2015, a futás jubileumi éve.... Ja, kinek is? Hát, biztos nem nekem. Először januárban volt egy kisebb kihagyásom sérülés(fájdalom jobb 4. lábujj és talppárna környékén) miatt. Aztán ez visszatért, súlyosbodott március végére-áprilisra. Akkor még próbálkoztam, komoly 1-2 km-eket futottam egyben - na meg kiszenvedtem magamból egy félmaratont(na jó, annyira nem volt szenvedés azért...  ). Aztán május végére beláttam, ez így nem mehet tovább. Jöjjön a kényszerpihenő. Akkor nem tudtam, meddig fog ez mégis tartani, de éreztem, sokáig. Mondjuk egy 3 hónapra nem gondoltam volna... De muszáj volt. Ameddig nem éreztem javulást, amíg nem kezdtem erősödni, addig felesleges lett volna újrakezdeni. Maradt a bringa, úszkálás, erősítés, séta, görkori, bármi. Csak futás nem. Amióta tudok járni, soha még ilyen hosszú időt nem töltöttem el futás nélkül. Nehéz volt. Talán a biciklizés az, ami a legjobban segített, nagyon megszerettem ezalatt a pár hónap alatt. Augusztus végén tettem egy próbát, elmentem futni. Nagyon az elején kellett kezdeni, és hazudnék, ha azt mondanám, felkészülten álltam ma rajthoz. Ellenkezőleg. Persze, a bringával azért fenntartottam, sőt, májushoz képest javítottam is valamit az edzettségen, de az nem futás. Ráadásul még mindig nem érzem 100%-osnak a lábam. Mondjuk egy jó 90, és már ez is sokkal több, mint tavasszal. Tisztában voltam/vagyok vele, hatalmas hülyeség elindulni. Eddig is voltak "szép" húzásaim, de ez túltesz mindegyiken. Ennyi bőven sok is lesz az előzményekről, íme maga az esemény(próbálom rövidebbre fogni, mint eddig).

A lehető legtöbb szabályt megszegem a verseny előtti napokban. Mintha valami kihívás lenne lassan, mintha direkt erre utaznék. Nem nagyon izgatom magam emiatt, van sok más dolgom is. Egészen addig, míg átveszem a rajtcsomagot. Akkor bepánikolok. Miért nem léptem vissza? Tiszta hülye vagyok. Most meg már későb meghátrálni... Hamar elterelődik a figyelmem, aztán csak itt van a vasárnap.
A szokásosnál kevesebbet morgok a koránkelés miatt. De azért bekávézok. Hamar, 8-ra kiérünk a helyszínre. Én már nagyon pörgök, hála a kávénak. Kicsit szkeptikusan és lazán állok a dolgokhoz. Hosszú sor a wc-nél, 10 percem maradt a rajtnál. Hát egy mini-bemelegítés. Nem félek, nem izgulok, csak futnék már. 2-es zónában - mikor neveztem, nem kalkuláltam bele egy sérülést több hónapos kihagyással - hamar eljön ez is. Rajt. Óra indul, felveszek egy teljesen random tempót. Futok. Végre, megint. Jó kedvem van, vigyorgok folyamatosan. Az első km után képes vagyok azt gondolni, már csak 20. Beteg állat! Eltelik 2 km. 5 percen belüli tempóm van, pedig az első után lassulni akartam. Nem is érzem, hogy ez olyan gyors lenne. Nahát. Azért csak sikerül visszafogni a lovakat, de még így is 5 perces körüli tempóval futok. Kicsit melegem van, de jól beválik a nagy gonddal összeállított neonsárga-neonrózsaszín cucc. Már várom, mikor kezd fájni a lábam - vivis félmarcsin már 4-5 km környékén elkezdett - , de hiába várom. Gyorsan telnek a km-ek. Nem repülnek azért, de majdnem. Az útvonal hasonló az eddigiekhez, benne vannak a kedvenc részeim. Kezdve a Műegyetem előtti résszel. Pont egy frissítőállomás után van. K épület, sziaa! Mutatom a szívet, küldöm a puszit. Már 2. éve, és még van egy pár... Ez már hagyomány lesz. Az a bamba bámulás ahányszor elfutunk mellette... Hasonlóan nézem a hidakat, mikor át-vagy alattuk futunk rajtuk. Hát igen. Na fussunk tovább! Minden frissítőállomásnál iszok, egy idő után iso-t is a víz mellé - kell is, meleg van, izzadok, fáradok. Nincs holtpont vagy ilyesmi, szép fokozatosan. Látszik a tempómon is, egyre távolodok az 5 percestől. Nem igazán érdekel. Csak úgy futok. Mert jó. Libabőrős karom-lábam a tűző napsütésben. Hálás vagyok a szurkolóknak. Egyik nagy kedvenc a Fuss, baszod! felirat - később az aszfaltra rajzolva is látok egy ilyet. Csak a lábaimban érzem a futásmentes időszakot, keringést-tüdőt szépen karbantartotta a bringa. Tényleg, pulzus. Elég sokat szerencsétlenkedett mostanság a mérőm, elemet cseréltem az övben, jónak is tűnt. Hát, nem ez volt a probléma. Most olyan meredek értékeket ír ki, hogy sajnos nem tudok neki hinni a továbbiakban sem. 110, de km-eken keresztül. Na már sétálva több volt. Aztán 170, szintén változás nélkül több percig. Persze. Aztán meg jön itt a 200-akkal. Na jól van. 1 év után megadta magát. Viszem a Polarhoz, csak előbb érjek célba... Kell az érem. Csak ez érdekel. A tempó, az idő, egyáltalán nem. Ha érzem, fáradok, hát lassítok. Nem kell és nem is akarok sietni. 14 km környékén kezdem kicsit érezni a lábam, a sérülésnél. De ez is bőven messze van a várttól, és nem is fáj különösebben, nem is érzem folyamatosan, csak néha-néha szólal meg. Hihetetlen. Tavasszal bezzeg... Jót tett a pihi, a bringa, a lábtorna. Erősnek érzem magam, vagy legalábbis ezt mondogatom magamnak. Beválik, ahogy a jól összerakott zenei listám. Mindig pont jó zene jön. 14 km után meg elkezdem magam "hergelni". Néha egészen állatias az arckifejezésem, majd képeken lesz jó visszanézni az eszelős tekintetem... A zenék közti csendben meghallom a lélegzésem. Vagy inkább hörgésem. Nem is tűnt fel, eddig észre se vettem, hogy levegőt kell venni. Furcsa. 16 km után már nem olyan könnyű emelgetni a lábaim, de csak megteszem többszázszor. Jön a nyugati téri felüljáró. Most nem sprintelek, de felfutok azért, ahogy illik így sokadjára. Már nincs sok. Hosszú ez a 3 km. De legyűröm, azért is. Ha már idáig eljutottam... Számolok vissza. Már csak 2100 métert kell kibírni. Meglesz. Nagyon nehéz, de nem vagyok meglepve. Számítottam erre, ez segít. De látom, tudom, mindjárt vége. Hősök tere, vissza a ligetbe. 1.1 km. Fél lábon is. Kimerültem, de az elszántságom jóval nagyobb. A sok-sok félmaraton, a 30 kili, futások, bringázások, na meg teljesített tárgyak - főleg a sziltan 2-es, elsőre - után hiszek a csodákban. Látom a zászlókat. Látom a nagy rózsaszín feliratot, utolsó 100 m. Összekaparom a maradékot, a tartalékot. Kicsit talán gyorsítok is. Kezek a magasba. És cél. Óra leállítva, két lépésnyi fuldoklós, ténfergős séta. Ennyi kell, és leesik. Csak most értem meg. 3 hosszú hónap után futottam. Félmaratont. 13x-os félmaratonista lettem. Megcsináltam. Elsírom magam. Hiába, az a sok adrenalin meg endorfin meg még ki tudja mi, valahogy ki kell mennie. Régen nem hittem volna, hogy ilyen előfordulhat. Tavaly ilyenkor, a fullos-hatalmas egyéni csúcsos 10. félmaratonomon volt ilyesmi először; most megint. Érem a nyakba, befutócsomag kézbe. Ténfergek még egy sort, próbálok magamhoz térni. A lábaim kővé váltak. Asszem lesz egy kis izomlázam. Kb gyökkettővel vánszorgok a nap további részében, pedig normális esetben de utálom, ha előtte csámborognak... Aztán hazaindulunk, együtt nyomorgunk a rengeteg futóval a kisföldalattin. Most még ez se zavar. Most nem undorodom a tömegtől. Egyrészt fáradt vagyok hozzá, másrészt meg a része vagyok. A 30-as éremmel a nyakamban - szebb, mint a tavalyi.

Lehet félmaratont rutinból futni? Bringázásból összehozni? Szóval, kiérdemeltem az év idiótája díjat is ezzel a félmarcsival. Ez vagyok én. A részem. Nem bántam meg semmit. Az egészet, ezt, kár lett volna kihagyni...

Most minden olyan jó. Bár lehet, a lábaimnak más véleménye lesz erről, holnap felfelé menet a 3. emeletre, a K épületben...

[Ugye hogy nem is olyan hosszú? ]