Nem is tudom hol, hogy kezdjem. Tartogassam a végeredményt, vagy lőjem le most a poént? Inkább tartogatom, úgy az izgalmas. Ja és kezdem az elejéről.
Tavaly ugye valamilyen csoda folytán behívtak az országos döntőre 3000 m-en. Akkor nagyon örültem neki, még egy utolsó=7. hellyel is tökéletesen boldog voltam. eszembe jut, ide még egyszer el szeretnék jutni versenyzőként. […]Szeretnék jövőre is itt lenni.[…] meglepetééééés: biztos sokan nem jöttek el a korcsoportomból, ezért 7. lettem a korcsoportban, azzal együtt, hogy tökutolsó! Úúú te jó ég, országos 7.! És mekkora abszurdum már, hogy mindenki rámvert legalább fél kört, otthagytak rendesen, és mégis elhoztam egy 7. helyet! Hihetetlen. Na asszem ma is a boldogságban fogok futni...
Szóval ez volt tavaly. Idén meg nemhiába reménykedtem valahol mélyen, hogy újabb csoda történik: megint behívtak. Rajtam kívül 13 szerencsés volt, kíváncsi voltam, ebből hányan jelennek meg.
A versenyt megelőző hetekben nem sokat foglalkoztam magával az eseménnyel. Persze, kértem megint megbízást, összeszedtem mindent. De nem gyorsítóztam. Egyrészt ilyenkor minek már, másrészt nem éreztem jó ötletnek: amit eddig megtettem, azt megtettem, most már nem sokat tudok hozzárakni. Egyedül fejben gyúrtam, mindig, ha eszembe jutott: bringán emelkedőkön, két tétel tanulása közötti bambulásban, melegben futáskor. Kicsit aggasztott mondjuk egy kellemetlen vízhólyag és annak lassú gyógyulása, de viszonylag szépen alakult a helyzet, szombaton már tudtam (viszonylag) normálisan járni. Ettől függetlenül halál nyugodtan bár, de olyan érzésem volt, lassú vagyok, lassabb, mint tavaly, nem fogok bírni tempózni.
Szombat
Délelőtt bepakolás – végig olyan érzéssel, hogy valami fontosat itthonhagyok - , délután indulás Budapestre vonattal. Érkezés, kicucc, zabálás – most nagyon rámjön valahogy az evésroham - , újságolvasás – hozzájutottam a magyar Runners’ World egy példányához. Egész érdekes volt, különösen az a rész, ahol azt taglalja, mennyit lehet nyerni a bolyban futással… - , kicsit későn alvás.
Vasárnap
Meglepően jól alszok. Párszor ugyan felébredek a vihar hangjaira, de fordulok egyet és azonnal visszaalszok.
Reggel azért könnyen felkelek: lelkes vagyok, várom a versenyt, futni szeretnék – csak volt értelme pár nap futásmegvonásnak… 8-kor sikerül elindulni. A HÉVen látok pár sorstársat – legalább lesz kit követni a helyszínre - , elcsípek 1-2 mondatot, 3000-es időket: mindegyik sokkal jobb az enyémnél, legfeljebb 11-el kezdődnek. Hol vagyok én ettől? 12:54-es idővel megkönyörültek rajtam, na hadd jöjjön a parasztja is faluról, kell töltelék. Kínomban elkap a röhögés, hát ez tök jó, csak kicsit leszek lealázva, csak mint tavaly, csak 2 kört ver rám mindenki… Komolyan vigyorgok és elönt az esélytelenek nyugalma. 10 percre, aztán újra feltámad a versenyszellem. Akkor is végig fogod futni, teljes erődből lenyomod ezt a 3 kilit. Ha már itt lehetsz, meg fogsz tenni mindent. 9 előtt nem sokkal kiérünk a helyszínre: Ikarusz pálya. Kedves módon idén kirakták a francba, rohadt messze van mindentől, nagyszerű, füstölgök kicsit. Mindez addig tart, míg észre nem veszem, rendben tartott, kulturált hely ez - különösen a tiszta mellékhelyiségnek örülök(nekem ez lassan már mániám, ha versenyre megyek). Nagyon meleg van. Nyár. Strandidő. Éget a Nap. Igazolunk – kicsit izgulok, minden rendben legyen - , felmérjük a terepet, letelepszünk a műfüves pályán az árnyékba. Van, aki már melegítget, én csak döglök.
Még több, mint egy óra. Sőt, tolódik. Mégis külön fut a 6. és 5. lány korcsoport 3000-en(szerencsére), így plusz 15 perc. Szóval akkor 10:35. Nem oszt, nem szoroz, meg fogok halni, olyan meleg van. Amit tudok, leveszek, rajtszámot fel – 705 - ,nem is megyek ki a napra, a fene melegít, amíg nem muszáj. 9:45 körül átcammogunk a pálya mellé, a rajt közelébe, így a kevés árnyékos helyek egyikén letáborozunk. Fokozom a hangolódást: jöhet a zene, a kedvenc versenyzenéim. Sikeres: mire eljön a melegítés ideje – 10:15 - , dúl bennem az adrenalin. Nem sokat futogatok, inkább egy helyben, félárnyékban készítem fel a testet is a versenyre. Közben agybajt kapok a pulzusmérőtől is: nem mér ez a szar. Pont, mikor kéne, nem mér. Sehogy se jó. Hát akkor bmeg így jártál, le vagy sza.. ejtve. Még 2 zenét - Kozmosz: Kész és My Chemical Romance: Nanana - végighallgatok, maximális versenyhangulat. 10 perc rajtig. Na beállok én is a többiek közé. 2 ismerős is van: akit tavaly itt, országoson ismertem meg, és akit a megyein. Most a megyeis lánnyal váltok pár szót, kérdezi, mi a terv. Nincs terv, a terv a túlélés – és komolyan is gondolom. Rajtszám szerint szólítanak a rajthoz – kicsit félek, csak nekem van 700-as nagyságrendű, mindenki másnak sorban 500 körüli, de minden stimmel - , kezdődnek az utolsó percek. Én állok a külső szélén. Megszámolom, 10-en vagyunk. Hirtelen eltűnik az összes negatív gondolatom. Tök jó, minimum országos 10 garantált. Mellettem egy lány nagyon izgul, csak úgy záporoznak a jajjistenemek. Bennem pezseg az adrenalin. 1 jel lesz, aztán rajt. Rendben. Kezdjük. Fussunk. Még így utoljára. Az utolsó versenyed, utolsó esélyed, így igyekezz. Rajthoz!
Felsorakozunk a vonalnál. Vágni lehet a csendet. A levegő szinte szikrázik a visszafojtott érzésektől, a felgyülemlett energiáktól. Eldörren a rajtpisztoly.
Időben reagálok, az első 10 m-en besorolok. Beállok a bolyba. Az első helyezett kivételével - ő már ekkor sehol nincs, úgy elhúzta a csíkot - senki nem robbant, türelmes, stabil tempót vesz fel a csapat. Ne maradj le, maradj velük, amíg bírsz! Bírom, így elmegyek egy lány mellett, 9, már nem vagyok utolsó, már jobb, mint tavaly. De tudsz te még jobbat. 1 körnél pont elkapom a részidőt, 1:harmincvalamennyi.
Na az elég jó. Pedig nem is vagyok még halálomon. Tartom a helyezést: mögöttem szakad le a lány, én viszont közeledek a többiekhez, a 8.-hoz. Így megy le a 2. és a 3. kör is - közben a pálya egy szakaszán körönként hallani a szurkolást. Legjobb az ismerős lány apjának szurkolása: angolul buzdítja, ez valamiért engem is motivál, olyan jól hangzik.
Csak fuss velük! Megéri, hidd el, mit olvastál tegnap? Különben is, az örök igazság: könnyebb egy helyezést megtartani, mint előzni. Mégis, a 4. körben valahogy 2 versenyzőt is lehagyok. Szemem sarkából látom, hogy jobban szenvednek, mint én. Meg kéne előznöd őket. Nem is kell nagy erőfeszítés, hogy elmenjek előbb egyikük, majd másikuk mellett – igazából amint melléjük érnek, elszakadnak a bolytól, és ahogy futunk, úgy növekszik köztünk a távolság.
Meglepően jól megy. Érzem, hogy végigfolyik rajtam az izzadtság, látom, hogy fodrozódik a levegő, hallom, hogy zihálok. De nem tudom.
Fejben nagyon ott vagyok. Tudom, hogy meg tudom csinálni. Még majdnem 3 kör. Közel vagyok a megyei 1. helyezetthez. Még mindig van tartalékom. Miért ne előznéd meg? Ki mondta, hogy kőbe van vésve a megyei eredmény? Kilépek mögötte, gyorsítok, elfutok mellette. Nem fokozza a tempót, elég hát a sajátomat tartani, és beállok elé. Fél kör, és lemarad ő is. 5. vagyok. Fel se fogom egészen. Egyrészt, mert nem merem, hátha még valaki feljön. Másrészt, mert nem bírom; szűkül a látóterem: csak én vagyok, az előttem lévők, és a kanyargó vörös csík, a pálya. Csökken a távolság köztem és a 3-4. helyezett között.
Figyelmen kívül hagyom a tényeket. Hogy erre soha nem számítottam. Hogy nagyon jól állok. Hogy nem haltam még meg, pedig a klasszik 3000 m-emen itt már nem létezek. Hogy majd’ kiesik a szívem, úgy verdes; hogy bírja az eszeveszett hajtást. Hogy tüdőm égeti a forró levegő. Mindez nem létezik akkor. Soha életemben nem voltam ennyire koncentrált: szemem előtt csak a feladat: futás. A két lány közül egyikük az ismerősöm. Még 2 kör. Együtt futunk.
Növelem a tempót, ők is. A 3. helyezett elhúz, az ismerősömmel együtt futunk. Fél lépés távolság sincs köztünk. Utolsó kör.
Na most. Fuss. Fuss! Nincs lehetetlen! Jól teszed, hogy azt gondolod, lehetsz 4. És ekkor utolsó energiáimat felhasználva hajrázok. És lehagyom.
5 m-nyire lemarad. 4. vagyok ¾ körön keresztül. De nagyon nehéz. A pálya szélén ordítanak. Tartom magam, de hallom, hogy mindjárt utolér a lány. Mindent beleadok, de érzem, ez most nem lesz elég, ő azért kemény dió. Így alig 130 m-rel a vége előtt nagyon belehúz, elmegy mellettem. Küzdök még, de már csak magammal. Végigfutod. Végignyomatod. Kerül, amibe kerül. Nem fogsz becsoszogni a célba. 50 m. Mindjárt vége. Utolsó méterek. Fulladok, lábam leszakad, de… Stoppert lenyomom, arcom, karjaim ég felé fordítom.
CÉL! 5. vagyok! Országos 5.! Ránézek órámra: 11:46. Miafranc?! Aztarohadtááá! Ez durva. Ez nagyon durva. Nem lehet. Csak erre gondolok levegőért kapkodva, szédülten téblábolva.
És mikor rájövök, hogy de, lehet, sőt, ez van, szállok a boldogságtól. Beszélgetek a megyeis lánnyal is, ő kicsit el van kenődve, rontott az idején. Aztán beszélek másik ismerős lánnyal is, ő se felhőtlenül elégedett, de jól elvagyunk azért. Rengeteg képet készítek/készíttetek. Miután úgy-ahogy magamhoz térek, még mindig zihálva ledöntök majdnem egy liter vizet, beülünk az árnyékba. Nagyon húzzák a dolgokat, sokat kell várni az eredményhirdetésre. De megvárom mindenképp. Sorolják a neveket, én is köztük vagyok. Kicsit bizonytalanul megyek oda, nem tudom, jó helyen vagyok-e.
Ott találkozok a többiekkel, megint beszélgetek mindkét ismerősömmel. Jön az eredményhirdetés. Beállítanak minket egy oszlopba, „bevonulunk”, majd egyenként szólítanak. 6. helyezettől(megyeis ismerős) kezdve kapunk oklevelet. Leírhatatlanul boldog és büszke is vagyok, mikor átveszem az enyém.
Soha nem gondoltam volna.
Még csak álmodni se nagyon mertem.
[Balról jobbra: 2,1,3,4,5,6]
Ezután megyünk is(11:37), és kezdődhet a rohanás. 13:30-assal akarunk menni, de még közlekedés szállásig, zuhany, bepakolás, közlekedés állomásig. Szóval nem, nekem nem volt elég az a 3 km, még sprintelek utána párszor, csak úgy úriasan: táskákkal, napszemüvegben, miniszoknyában. De elértük a vonatot. Itthon jöhet a jutalom.
Na ezt hívják tökéletes versenynek. [Külön jó, hogy nem mért a pulzusmérő, így legalább nem azzal foglalkoztam, hogy basszus, mindjárt eltávozok ezzel a 210-es pulzussal... mert utána megnéztem az adatokat, pár másodpercig a végén mérhetett, mert átlagnak 208-at, maxnak 210-et, kalóriának 7-et ír. ] Nem maradtam le az elején, de tudtam hajrázni. Helyezést javítottam. Időt javítottam(több, mint 1 percet!). Kihoztam magamból a maximumot. Hatalmasat fejlődtem. Éééss nagyon jól éreztem magam! Olyat értem el, amit senki nem várt tőlem, én magam se. Segített az Álomcipő – többszörösen jogos erre a címre, és egyértelműen ez a kedvenc futócipőm - , segített a jó hozzáállás - most valahogy nem voltak csaták fejben, csak mantráztam a bíztató, pozitív gondolatokat - , segített a megfontolt edzés. Ráadásul jól elvoltam mindenkivel, nem ellenségek, ellenfelek. Különösen a tavaly megismert lánnyal barátkoztam össze, örülök, hogy megint találkozhattunk.
Végül is, így érettségi időszak alatt, tényleg megértem: felnőttem a feladathoz, mondhatjuk, hogy versenyző lett belőlem. Nagyon szép búcsú ez a versenyzéstől. Mert hiába indulok még majd félmaratonokon – egyszer majd maratonon is… - , az nekem nem versenyzésért megy, tehát a klasszikus, iskolás versenyéveimet így zárom le. Nem is lehetne ennél szebben.
Na ezért (is) imádok futni. Zárásnak jöjjön az idézet, ami a bal karomon volt ma, és tökéletesen jellemzi ezt a mai napot:
„Don’t be afraid to dream of achieving the impossible.”