A nagy elbúcsúzások éve ez: utolsó megyei mezei, utolsó országos mezei, utolsó pályabajnokság… Nemhiába, ezzel jár, ha az ember végzős a gimnáziumban. Hát jöjjön egy kis élménybeszámoló, a hagyománynak megfelelően.

Előtte

Ez a verseny még kevésbé lebegett előttem az elmúlt napokban. Talán, mert volt egy kis szünet a legutóbbi után, talán, mert így közeledve az év végéhez más elvonja a figyelmem(ballagás, érettségi, egyebek). Másik, kicsit legyilkolta a versenyhangulatot, hogy megtudtam, legjobb esetben is csak 4-en leszünk a futamon. Lényeg a lényeg, nem igazán foglalkoztam vele, hogy mindjárt itt az idő; de azért kivettem 2 nap szabadságot: nem futottam. És nem is féltem. Még hétfő este se.

Közben

Nem úgy, mint ma reggel. Ahogy telik az idő, egyre jobban izgulok. Minek már, azt nem tudom, de azért az idő múlásával arányosan szép fokozatosan emelkedik az adrenalin-szintem. 8 előtt pár perccel indulás kocsival, így 9 körül oda is érünk. Miskolc, Diósgyőr, DVTK-stadion. 3-adjára, utoljára. Keressük az igazolást, rögtön sietve átirányítanak minket, gyorsan menjünk oda valakihez. Még be is mondanak a hangosbemondóba: itt a 4. induló a 6.korcsoportos lány 3000 m-ből. Azért a nagy sietség, ha nem jövök, 3-an lettek volna és lefújják a futamot. Na tök jó, nélkülem már verseny sincs… 9:40-kor lesz rajt, így nincs sok időm. Alig valami. Leülünk a lelátóra, idegeskedek röpke 10 percet – ami 30-nak tűnik - , meglátogatom a mellékhelyiséget is – gusztusos - , visszaülök. Nem sokáig tart a nyugalom, hosszú cucc le, 9:25-kor indulok melegíteni. Fogalmam sincs, hol lehetek, hol nem zavarok senkit, hol szabályos. Sikerül megtalálnom az ellipszis alakú pálya sarkát, itt csak jó lesz. Ugrálok, sprintelek, futok, sétálok, megint ugrálok, sprintelek, futok, sétálok, rohadt meleg van. Hol van a zivatar? Hol a 12°C? Hol vannak a felhők? Tűz a nap és meg lehet sülni már most. Vigyázva átsétálok a rajthelyre. Elég lesz a top is. Mivel rajtam kívül csak 2 lány jelenik meg, nem mondhatom, hogy gyülekezünk, de határozottan versenyre készen állunk 10 perccel rajt előtt. Tesitanár is itt, melegíts, még van 10 perc, melegíts, gyerünk… Így is melegem van, basszus, de azért csak melegítek, hadd örüljön. Találkozok egy ismerőssel, a lány, akinek segítettem országos mezein megtalálni a buszát. Hármunk közül ő a legjobb, tehát kiosztom neki az aranyérmet. De hogy kié lesz az ezüst és a bronz? Hát az kettőnk között eldől hamarosan. 5 perc rajtig, és csak 3-an vagyunk. Indító bácsi - ismerős, mezein is ő indított, sőt, talán tavaly is, de erre nem vennék mérget – megjegyzi, ez nem az ő problémája. Nekem se az. 2 perc még. Felső le, irány a rajt. Egy lépést hátra, majd rajthoznál lehet beállni! Az utolsó pillanatok. Érdekes, hiába tudom, megvan legalább a bronz, most valahogy mégis elkap és lerohan a versenyszellem. Rajthoz, vigyázz…csattanás. Na most kell futni. Az ismerős lány nekiiramodik, megyek vele én is. Kell a helyezés. Futni kell. 1. kör letelik. Ránézek órámra, 1:25-ös 400. Erős. Túl erős, és ezt érzem is. 1 kör után, nem túl bíztató. Kicsit kiengedek, hogy ne távozzak el 200 m múlva, így elhúz az 1. helyezett. Nem zavar, bár mindegy is, ha zavarna, se tudnék vele mit kezdeni. Át a célon, még 6 kör. Mögöttem a 3. messze, nagyon messze. Végigkocoghatnám az egészet és simán lenne egy ezüstöm. Csak lazán, erőlködés nélkül. De akkor hol a verseny? Ha már itt vagyok, lefutom rendesen. Elvégre ez egy verseny. Nem mintha egy laza kis futás lenne otthon a Tisza-parton… Még 5 kör. Én meg nagyon fáradt vagyok. Egyértelmű, hogy elfutottam az elejét. Mondtam, hogy ne siesd el, de te nem hallgattál rám. Így kell neked, szenvedj csak. Egyre távolabb kerül tőlem mindenki: az első egy félkörnyire, a 3. majdnem egy környire. Még 4 kör. Minek így futni? Motivációm gyakorlatilag nullára zuhan. Még 4 kör, több, mint a fele. Nehéz a lábam, folyik rólam az izzadtság, csak kapkodok a levegőért. Végigfutod ezt a 3000 m-t. Most, utoljára. Végigtrappolok ezen a körön is. Még 3 kör. Mennyi is az? 1200 m? Alig bírom ezt kiszámolni. Valahogy annyira kimerült vagyok. Mindenhol: agyban, lábban, kézben, tüdőben… Szívben is: pulzusmérő laza 198-at mutat. Tudomásul veszem, nem tudok ezzel mit kezdeni, egyébként is számítottam rá. Csak futok gépiesen, egyik lábat a másik után, jobb, ha nem gondolkozok. Szűkül a látóterem is: csak a pályát látom, ahogy vöröslik, szinte izzik a tűző napfényben. Még 2 kör. Csak bírd ki ezt a 800 m-t. Ennyit már le tudsz futni. Ha ez megvan, tied egy érem, egy ezüstérem! Még sosem volt ezüstöm (megyein). Vonszolom magam a pályán. Eszembe jut, milyen arcom lehet most, halványan elmosolyodok. Mindig úgy nézek ki, mint aki halálán van. Bár ezúttal közelítek hozzá. Nagyon nehéz. Nem a helyezésért küzdeni, mert azért nem kell. Magammal kell csatáznom. Rábírni valahogy elgyötört testem, hogy fusson még egy kicsit. Még 1 kör. Csengetnek. Még? Már csak 400 m-t. Nem érdekel semmi. Csak futok. A versenyért. Az ezüstért. Magamért. A futásért. Fél kör. 200 m. Meglesz. 100 m. Mindjárt… Utolsó egyenes, utolsó botorkáló léptek, utolsó ziháló levegővételek. És cél. 2., ezazz, kezem ökölbe, ennyit bírok. Nem is kell diktálni a nevem, felismernek(abból a komoly 3-ból…). Egyik néni jön gratulálni, vízzel is kínál, valahogy kinyögöm, hogy kicsit később, előbb kapjak levegőt. Sétálok még vagy egy percig, aztán kortyolok kettőt, megköszönöm a kedvességét. Még egy kis séta, aztán gratuláció az ismerős lánynak. Megyek lelátóra, pihegek pár percet, aztán vissza pályára. Otthagytam a pólóm. Komótosan vissza. Eredményhirdetés. Végre felállhatok a dobogóra – eddig vagy lemaradtam, vagy csak képzeletbeli dobogó volt - , és nem is a legaljára. Szól a zene, engem meg elönt az öröm és a büszkeség. Szép volt azért. Megdolgoztam ezért a 2. helyért.

Utána

Készítek még pár képet búcsúzóul, aztán indulunk haza. Olyan jóllakott-óvodás-képet vágok végig, már fáj az állkapcsom 15 perc után… Ja, és méghogy a férfiak nem szeretnek vásárolni… Decathlonban röpke 2 órát töltünk el – nem miattam, én konkrétan 20 perc alatt mindent megnézek - , és nem ez az egyetlen bolt, ahová bemegyünk…

Megérte. 3000-et futni borzalmas és 3000-et futni jó. Mindig nagyon nehéz volt, de imádtam. Valahol hiányozni fog…

Igaz, lehet még folytatás. Lehet reménykedni a csodában, hogy idén is behívnak az országosra. Talán. Talán, ha máshol is kevesen voltak… Pár hét, és kiderül.

Még az elején le kell szögeznem pár dolgot, csak a biztonság kedvéért. Először is, teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem teljesen vagyok ép. Másodszor, sosem voltam az, tehát engem ez igazán nem zavar; akit igen, annak nem ajánlom a továbbolvasást. Harmadszor, nem vagyok profi, szóval aki egy izgalmas beszámolót vár az első helyért folyó csatáról, az itt hiába keresgél. Egyelőre csak ennyi. Ja, tőlem megszokott módon hosszú lesz.

Előzmények
Nem sok ilyen van most, mivel komoly 50 óra telt el 2 verseny között[idióta-e vagy?]. De azért írok ide is pár gondolatot, hogy értehtő legyen. Hétfő este. Kicsit elhülyülöm az időt, későn kapok észbe, így 10 után megyek csak aludni. Zavaró, hogy nincs olyan érzésem, hogy holnap verseny, holnap országos. Ezért (is) sok ennyi megmérettetés egymás után, ilyen közel: még fel sem ocsúdok az egyikből, jön a másik. Tehát nemcsak testileg, szellemileg se épp optimális 2 nappal félmarcsi után rögtön versenyezni. Nem tudok normálisan ráhangolódni, na, de abban maradok este, most ezzel nem foglalkozok, erre lesz elég idő holnap. Ironikus, hogy az idei eddigi 3 verseny közül most tart a legtovább elaludni. Nem találok erre reális okot, ráhagyom magamra, és csak átcsusszanok valahogy álomvilágba.

Ma, a verseny napja
8 órát alhattam kb. Nagyszerű, az elmúlt 3 napból ez a legtöbb, oh yeah. Teljesen kicsinálom magam. [Hétfőn már teljesen kész voltam, más okokból, bár a kialvatlanság+versenyhelyzetek tuti rátettek egy lapáttal. Vagy csak kezdek megzavarodni.] Úúúgy aludnék még, de igazából nem is, már bennem van egy adag izgalom, így kimászok az ágyból. Reggeli lazán, de szégyen is lenne, ha nutellás kalácsot nem falnám be simán… Suliba kistesóval, neki tanítás, nekem verseny, épp odaérek, ilyen se volt még, hogy én legyek az utolsó. 8 körül el is indulunk. Kisbusz megint, el is férünk, ezaz. 5 11-12 éves fiú, 5 17-18 éves fiú, 1 buszvezető, 1 gimis tesitanár, 1 ált.sulis tesitanár és 1 db én. Ált. sulis tesitanárt leszámítva egyedül én vagyok lány, nem mintha zavarna, mostanra már ez számít normálisnak. Odaúton részben zenét hallgatok – hangolódok, sikerrel, egyre inkább izgulok(na csak nem tagadom meg magam) - , részben beszélgetek, részben eszek-iszok, részben azon röhögök, hogy ezek milyen hülyék. A legjobbak akkor is a kissrácok. Nem tudom, ezeknek, honnan van annyi energiájuk, de nem bírnak leállni: játszanak, verekednek, dobálják egymást, kiabálnak, hát jól elvannak, na. Mondom nekik, nem fognak majd bírni futni, inkább tartogassák az energiát arra, de kb. szarnak bele. 1 megállást leszámítva hasítunk, 11 után oda is érünk a reptérre. A buszból való kiszállás mindig meghatározó. Ebből az egy másodpercből meg tudom állapítani, milyen idő lesz, hogy fog menni, milyen lesz a feelingje. Most is. Azonnal eláraszt a füves-vadvirágos-sportkrémes illatfelhő. Nagy levegőt veszek. Ezaz.

Csak majd szétfagyok. Rohadt hideg van. Hiú remény volt sortban futásra gondolni, jó, ha hosszúban nem kell majd kiolvasztani. Nevezést leigazoljuk, chipes rajtszám megint, 1492 vagyok, és idén stimmel, nincs mini szívbaj – legalábbis emiatt… Pár percet csordában járkálunk, de nem bírjuk sokáig, jó lesz a fűtött buszban. Brrr. Ez nem igaz. Tavaly majd’ meggyulladtam, most meg több cuccban kifagy a … Innentől kezdődhet a többórás várakozás. Zenét hallgatok megint. Még csak 11:45. Most van a megnyitó. Senki nem megy ki tőlünk. Én minek menjek, úgysincs semmi, különben is hideg van, inkább ülök itt bent, jó meleg van, van csoki, van lötyim(szokásos titkos receptúrám: víz+ca+mg), de jó. Egyre jobban izgulok, de az idő múlásával nem egyenes arányban, hanem mondjuk négyzetesen. Alig megy az idő. Rosszabb, mint egy tanóra. Tökmindegy, mit csinálok, ígyis-úgyis idegtépő. 11:55. Na eszek még valamit, hogy pont jó legyen. Müzliszelet(4 napja gyakorlatilag csak szénhidrátot eszek), lötyi, fél vivicittás csoki – a másik felét inkább elsüllyesztem a táskában, annyira émelyítő. Szinte a hányinger jön rám, enyhe rosszullét is kerülget, bár ebben már benne lehet a versenyláz is. 12:10. Nem tudok mit kezdeni magammal. Meglátogatom a mobilwc-ket, legalább megy az idő. Még mindig rettenetes hideg van kint. Főleg, ha nem süt a nap. 12:20. Megint buszban, megint frászban. Hiába ez az 5. országosom, most kevésbé tudom, mi lesz. És félek. Hogy nem fogom bírni. Hogy rosszabb lesz, mint eddig. Hogy rossz szájízzel hagyom itt végleg a gödöllői repteret. Tényleg, hogy is volt ez régen? 6 éve voltam először. Kis összehasonlítást készítek fejben. Nagyon sok minden megváltozott. 2008.04.17. Kicsi, 12 éves, vézna kislányként, 1. futócipőmben, melegítőben és bő pamutpólóban voltam itt először. Az idő akkor se volt jó. Esős, hideg, szeles. Megyein 1. lettem, teljes meglepetésre. Már nem emlékszem mindenre, de a leglényegtelenebb infók megmaradtak. Hogy tönkrement a fülhallgatóm, így fél párral hallgattam az odaúton zenét. Hogy én voltam közülünk a legfiatalabb. Hogy újdonság volt itt minden. Hogy 2000 m-t kellett futni, és az akkor nagyon soknak tűnt. Hogy azt mondta utána a tesitanár, falfehér vagyok. Hogy 53. lettem, és nem tudtam ezzel mit kezdeni, na meg viszonyítási alap se volt, ezért örültem. Hogy ezután nagyon elszálltam magamtól, ennek is köszönhető a következő évi visszaesés. Így visszanézve, mintha nem is magamra emlékeznék, hanem mondjuk a kistestvérem lenne. Érdekes. Most sincs épp tökéletes idő, de néha süt a nap és nem esik az eső – száraz minden. A futócipőm már a 7. a sorban, futónadrág, futótop, futópóló, pulzusmérő, minden nagyon spéci. Most már szinte hazajárok erre a reptérre, szeretem is ezt a helyet. Most 3 km-t kell futni, és nem a hossza miatt lesz nehéz. 12:40. Még több, mint egy óra. Miért félek, ha megyein nem féltem? Dobszólót üt a lábam. Saját magam agyára megyek. Próbálom mantrázni, hogy menni fog, de csak magammal veszekszek. 13:00. 1 óra. Felső nadrág le, marad így is egy hosszú. Egy réteg póló le. Rajtszám fel. Futócipő fel, bal, jobb – ez egy rituálé, évek óta ebben a sorrendben veszem fel. Muszáj. 13:10. Még egy látogatás a mobilwc-k varázslatosan szagos világában. 13:15. Kicsit melegítek, futkosok. Még mindig fázok, de azért se lesz rajtam pulóver. Integet egy lány, először nem esik le, ki. Aztán megismerem, megyei mezein elbeszélgettünk idén. Szegény tisztára kétségbe van esve, nem találja a buszát. Mondom, én se az enyém, de rémlik a rendszám. Segítek neki keresni, végül megtaláljuk az edzőjét(? Vagy csak tesitanár), most már tuti boldogul., én is visszamászok a miénkbe. Még idegeskedek 15 percet. 13:35. Már nem bírom tovább. Na jó, megyek most már, sziasztok. Idén közel a rajt, átvariálták a köröket.

Mindenki ugyanonnan indul, 3 féle kör van: 1,5; 2; 2,5 km-es. Nekem 2 1,5 km-es lesz. Ott téblábolok a közelben, fogalmam sincs a konkrét útvonalról. De csak meg fogom találni, na meg emiatt kár is aggódni, lesznek előttem. Melegítek vagy valami olyasmi. Nem sprintelgetek, mert attól teljesen úgy érzem, nem bírok egy métert se futni. Inkább lazán futogatok, láblendítések, kis ugrálás, séta vissza. Újrakötöm a cipőm. Közben leteszem a kezem. Meleg a föld. Tehát van ereje a napnak, nem lesz vészes. Meglátom az ismerőst lányt tavalyról, aki ezen írások alapján ismert fel országos atlétikán. Odakocogok hozzá, pár mondatot beszélünk is. Nem akarom zavarni, csak rég nem láttam, kíváncsi vagyok. Biztosan előttem végez majd, de nem bánnám, mert rendes lány, meg is érdemli. Vissza a rajthelyre. A tavalyi rajtzónás rendszer idén is megy, beállok megint a bal szélre, de nem teljesen szélre, mellettem áll egy lány. Tesitanár is itt van. Bíztat, utolsó tanácsokat ad, most nem is zavar, jól esik, kell az instrukció, mert el lennék veszve kicsit. Na az elején húzzál bele, velük fussál, nehogy otthagyjanak, aztán tartani a tempót és végig nyomni. Csak ne maradj le az elején, szépen be kell állni, aztán jó lesz. Szél van, szembeszélben húzd magad össze, állj be valaki mögé, aztán hátszélben kiereszteni a vitorlákat, akkor lehet előzgetni. Elraktározom mindezt, és meg is fogadom, ha tudom, betartom. Ez is változott az évek során, ma már együtt tudok működni, belátom, hogy igaza lehet, elfogadom a véleményt. 6 éve? Akkor irritált bármilyen megjegyzés, tudom én majd azt, gondoltam önfejűen. Sajnos évek kellettek, hogy belássam, ez így nem működik. De legalább ma már tudom, míg itt ugrálgatok kifeszített idegszálakkal. Elkap és magába folyt a versenyszellem. 5 perc, nem kell még a felsőt levenni. Jó. Agyilag sehol nem vagyok már most, ösztönösen mozgolódok, rázom a lábam. 2 perc. Na nem várok, leveszem, lepasszolom a szerencsehozó pulóvert a tanárnak – mióta megvan, az összes versenyemen nálam van. Érzem a karomon a durva szembeszelet. Tudom, hogy ez fájni fog, de most még csak a karomra firkantott motiváló üzenetek foglalkoztatnak. Don’t be afraid to dream of achieving the impossible. Tehát azt mondod, félmaraton befejezése után alig 50 órával sima lesz ez a 3000 m? Na az biztos nem. De megcsinálok bármit. Most, itt, így utoljára. 1 perc. Na. Na. Na. Na. Na! És kirobban a mezőny. És most nem ragadok be, ugrok én is. Rohanok, sietek, józan ésszel ellenkezően. Így komoly 20 m-en keresztül az első 10-15 körül vagyok országoson, hahaa. Nem tudom sokáig tartani a helyezést, de ez várható volt, így nem esek pánikba. Emiatt. Az első kanyar végére már egész sokan kielőztek, de nem hagyom el magam, igyekszek nem mindenkit elengedni. Kicsit aggaszt, hogy már itt fáradt vagyok. Ha így folytatom, nem fogom bírni végigfutni se a távot! De ha lassítok, akkor meg utolsó leszek! Rettegek. Na érdekli a fenét, a két végleg között – a gyorsabbhoz közelebb - felveszek egy tempót. 2. kanyar. Hátszél, lejtő, jóó. Teszem, amit mondott a tanár. Logikus is, meg pont lábra is esik. Szinte repülök, úgy viszi a lábam a verseny, a lejtő, a hátszél, az agyament eszem által kitűzött cél. Közben észreveszem, nem mér normálisan a pulzusmérő, elcsúszott a mellkaspánt. Mivel egy vállrándítással nem tudom helyrerakni, hagyom a fenébe, erre nem pazarolok energiát, időt, helyezést. Még egy kanyar balra. Oldalszél, de még lejtő. Tudom, hogy ezután szembeszél lesz, de nincs előttem közel senki, próálok felzárkózni, ez sokat kivesz. Kanyar balra, emelkedő, szembeszél. Hiába vannak előttem néha, nem sok semmit ér. Szenvedek. Ez valami borzasztó. Ilyen szél még tuti nem volt, még itt se, kizárt. Átfutunk a célkapunk, még egy kör. Ez a rohadt szembeszél. Alig kapok levegőt, semmi erőt nem érzek magamban. Mind eltávozunk. Már a következő kanyar segítség, legalább nem esek össze. Nem mintha így de jó lenne, nehéz és félek is. Ne feledd, te akartál itt lenni, teljesen jogosan. This is what I thought I wanted, why am I afraid? Az utána lévő forduló meg egy áldás. Újra hátszél. Már sehol nincs annyi erőm, mint 1 körrel ezelőtt. Tartani kell a tempót. Kell. Az egyenes közepén kielőzök egy lányt, de nem tudok elszakadni tőle. Pár lépéssel mögöttem halad. Én hörgök, te hörögsz, ő hörög, mi hörgünk, ti hörögtök, ők nyernek. Utolsó előtti kanyar. Már nincs sok. Néha hátrasandítok vállam fölött. Még mindig jön. Futnod kell, tudjuk jól, meddig… Utolsó kanyar. Mindjárt vége. Mindjárt. Csak fuss, kérlek, csak fuss még párszáz métert, és ígérem, békén hagylak utána! Szembeszél, de látom a célt már. Gyerünk, te meg tudod csinálni, futó vagy, félmaratonista vagy, ez a hely itt így nagyon szép, csak ne hagyd abba! Utolsó 100 m. Érzem, hogy gyorsít mögöttem a lány. Én már halálomon vagyok. És jön a csoda. Az utolsó métereken még gyorsítok valahogy. Mintha valaki más futna helyettem, olyat. De nemcsak én. Nagyon gyors a lány, nagyon akarja. Én is. Én vagyok a makacsabb, de ki a gyorsabb? Az utolsó 5 m-en mellém ér. Még egy hajszálnyi gyorsítás. Cél! Egyszerre szól a csipogás. Nem tudom, ki ért be előbb, de nem érdekel, mert azon vagyok, hogy valahonnan lopjak egy kis levegőt, hogy valahogy eltántorogjak 10 m-t. Mint aki halálán van, és így is nézek ki, a pillantásokból (is) ítélve. Nem ülök le, mert akkor nem állok fel többet, és nem iszok a teából, mert akkor tuti megfulladok. Vagy 5-10 percen keresztül járkálok, aztán teázok. Hmm, isteni. Mindjárt felfordul a gyomrom, ennyi cukor a cukortartóban nincs. Találkozok tesitanárral, gratulál, szépen futottál. Vissza a buszba, víz, víz, víz. Köhögve még megnézem a fiúk versenyét, szurkolok is – tüdőm nem maradt - , egész szépen behozták. Megnézem az eredménylistát.

Először nem is találom magam. Fentebb vagyok a vártnál. 21. 21! Ááá! Jobb a jobbnál. Mekkora javítás! Időm meg 12:36:17, ez is mennyivel jobb a tavalyinál. Több a többnél. És végül kiderül, én voltam a gyorsabb is: 16 századmásodperccel. Még jó, hogy chipes mérés van… Még járkálok, leadom a rajtszámot, millió fényképet készítek, és megint meglátom az ismerős lányt. Ő 8. lett, gratulálunk egymásnak, bár én sehol nem vagyok hozzá, de magamhoz képest tökéletes, szóval örülök ennek is, annak is. Tök jól elbeszélgetünk – nagyon jó fej, kis aranyos, örülök, hogy találkoztunk most is - , maradnék is még, de már késő van, így elköszönök; így is majdnem itthagynak. Alig akarok elmenni. Hozzámnőtt ez a hely. Nagyon fog hiányozni.

Elindulunk, és ezzel búcsút mondok nemcsak a gödöllői repülőtérnek, hanem az egész mezei versenynek. Legalább szép emlékkel hagyom ott. Hazafelé ugyanaz, mint oda, kivéve a lényeget: nem félek már, hanem boldog vagyok. Hogy húzzam még egy kicsit a versenyzéstől való távozást, megbeszélem a tesitanárral, hogy 3000 m-en indulhassak pályabajnokságon. Az már nem lesz ugyanaz, de április végén még egyszer, utoljára kinyírom kicsit magam…

Ez is összejött. De még hogy! Kicsit tartottam tőle. Na nem a teljesítéstől azért, 8 félmaraton után már nem szabad sok gondot okoznia. Viszont kérdéses volt az idő meg az állapot, hogy mennyire leszek lestrapálva utána. Mert idén ez nem mindegy… De jöjjön csak a beszámoló=szómenés, csak szép sorban az egész.

Szombat. Az egyetlen nap a héten, amikor úgy-ahogy kialszom magam. Itthon elvagyok magamnak, olyannyira, hogy nem bírok magammal, muszáj kicsit ugrálnom-táncolnom zenére. Hülyegyerek, egy napot sem bírsz ki a hátsódon? Na mindegy. Délután szépen elzötyögök Budapestre vonattal. Este még egy film a moziban, nem baj, hogy így fél 11-re érek vissza a szállásra, az alvás a gyengéknek való… Meg nekem, mivel hétközben se alszok eleget, de ha egyszer ennyi eszem van. Legalább egész jól alszok, kidőlök. [Szándékosan nem hoztam pizsamát: mire nem jó a futócucc? ] Jól alszok, néha ébredek csak fel. Mi van velem, sorozatban már másodjára nem gond az alvás verseny/megmérettetés előtt. A végén még izgulni se fogok.

Vasárnap. 6:50-kor ébresztő. Komolyan, mintha suliba mennék. Annyi különbséggel, hogy most szívesen kelek ki az ágyból. Nem logikus pedig, inkább futok 21.1 km-t, mint ücsörgök pár órát? Valami nagyon nincs rendben, de már évek óta… Kis reggeli, tömöm magamba a szénhidrátot – a hangsúly a tömésen van, mert éhes se vagyok, de étvágy sincs nagyon. Nem vagyok rosszul, csak nem kívánom - , többek közt egy túrórudit. Még vagy egy hete sikerült beszereznem 2 maratonfutós pöttyöst, amikből most félmaratonfutósat csinálok, hogy megfeleljenek az igazságnak.

Némi készülődés – az új rajtszámról: féltem, hogy nem olyan lesz, mint régen, hanem laminált [országoson találkoztam olyannal], vagy hogy vissza kell adni, de lényegi változás nem történt, úgyhogy örülök -  után 8 körül sikerül elindulni. Ahogy közeledünk a Margitszigethez, egyre több futót látok. Többet, mint eddig bármikor vivicittán, és majdnem mind (valószínűleg) félmaratont fut. Sokan leszünk. Fél 9 körül érünk ki a helyszínre. Kicsit téblábolok, melegítgetek, sorban állok, aztán szűk 20 perccel rajt előtt beállok a rajtzónába. Megy az idő, egyre többen állunk, toporgunk, a rajtra várva. Nem izgulok. Miért nem? Mindössze kellemes várakozós-izgatott érzésem van. Fussunk egy jót ma. Nincs semmi tervem, mert idén nem épp ideálisan alakultak a futással kapcsolatos dolgok. Az utolsó percben kenem be a combom, hogy ne dörzsölődjön, de legalább nem felejtődött el. Számolunk vissza, 5, 4, 3, 2, 1, éljenzés. Keveset futottam idén, hülye sérülés=hülye fejem miatt. Meglátjuk, mi lesz. Megindul a tömeg. Előttem 2 lány, épp selfiet készítenek. Az elsőnél még nem szólok, de mikor már vagy a 3-at lövik el, miközben már haladna a mezőny, kicsit elszáll az agyam. Rajtban állva még oké, de mikor menne az ember, benne van a lábában a futhatnék, ráadásul ténylegesen indulunk, egyszerűen önzőség. Félhangosan meg is jegyzem, ez már selfie-mánia… Inkább kikerülöm őket, és mehetünk. Mire átlépünk a rajtkapun, már lehet is futni. Egyre gyorsabban haladunk én meg egyre jobban vigyorgok. Na ez az, ezért vagyok itt. Ez jó. Felveszek egy viszonylag kényelmes – pulzusról inkább ne beszéljünk… - tempót, így szlalomozok. Nagyon hamar eljön az 1. km vége, idő ellenőrzés: 5:25. Hmm, nem rossz, bár igazából mindegy, de 2 órán belül illene beérni. Kicsit más az útvonal, mint tavaly vagy előtte, de tetszik. Kis kanyargás után kifutunk a szigetről, Margit-híd, kezdődhet a móka. Rakpartok. Meleg van. Nem kéne az ujjatlan, bőven elég lenne a top is. Legalább sortot vettem, a lábam tök jól megvan. Tényleg megvan, nem érzem se a csonthártyát, se a húzódás-féleséget. A 3. km környékén már várom a frissítőállomást. Kell valami folyadék, belülre is, kívülre is. Nem igaz, hogy április közepe van, és ennyire melegem van. Az egy dolog, hogy futok, de ez nem magyaráz mindent. Rájövök, a rakpart, ez a sunyi kis dög az oka; komolyan, érzésre simán 20 fok fölé lőném a hőmérsékletet, közben meg elvileg 15-17 körül leledzik. 4 km után jön a várt első frissítés. 2 korty víz legurul, többi cuccom öntözi. Huhh de kellett már. Már ekkor gyanús, ez nem lesz egy laza félmaraton. Tökmindegy, milyen lassan futok, akkor meg már inkább végezzek hamar. Ha mezei versenyen nem is érződött annyira a kevés futás, itt megvan a böjtje a kimaradt 16-18 km-eknek… Hát igen. Na nem baj. Meg fogom csinálni, mert meg tudom csinálni. Ennyi idő után, ennyi km után, ennyi félmaraton(8) után…. Sokáig futunk a Duna mellett. Egy-egy pillanatra úgy tűnik, sosem lesz vége a rakpartos résznek. Elmegyünk a BME előtt – először messzebbről. Megörülök neki: ide fogok járni jövőre, ha minden igaz. Próbálom magam elképzelni egyetemistaként. Furcsa. Le merném fogadni, egyáltalán nem úgy lesz, ahogy most gondolom. Szemben, a Duna másik partján meg a Corvinus. Na ide nem fogok járni. [Mivel ez a blog nem az ellenségeskedésről akar szólni, ennyi elég is legyen erről a témáról.] Végre jön a fordító is. Idén nagyon levittek minket a szervezők, ilyen messze szerintem még nem futottam Bp-en. Immár egy felsőbb szinten futunk, így közvetlen közelségről csodálhatom meg a parti épületeket. Mint egy igazi falusi suttyó, úgy bámulom megint a BME-t. Ahhoz képest, hogy most még csodálom, simán elegem lesz belőle előbb-utóbb. Furcsa ez a futás. Hullámokban jön az endorfin+adrenalin, az első ilyet 10 km-nél kapom. Nem tudom, miért pont ott, mindenesetre elszállt állapotba kerülök, új erőre kapok, ami kitart jópár km-en keresztül. Sajnos legalább 5x hallom a mentőt szirénázni. Sajnálom, de ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy 2,5 éve én se jártam szebben. Na engem nem fog ma elvinni. Azért sem. Úgy lesz, ahogy én akarom. Hogy teljes legyen a kép, a pesti oldalon is rakpartozunk egy kicsit(=sokat). Az idő érdekesen telik: 1 km hol 8-nak tűnik, hol meg alig 300 m-nek. Sok szurkolót látok az út mentén, igyekszem nekik legalább egy mosollyal megköszönni a fáradozást. Így folyton visszatér a - hol elszánt, hol küzdős, hol felszabadult – mosoly az arcomra. Túl a józan észen, vagy inkább teljesen készen... _{(Fish! - Sok a szó)} Addig jó; ha egyszer eleresztem magam kívülről, belülről is megborulok. 12 km, kicsit nehéz, lenézek a lábamra. Ez a láb le tudja futni. Ezt még később is mantrázom, ahányszor észreveszem magam 1-1 kirakatban tükröződve. Kicsit ironikus, hogy az eddigi legkevesebb ezévi futással van legjobb formában(kinézetre) lábam. 14 km környékén hirtelen váltás a zenéimben, pont jókor, megint úgy érzem, tele vagyok energiával. Hát héé, a nagy részén már túlvagy, még bármi jó kisülhet ebből! Az összes frissítőállomásnál iszok, a víznek a felét mindig magamra öntöm. Na csak jó ez az ujjatlan póló, így vizesen legalább hűt. 16 km után is békésen elfutogatok. Tudom, hogy fáradt vagyok, de félreteszem ezt a problémát. Kit érdekel? Futni jöttem. Megjelenik mellettem egy lány, valamit mond, így kiveszem a fülest, tessék. Angolul kérdez, mennyi van még hátra. Válaszolok is neki, (persze angolul) asszem 4-5 km. Kérdezi, mennyire tervezem a befutóidőt. Mire kimondanám, elhúz frissíteni. Na nem baj, legalább ki tudtam nyögni 1 mondatot angolul, még agyilag nullán is. Tempókat már nem nagyon figyelem, pont ezért, 2 számot nem tudok elosztani egymással. Meg egyébként is mindegy. Jelen pillanatban legkevésbé a befutóidőm érdekel. 17 km-nél már elég fáradt vagyok. Nem jobban, mint általában, ha itt járok. De ez bőven elég. Hogy a francba fogok így holnapután országoson 3 kilit maxosra lefutni? Basszus, mekkora hülye vagyok. Egy tizedmásodpercre bevillan, le kellett volna mondani ezt a félmaratont, de azonnal elvetem az ötletet. Te hülye, ha már itt vagy, ha már itt jársz, már lefutottál 17 km-t, akkor ki ne találd, hogy jajj, mégse! Emeld fel szépen a lábad, ne csak csoszogj, hanem vidd azt a nagy hátsód és fuss! Igaz, igaz, hát miért írtam fel a karomra, hogy CSAK FUSS! ? Újabb boldogság-hullám. Na tessék, erről beszéltem. 18 km, jön szembe a mezőny. Már alig van; mindössze 3 km. Na nem gyorsítok. Még meglátjuk, ha bírom, akkor esetleg, talán, hátha…Mindjárt vége is lesz. 19 km. Az a gondolat, amire gondolsz most, az nem jó gondolat… Nem szabad, nem kéne, ne hülyülj, mi lesz így 2 nap múlva…? Kit érdekel?! Futok és kész! Nem is vagyok annyira fáradt, mint vártam volna. Több enerdzsi maradt, mint tavaly ilyenkor. Simán belefér egy kis gyorsítás. Nem is az idő miatt - bár ránézek az órára, tudom, hogy sehol nem lesz rekord - , de magáért az érzésért. Át a Margit-hídon. Óóó, mindjárt vége is van! Hová lett ez a sok km? Nagyon gyorsan eltelt. Hiába, megy az idő, ha jó dolgokat csinál az ember. Alap, hogy megtisztelem a félmaratont azzal, hogy végig nyomom. Figyelek azért a szigetre visszafutásnál: tavaly itt nyaltam hatalmasat. Na ez most nagyon nem fér bele. Az a pár hét szünet bokahúzódás miatt… Nem mintha tavaly jajj de jó lett volna. Kár óvatosnak lenni, fel lett újítva az egész, tükörsima az aszfalt. A lejtő csak úgy viszi, pörgeti a lábaim, élmény így futni. Érzem, hogy rohadt fáradt vagyok, de csakazértis [minden bejegyzésemben elhangzik ez a kifejezés, akaratos egy dög vagyok] tartom a tempót. Tuti 5 percesen belül vagyok most. Nagy hülyeség, de mindegy, mert ígyis-úgyis elfáradok, akkor meg már élvezzem.

20 km. Következzen a leghosszabb és egyben legrövidebb 1 km! A lehető legjobb zene jön fülesre, ez is hozzátesz a sprintemhez. Lihegek, pulzus az egekben, lábam már leszakadni készül. De csak futok. Magam se tudom, miért, de teljes erőből. Valahol tudom, nem kéne, talán pont ezért, a tiltott gyümölcs, a borzasztó, felemelő utolsó gyorsítás. Meglátom a célkaput. Már tényleg alig van. Nem is pazarolok már energiát ilyen luxusra, hogy mosoly. Kicsit állatias arccal, de lefutok még néhány száz métert. Itt vagyok. Stoppert lenyomom, karok magasba – a hagyomány - , vigyor-levegőért kapkodás-ujjongás keveréke az arcomon és CÉL!

Sikerült. Megint. 9x-es félmaratonista lettem ezzel. De jól hangzik ez! Kicsit fuldoklok, odébbtámolygok valahogy, megyek az éremért. Nekemisnekemis éreméremérem! Tetszik ez az újítás. Megyek a befutócsomagért. Látom, mintha ízesített sört osztogatnának. És tényleg, de jó! Vigyorgok, mint egy idióta. Azért megkérdik, vagyok-e 18. Mondom, persze, bár bizonyítani nem tudom semmivel, de ennyiben maradunk. Félmaraton, érem, kaja, sör: öröm, boldogság.

Elvánszorgok a megbeszélt helyre. Érzem, uhh, ez fájni fog holnap... Kicsit várok, megérkezik felmenő is, instant beszámolót tartok. Némi levezető járkálás után szép lassan visszaindulunk. A félmarcsi utáni zuhany most is egy újjászületéssel ér fel: csak nem kopott el még mindig a félmaraton varázsa… Van akkora arcom, hogy fél Pestet éremmel a nyakamban járom be. Nem is én lennék, ha nem így tennék, hahaa. Hazafelé a vonaton boldogan elbambulgatok magamnak. Itthon meg kortyolgatom a söröm, míg írom ezt a beszámolót.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul – megint – ez a félmaraton. Időm is egész szép lett, körülményekhez képest – 1:52:19 - , érzésre meg leírhatatlanul jó volt. Az egész. Úgy, ahogy van. (Merem állítani, jobb volt, mint a tavalyi vivi.) Ez a jó a futásban. Tökmindegy, mióta futok, hány km-t gyűjtöttem már össze, mennyi versenyt, félmaratont teljesítettem, az élmény nem változik. Aki nem hiszi, járjon fusson utána!

Ha egy szóval kéne jellemezni ezt a mai versenyt, azt hiszem, azt mondanám, formabontó. Bár ez nem sokat árul el, szóval jöjjön egy részletes beszámoló. Figyelem, hosszú lesz, mivel nagyon sok megosztandó gondolatom van; a vizuálisabb típusúaknak meg próbálom kicsit átláthatóbbá tenni képekkel.

Előzmények

Nem tudtam, mire számítsak, még kevésbé, mint az eddigi években. Hiába nézegettem a rajtlistát, abból nem sok semmit tudtam leszűrni, csak az egyik lánynak már kiosztottam előre az aranyérmet. A bizonytalanság oka az idei futások drasztikus lecsökkenése volt. Vezetés, suli kicsit feltúrták a napirendem, így télen nem mindig tudtam annyit futni, bár nem ez a fő tényező; hanem egy sérülés. Szépen összeszedtem egy csonthártyagyulladást, saját hülyeségemnek és régi cipőnek köszönhetően, így igen sok futás kimaradt, és mikor futottam, az se feltétlenül minőségi munkának számított. Összeszámoltam, idén 18 gyorsító futásom és 6 keményebb bringázásom volt, míg tavaly 24 gyorsító futás és 1 erősebb bringa. Érdekes, mert tavaly a többet jobban bírta a láb, most meg kevesebbtől sérülés lett. De nem baj, legalább nem eresztettem nagyon le, biciklizéssel próbáltam magam formában tartani. Csak hát a kettő nem ugyanaz, ezért voltak kétségeim. Márpedig nekem nagyon kellett, hogy bejussak az országosra. Utolsó évem, búcsúzzak szépen, na meg utolsó lehetőség, ki kell használni. Ehhez az első 4-be kell kerülnöm. Nem kis feladat, és nem voltam biztos, hogy idén is meg tudom csinálni.
Ami még eltérés az előző évekhez képest, hogy nem izgultam a versenyt megelőző napokban (sem). Talán, mert kevesebb volt a ráhangolós gyorsító futás. Talán, mert nem „zaklattak” a versennyel(sőt…), így nem volt szem előtt az egész. Talán, mert jöttek sorban a vizsgák-próbaérettségik, így volt más kihívás. Egy szó mint száz, nem izgultam, vagy csak néha, és akkor is csak kicsit.

A verseny

Szerda délután. Napozás a teraszon végig, míg süt a nap, csak a lustulás. Szerda este. Készülődés, cuccok összeszedése.

Még mindig nem félek. Nem baj, legalább tudok aludni.
Csütörtök. És tényleg, simán, zavartalanul aludtam. Áttörés. Kezdek felnőni a feladathoz? Kiderül. Reggel újabb készülődés, kis reggeli – éhes vagyok, de nem bírok többet, azért van itt valami… - , 6:50-kor indulás a suliba. A reggel kicsit hűvös, kezem fázik, bár még így is sokkal melegebb van, mint ilyentájt szokott lenni. Elmerülve sétálok, míg meg nem hallom, hogy szólnak, innentől ismerőssel megyek. Suli előtt már gyülekeznek páran: ez is újítás, végre nem én vagyok az első. Még mindig nem izgulok, elpoénkodok a fiúkkal indulásig. Hogy ne törjön meg a hagyomány, most is hibátlan az utazás: kisbusz, nem férünk be. Nem baj, csak 5-6-tal vagyunk többen, 2-en ülnek a folyosón, a maradék 3-4 mások ölébe. Én még jól járok, van egy teljes helyem. Az út alatt részint beszélgetek, de inkább zenét hallgatok. Na csak most kezdek versenyhangulatba kerülni, a zenék megteszik a hatást. Megérkezünk, nekem már nagyon ismerős a hely, hiszen 8-adjára vagyok itt. Már 8, te jó ég, hogy elteltek az évek..! Nem az én korcsoportom az első, így van egy kis időm szétnézni, járkálni. Megállapítom, hogy vizes a fű, nagyszerű, jól fog csúszni… Felderítem a terepet, csoda: 2 db mobilwc is van, a kiírás szerint 1 fiú – 1 lány. Nem olyan tökély ez, mint aminek látszik: a lány wc ajtaját nem lehet bezárni. Egyik ismerős van olyan rendes, hogy eléáll, míg bent vagyok. Szokás szerint gusztusos, bár egy mobilwc milyen legyen, legalább van, na. Közben lassacskán telik az idő, az 5. korcsoport lány elindul – tehát még fél órám van az én rajtomig. Na fogom magam, vissza buszba, leveszem a felesleges rétegeket, marad rajtam: hosszú futónadrág, ujjatlan póló, felette rövidujjú, felette pulóver; 2 zokni(1 nem elég, fázik a lábam). Ez elég ahhoz, hogy ne fagyjak szét 10 perc alatt. Hűvöskés ez a tavaszi reggel, a nap még nem sokat melegít, enyhén felhős az ég. Pár perc múlva szólítják a korcsoportom a rajthoz, hát elindulok. Most tűnik fel igazán, hogy nagyon nagy a pálya. Minden éven egyre nagyobbnak tűnik, vicces, úgy látszik, az emlékek megszépülnek. Rohadt messze van a rajtunk, és az még csak a fele a hossznak. Mikor odaérek, még csak 4-5-en vannak meg persze az indító bácsi. Ő is ismerős, legalább 2x, ha nem többször láttam már. Lassan gyülekeznek az ellenfelek. Nem vagyunk valami sokan. 10 perc még. Közben a bácsi folyamatosan „tanácsokkal” lát el minket: melegítsünk, még nem kell nekivetkőzni, nehogy megfázzunk, még van idő, ne a szánkat jártassuk. Mintha megszólalnék; nem is beszélek senkivel. 5 perc rajtig. Na idén nem leszek bamba, kell a jó hely. Beállok az első sorba, ráadásul legbelülre balra, nehogy valaki mellém tudjon állni. Keresem a lányt, akit kikiáltottam 1-nek, nincs sehol. Már csak 3 perc. Az én órám szerint még több lenne, de ezek szerint az késik. Tényleg nincs itt az a lány. Akkor borul minden, fogalmam sincs, mi hogy lesz. Attól még nyomatni kell ezerrel. Gyengének érzem magam, de inkább eltekintek ettől, mert ez nem segít. Menni fog, mert mennie kell. Az indító bejelenti, hogy sípszót fogunk hallani. Fülem hallja, agyam fel is dolgozza az információt, mégis kissé meglepetésként ér, mikor tényleg elhangzik a jel. Kicsit lassan kapcsolok, vagy mások gyorsabbak; nagyon nekiindulnak. Hiába 2.5 km, nem engedhetem nagyon elhúzni őket, hát belehúzok én is. Helyezkedek belülről, keresem a jobb helyeket, meglep, mennyire mennek, ehhez lassúnak érzem magam. Gyorsítok, majd tartom a tempót, de rettegek, hogy ezt nem fogom végig bírni. Eljön az első kanyar, 7. környékén állok. Még mindig nem elég, mert ha leszakadok, az életben nem hozom ezt fel. Könnyebb egy helyezést, tempót fenntartani, mint a végén gyorsítani és előzni. Előzök még vagy 2-3-at, így 4. vagyok a 2. kanyar után. Egy darabig így futok. Előttem a lánynak ugyanolyan nadrágja van – ezt már rajt előtt megfigyeltem - , valahol ez vicces, nem tudom, miért, de ekkor annak tűnik. Ez így már nem lenne rossz, 4. vagyok, továbbjutok az országosra. De tudok ennél többet, miért ne próbálnám meg? Fuss. Közeledek a lányhoz. Úgy tűnik, legalább annyira szenved, mint én, ami jó jel. Még gyorsítok, és beérem. Száguldozik az adrenalin ereimben. Mi van, ha kielőz? Nem hagyhatom. Kell ez a 3. Olyan szép lenne. Félelemből és dacból tovább emelem a tempót, pedig még van ¾ kör[1 kör=2000m, ami akkor nem jut el az agyamig, csak hogy ránézésre még sok van]. Fáradok és félek és futok egyszerre. Fáradok, mert ez verseny, félek, mert ez verseny és futok, mert ez verseny. Hallom, érzem, hogy kopognak a medálok a mellkasomon: 1 futó, 1 bicikli, 1 A betű; ez is én vagyok. Segít. A pálya végén már egész közel járok az első 2-höz. Irreálisnak tűnik a 2., inkább arra hajtok, hogy 3. megmaradjak, de azért nem lassítok. Hiába fáj, hiába nehéz. Átnyargalok – vagyis átszenvedem magam -  a másik kanyarhoz. Kezdenek távolodni az előttem lévők. Gyakran hátralesek, jön-e a 4. Nem jön, leszakadozik. Csak bírjam végig, és megvan a dobogó. Bejutnék az országosra. Kapnék egy szép bronzérmet. De még nem biztos, még ki tudja, mi lesz, még van egy hossz, futnom kell hát. Egyre nehezebb. Alig bírom már. Nem tudom, mi tartja a lelket bennem, de megyek azért. Visszajutunk a starthelyre. Tehát még 500 m. Többnek tűnik, olyan messze van a cél… Nem. Kapok. Levegőt. Csak kapkodom, mint egy fuldokló, esdeklek 1-2 kortyért. Fogy a távolság. Lábaim alig bírom emelni, mintha mázsás súlyt helyeztek volna rájuk. Még vagy 200 m lehet. Saját borzasztó és felemelő zihálosomon kívül nem is hallok mást. Futok. Fáj, de futok. Hogy lehet, hogy még így is szeretem? Mindjárt vége. Csak menj tovább, és akkor vége. 100 m. Szívem hatalmasra dagadt, alig bírom cipelni. Célegyenes. Mindjárt megpusztulok. Alig látok. És ekkor: cél. Ááá yess 3. vagyok és megyek az országosra! Először halványan elmosolyodok, de többre nem futja, arcom kicsit=nagyon eltorzul az erőfeszítéstől. Betámolygok, alig bírom kinyögni, hogy hívnak. Ahogy rendesen, most is Oláh-Szabónak akarnak beírni, de harmadjára csak sikerül kilihegni a rendes nevem. Irány a sátor, még egy regisztrálás. Legalább már tudok valamennyire beszélni. Először nem találják az iskolát, mini pánikroham. Aztán csak felfedeznek egy másik iskola csapattagjai közé beszúrva, így rendben minden. Leadom a kis 3-as kártyám. Másodjára szorongathattam meg itt. Találkozok tesitanárral, a fiúkkal is, gratulálnak, alig győzöm köszönni. Nagy az öröm, főleg részemről. Innentől kezdve vagy egy órán át folyamatosan köhögök. Megszokott nálam húzósabb versenyek után, de azért nem ennyire. Visszaslattyogok a rajtig, felveszem a lerakott pulóvert+pólót, visszamegyek a központba, közben kibontom a hajam – akárcsak tavaly, és ezen elmosolyodok. Nem változtam semmit, ugyanolyan hülye vagyok és ugyanúgy örülök az eredménynek. Na nem, ez nem igaz, jobban. Ahogy sétálgatok, süt rám a Nap, mintha repülnék. Mintha álmodnék. Tényleg Álomcipő.

Nincs már hideg, ujjatlanban el lehet ücsörögni-ácsorogni. Szurkolok a fiúknak, járkálok kicsit, képeket készítek. Ha már utoljára vagyok, meg kell örökítenem.

Aztán eredményhirdetés. Egészen összebarátkozok a 2. helyezettel, tök jó. Megint alkotok kicsit, mikor szólítanak, nem esik le, hogy már menni kell a nemlétező dobogóra, de aztán intenek, így beállok. Nyakamba kerül az érem. Elvileg bronz, de fullra aranynak néz ki.

Az eddigiek jobban tetszettek, de kit érdekel, 3. vagyok és kész. Közös kép[erről még nincs képem, de amint lesz, hozok], szignál, ennyi, valóban lemegy gyorsan, de nekem ez egy maradandó pillanat. A 6. korcsoportos fiúcsapatunk nagyon szépen futott: 2., 4., 11., 12. az első 4 és a többiek is viszonylag elől végeztek. Először kétségesnek tűnik a csapat továbbjutás, de végül kiderül, megnyerték a csapatversenyt. [Legalább nem egyedül megyek országosra, hehe.] Eredményhirdetés után nem sokkal lelépünk. Hiányozni fog ez a hely. Annyi szép verseny. A 8 alkalom eredményei időrendben(5. osztálytól kezdve): 39, 1, 7, 6, 5, 3, 4, 3.
Útközben még megállunk a Decathlonnál, ez is hagyomány, elbaromkodunk vagy egy órát. Hazafelé kevesebb zenét hallgatok, inkább beszélgetek ezekkel a bolondokkal. Nem is eszek sokat, egy csoki és kész, a szendvicset elajándékozom az egyik kolis fiúnak – nekem úgyse kell, neki meg jól jön. Sulinál leszállunk, indulok szép lassan haza. Bemegyek még a pennybe, van akciós ízesített sör, vennem kell. Végül még csokit is veszek hozzá, jutalom.

Hazafelé elmegyek a kedvenc fagyizóm mellett, jó 5letnek tűnik bemenni. Így a siker ízei sorrendben: Mg+Ca-s víz, Sportszelet, meggy-mák-kókusz-citrom fagyi(2 gömb, csak keverve)[a sört még nem ittam meg]. Itthon újabb kellemes meglepetés ért: kiküldték a jogosítványom, pedig még csak 2 hét telt el! A hűtőben meg találok túrórudit is. Hová lehet még ezt a napot fokozni?!

Száraz adatok:

• max pulzus: 207. Ugye, hogy maxos futás lett?
• átlagpulzus: 197. Szép. Nem lazsáltam, az fix.

Hát igen. Úgy néz ki, a kevesebb tényleg több lett. Teljesült az álmom, így tökéletes búcsút vettem a miskolci repülőtértől: elhoztam egy bronzot.