtőket megfutottuk, meg néhány helyen az egynesekbe is belekocogtunk. A magaslati pontokon, ahonnan jó kilátás nyílt a gyönyörű tájra, elkattintottuk a fényképezőket párszor, majd haladtunk tovább. Hát mit mondjak, gyönyörű volt a táj, csodálatos. Az elején jó sok ember volt még az útvonalon, ahol az ösvény csak egyszemélyes volt, még sokat is kellett kerülgetni.

Teltek-múltak a kilik, beszélgettünk, gyönyörködtünk és jól haladtunk. Előzgettünk közben és nem éreztem különösebb fáradtságot. Így haladtunk egyészen olyan 30 kiliig, amikor is furcsa módon kezdtem érezni a bal térdem mögötti izmot. Először csak icipicit, nem jelentősen, majd ez rosszabbodott kicsit. Aztán darabig stagnált, ekkor próbálkoztam aminosavat bevenni, ami jó is volt az állapot megtartására, de aztán mégsem. A 40. kilitől már elég szenvedős volt a dolog, aztán a Nagy-Gete betett. Az utolsó 2-3 kilin már alig vonszoltam magam Tokodig, ahol kiállni kényszerültem sajnos. Zoli ekkor már előrébb járt, mert mondtam, hogy nyugodtan menjen a saját tempójában, ha neki nincs semmi baja, akkor haladjon, ne hátráltassam. Gyanítom sóhiány okozhatta az izom beállását, mert volt ugye az Oxygen-Wellness frissítője, ahol voltak sós rágcsák is. Na ez nekem valami hihetetlen jól esett, majd Tokodon is bevágtam 5 zsíroskenyeret, ami szintén nagyon jól esett. Utólag azt mondom, hogy hiba volt csak csokit vinni zömében és kevés volt az egy liter isolötty is. De talán az összfolyadék is, mert pisilni csak kétszer kellett a 10 óra alatt, akkor sem sokat. Szóval ezt elbaltáztam.

Szóltam depósainknak, hogy jöjjenek értem, mert mikor Tokodon lerogytam a fűre és fel akartam állni, a bal lábamat egyszerűen nem tudtam teljesen kinyújtani és normálisan ráállni. Sajnáltam, nagyon sajnáltam, még most is sajnálom, de belegondoltam,hogy én szeretek futni, sportolni és szükség van a lábamra, nem akarok hetekre-hónapokra kidőlni a sorból. Ezért az eszemre hallgatván kiálltam.

De persze már akkor is tudtam, amit most csak még jobban tudok, hogy jövőre visszajövök és nem csak visszajövök, hanem végigmegyek. Okultam hiábimból, jövőre már okosabb leszek. (viszek sót és sósat )

A rendezőknek és kiváltképp a tokodi frissítőknek pedig hatalmas köszönet, mert annyira kedvesek voltak! Lesték a túrázók óhaját és mindenben segítettek. A zsíroskenyér pedig nagyon finom volt, utoljára tizenéveim elején vidéki nagyszüleimnél ettem ilyen fiomat.

Jövőre még többet kell belefutni, ahol csak lehet futni, minél hamarabb végezni, mert a túl sok idő is öl ebben az esetben. Minél hamarabb beérni. Elvileg, ha a kocsiból fogy a benzin, akkor is célszerű minél gyorsaban menni, hogy egy benzinkúthoz érjünk.

Zoli végül megcsinálta a távot, ezúton is gratula neki!

Ja, meg mégy egy:  a túra közben sok emberrel beszélgettünk, akik közül egy pár 14 (!!!) évesnek nézett, holott 25 leszek augusztusban. Jó-jó, annyinak nem nézek ki, de remélem azért 14-nél idősebbnek igen.

Szóval reszkess hegy már most, mert jövőre megyek!!!