Mindenre számítottam, csak erre nem... Hihetetlen. De igaz.

Tegnap végül megmaradtam annyiban, hogy jó nekem ez a 4. hely, és aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Azért álmodni álmodtam egy 3. helyezett 3000-esről, de ezt nem éreztem reálisnak.
Este kis készülődés, alvás. Későn fekszek le, simán elalszok. Egy álomrészlet magmarad: futok. Reggel csak negyed órát forgólódok álmatlanul, haladás. Most nincs annyi időm, mint tegnap, mert a rajt is korábbi. Állomásra is kicsit később érek ki, 5-6 perc van vonatindulásig. Bemondják a vonatot, na tök jó, még a végén lekéssük. De nem, csak ijesztgetnek. Elutazgatunk, az első 10-15 percben kapom a fejtágítást. Nem volt jó tegnap a rajt. Nem volt jó a bemelegítés se("az, amit csináltál, az nem volt bemelegítés, ez így nem jó..."). És így tovább. Kezd elszállni az agyam. Amúgy is bennem van egy adag ideg a mai verseny miatt+teljesítménykényszer saját magam felől, szóval elegem van. Rájövök ezen pillanatok alatt, hogy nekem nem való ez az egész edző-versenyző dolog. Nem bírom ezt; tudom, hogy építő kritika, de ez nem én vagyok. Túl nagy szabadságvágyam van ehhez; örülök, hogy akkor, úgy, és olyan időközönként futok, ahogy futok. Másik, ami azonnal eszembe jut, hogy nem ezen múlt. Különben is, ez már olyan mindegy, hagyjuk. Azért szépen megalapozza a hangulatom. Idegesség, düh, reménytelenség, fáradtság - nem érzem, hogy top formában lennék, bár lehet azért, 7,5 óra alvás nekem sehol nem elég. Utána a villamoson kb. utálokmindenkit-arcot vágok, nem is sokszor szólalok meg. Nem tudom, mire számítsak. Nem is gondolkodok nagyon a versenyen. Nem merek semmire gondolni: a jó elképzelhetetlennek tűnik, rosszra meg igazán nem vágyok. A vasgyárnál kiderül, rossz villamosra szálltunk, ez nem megy el a stadionig. Nem baj, nincs messze, séta, idő is van bőven. És tényleg, mikor odaérünk, még van egy óra rajtig. Tegnap is feltűnt, ma is észreveszem, hogy mennyire más ennek a versenynek a hangulata, mint a mezeinek. Bizonyos szempontból nyíltabb, de nem tudom pontosan leírni, milyen is. Más. Különleges. Tetszik ez is. Kortyolgatok a házikészítésű sportitalomból, enni nem eszek semmit. Nincs is étvágyam, nem is vagyok éhes. Meleg van. Tegnap rendesen fújt a szél, most áll a levegő. Talán jobb lesz így, viszont melegebb. Ááá, easy, mi ez nekem, ha félmaratont összehoztam többször is melegben, ezzel a 3 kilivel se lesz gond... Vagy mégis? Igazán nem tudom. inkább megyek is melegíteni 3/4 10-kor. Most ügyelek, hogy rendesen bemelegítsek. Fel-alá futkosok a füves pálya szélén, gondolom, ott nem zavarok senkit. Pár sprint, térd-, sarokemelés; hát már megsülök, és fáradok is. Kicsit érzem a combhajlítókat, nagyon enyhe izomláz. Nem tudom, ez most jó-e vagy sem. Egyik fordulómnál magához int a tegnapi bácsi. Már készülök, nekem végem. Meglepetésemre teljesen kedvesen, rendesen elmagyarázza, versenyzőkkel párhuzamosan nem futhatok, menjek inkább a rekortán szélére. Még mosolyog is. Mi van ezzel?! Na mindegy is, ott befejezem a melegítést - megsülök, akkor ez most jó? - , nyújtok. Még felugrok a lelátóra, ledobom a cuccost, menetkészen indulok a rajthoz. Gyűlünk, de jóval kevesebben vagyunk, mint tegnap 1500-on. 8-an talán. És nincs itt, aki tegnap 2. lett, pedig tuti be van nevezve... Na ez sose baj; minél kevesebb erős konkurencia, annál jobb. Ügyesen beállok majdnem legszélre, egy lány áll csak beljebb(ő nyert tegnap is, meg még ki tudja, hányszor). Na neki már ott kiosztom az aranyérmet gondolatban, ki van zárva, hogy ne ő nyerjen. Nem sokat totojázunk. Nincs késés. 10:10. Rajthoz...csatt! És csipp, indítom a stoppert. És dobb, indulás. Nem vagyok rest, nem tétovázok, most beállok az első mögé. Csodálkozom, hogy annyira senki nem akar most kiugrani. Vagy én nem látom, mert mögöttem vannak. Azért így nem lesz jó, még az első 100 m-en magam elé engedek egy lányt. Ő pont jó lesz nyúlnak. Beválik, az első körben őt követem pár m távolságból. Az első kör után a mezőny szétszakadozik, az első elhúz - meglepne, ha nem így lenne - , köztem és a 2. között is nő a távolság. Újabb meglepetés, a 4. meg tőlem marad le. Na ez így jó lesz. Csak ki kell bírni a végéig. Félek, hogy beérnek, ezért gyorsítanék. De félek, hogy nem bírom végig, ezért lassítanék. Szóval muszáj vagyok valami köztes tempót felvenni. Nem sprint, nem kényelmes, de miért lenne az? Ez verseny. Elmegy még egy kör. Még 6 kör van hátra. Kezd rólam folyni a víz. Gyakrabban veszem a levegőt. De nem engedek még. Tanár odaszól pálya széléről, jó lesz, nagyon jó, nyugi, csak tartsd meg! Vettem. Mind távolabb és távolabb kerülnek tőlem az előttem és utánam lévők. Szinte üres térben futok. 5 kör van még. Sok. De összejöhet. Messze vannak. Nemcsak nekem nehéz, másnak is. Ők is ennyit futnak. Jó döntés volt megint a lehető legkönnyebben öltözni: tűz a nap, forró, mozdulatlan a levegő. 4 laps left. Hallom, mondják a részidőket, hát ez rendes dolog, bár nekem semmit nem jelent. Nincs időtervem, számolgatásra meg jelenleg képtelen vagyok. Annyi marad meg, hogy itt 5:30 körüli az időm. Fele nagyjából megvan. Néha-néha hátrapillantok, de csak úgy fél szemmel, szóval nem töröm meg a rigolyám, nem nézek hátra versenyen. Még van hely. Okok, csak maradjon így. De egyre nehezebb, egyre kevésbé bírom. Fáradok. Újabb meglepetés: a bácsi ideszól, 70 m-re van a következő, jó lesz, csak nyugalom. Ez ugyanaz, akivel tegnap beszéltem? Ránézek, igen. Köszönetképp bólintok, ennyire futja most. 3 kör. Rengeteg. Dehogy, hamar letelik az. Csak menj, most kell futni. A táv duplája a tegnapinak, de időben 3x-osnak tűnik. Mintha nem akarnának fogyni a körök. De hát minél gyorsabban futok, annál hamarabb lesz vége. Na jó, de ennyit bírok. 2 kör van még. Na hála az égnek. Csak 800 m. Hason kúszva is megcsinálok ennyit. Sülök meg, ez hihetetlen, milyen meleg van... Szinte érzem a hőhullámokat, ahogy kanyarognak felfelé a felforrósodott rekortánról. Lusta felem abbahagyná most, de csak futok, futok, és futok... és egyre lassabban. Utolsó kör. Nekem nem csengetnek, mi ez kérem? Megpusztulok. Kész vagyok. Csak 1 kör, megcsinálom. Akkor is. Kell ez nekem, és kész. Kezd felzárkózni a 4. helyezett. Csökken a távolság. Gyorsítanék, ha bírnék. Utolsó kanyar. Mindjárt vége. Itt van a nyakamban, ááá! Valójában még van köztünk vagy 10-15 méter, de ez akkor kevesebb. Hajrázik. Na nem. Nem engedem. Nem lehet. Ma nekem kell 3.-nak lennem. Még jó, hogy ilyen akaratos vagyok. Hallom, hogy szenved mögöttem - vagy rájászik kicsit, vagy valóban nehézségei vannak. Utolsó 50 m. Kapok ajándékba egy adag adrenalint valahonnan(mellékvese?). Valamely csoda folytán gyorsítok. És cél. Vége van! Beértem! 3. vagyok! Szédülök, tüdőm kiszakad, lábaim mindjárt összerogynak, de már nem baj. Kit érdekel, ha dobogós vagyok?! Annyi erőm nincs, hogy a magasba emeljem a kezem, szóval szimplán összeszorítom az öklöm. Ezazz. Most nem is akarok leülni, lefeküdni. Nincs sehol egy árnyék, lehet, fel se állnék utána. Kis körökben járkálok 1-2 percig, kölcsönösen gratulálunk egymásnak a 4.-el, aztán szép lassan elindulok vissza a tribünhöz. Nem tudom elhinni. 3., harmadik lettem 3000 m-en, mikor ide nem is akartam eljönni először(bár nem bántam, hogy beneveztek), és azt hittem, nekem ez már túl sok... Beszélek tanárral is, elégedett persze, gratulál. Kifújom, rendbeszedem magam - vagyis csak próbálom, annyit tehetek, megtörlöm a nikeos pólómmal(mire nem jó?) az arcom, nyakam. Megvárjuk az eredményhirdetést. A 2. helyezett hazament, de az első elviszi neki az érmet. Neki is gratulálok. Szépen elhúzott amúgy tőlünk, valami 11:45 körülit futott. Simán bejutó országosra, de azt mondja, nem tud menni, mert akkor lesz más versenye. Mondják a neveket - ki tudják mondani az enyém is, ez is valami - , én meg vigyorgok, mint a vadalma. Vagy mint a tejbetök? Szól a zene. Kicsit idétlen, de nekem a legszebb. Na lelépünk, nincs sok idő a vonatindulásig. Ezt is simán elérjük, mert késik 5 percet. Hazaérünk minden további nélkül. Na ma ünnepelni fogok. Megérdemlem.

Sikerült. Nem gondoltam volna. Hatalmas elfáradás, meglepetés és siker lett nekem ez a verseny. Most már napfényes, virágos jó kedvem van. Jó kis szezonzárás.
Annyira örülök. És annyira várom már, hogy holnap mindezt megünnepelhessem egy futással...

+: boka egyáltalán nem fáj. Sehogy sem. Csak még mindig dagadt kicsit. De elmúlik az. Ebcsont beforr.

Ááá...!

Ui1: cipő ténylegesen kiérdemelte a nevét: semmilyen más futócipőmben nincs ennyi verseny, mint eddig ebben. Tényleg Suhanócipő.

Ui2: azért bennem is van egy kis plecsnimánia: örülök, hogy gazdagodott a gyűjtemény, szépen csillog az a bronz...

Olyan lett, amilyen. Érdekes gondolataim támadtak a verseny után, mindjárt ezeket is kifejtem, de előbb jöjjön maga a verseny.

Azt hinné az ember, ennyi verseny és egyéb megmérettetés után már nem maradt bennem adrenalin. Hát de. Hiába egész jól elalszok, reggel fél 7 és 8 között felváltva félálom és ébrenlét között tengődök. 8-kor kelés, végre már, még fél órát nem bírnék ágyban tölteni - jellemző, mikor lehetne aludni, nem tudok... Komótosan készülgetek, reggelizek(szokásos éhes vagyok de nincs étvágyam), 9 körül kiballagok az állomásra. Pár telefonhívás után tesitanár is megérkezik, együtt várjuk a vonatot. Nem jön. Persze, hogy késik, az lenne meglepő, ha nem késne. A vonaton lassan telik az idő, nem akar Miskolc elérkezni... Vagy 20 perces késéssel érkezünk meg. Kicsit rohanunk, félő, nem érünk ki időben a helyszínre. De elkapunk egy villamost és simán 11:15-re megérkezünk a DVTK stadionhoz. Csak a Diósgyőr, csak a Diósgyőr... Most vagyok itt másodjára: 3 éve, ugyanúgy 1500-on voltam itt. A megszokott körök most is érvényesek: igazolás, öltözés, wc - megjegyzem, egész szép rendben voltak, de hát így van ez: mezei versenyhez mezei wc, pályabajnoksághoz összkomfort - , melegítés. Kicsit - na jó, rohadt sokat - téblábolok rajt előtt. Fogalmam sincs, hol lesz, mivel azt se tudom, hol lesz a cél. Ennyit tudok: 3 kör meg még 300 m. Megint összebarátkozok egy lánnyal, felajánlja, melegítsünk együtt - ő is 1500-on indul. Pár perc után kiderül, ő egy korcsoporttal lejjebb van. Na akkor megyek, lehet, mindjárt indul az enyém - 11:58 van, 12-kor rajt. Futva megyek a pálya másik végébe, sejtem, valahonnan onnan indulunk majd. Egyszer csak elindul egy futam. Lányok. Basszus. Ez nem igaz. Ilyen nincs. Lekéstem a rajtot! Na neee! Ez egy rémálom. rosszabb, mert valóság. Rohanok lélekszakadva - na jó, csak kocogok - pár emberhez, kétségbeesve érdeklődök, ez melyik futam. 400 m. Biztos? Biztos. Úhh de jó, most nagyon megkönnyebbültem. Kicsit tengek-lengek, kérdezősködök, hol lesz pontosan a rajt. Odairányítanak egy bácsihoz - szervező, indító lehet. Szépen, udvariasan kérdezek. Erre meg kb. elküld vissza az anyámba, hogy számoljam ki magamnak, 1500 m, na az mennyi? 3  és 3/4 kör... Egy ilyen tőlem aztán megrohadhatsz, ahol vagy, találd ki, le vagy sz*rva stílus. Kösz bmeg, igazán rendes vagy! Én elhiszem, hogy van más dolga is, meg hogy hülye kérdésnek hangozhat, de én nem így álltam hozzá, talán nem kellett volna ennyire... na mindegy. Különben is, tudom, hogy a 95% itt miskolci, a maradék 4,99% is nagyvárosi, minden nap ilyen pályán futnak. De én vagyok a kivétel, a falusi, egész eddigi életemben csak másodjára látok/futok igazi 400-as atlétikapályán, hát honnan a francból tudjam, mi mennyi itt?! Próbálok pókerarcot vágni, és odébbmegyek, csak lesz ennél kevésbé paraszt is, aki hajlandó ennyit közölni. Egy nő kedvesen elmond mindent, annyira mégsem lehet tökéletes az a pókerarc, nyilván feltűnik, hogy nem vagyok top hangulatban. Neki hálás köszönet. Kissé furán érzem magam. Csak én jöttem topban? Nem igaz, mindig kilógok a sorból. (Nem is én lennék, ha nem foglalkoznék ilyen hülyeségekkel.) Na mindegy, van akkora arcom, hogy ebben fussak, meleg is van. Csúszik a futam. Sokat. Vagyis nem annyira sok, de ilyenkor minden másodperc mintha megnyúlna, órákig tartana. Negyed 1 körül állunk be a rajtba. Na, nemcsak én futok topban, ez megnyugtató. Egész szélen állok, a kör belső oldalán, de nem legszélen. Mindjárt. Türelem. A fene türelmes ilyenkor. Start! Mindenki szinte kirobban a helyéről körülöttem, tolakodni kell ezerrel, ha nem akarok nagyon csúnyán járni. Ami nem volt országoson, pedig vártam, az most itt van. "Tiporjatok reám durván, gazul..." Elhúznak, én meg próbálok valami jó helyet megcsípni. Az első kör végére egész elől vagyok, de nem eléggé. Ez nem mezei, ez 1500, nincs idő, menni kell, sietni kell, futni kell már most ezerrel. Nem érzem, hogy bírnék lassabban futni, de muszáj még menni. A 2. körben sokat helyezkedek, tudatosan meg félelemből is: mi lesz, ha hátul végzek...? A 3. kör elején feljövök 4.-re. Nincs lazázás, taktikázás, óvatoskodás, tartalékolás, futok, ahogy bírok. Mögöttem lemaradnak, közeledek a 3.-hoz. Zöld pólós lány. Lassul. Még meg lehet fogni. Csengetnek, utolsó kör. Mikor legutóbb voltam itt, nem is tudtam, mit jelent ez. Mindjárt vége, 400 m. Meg vagyok pusztulva, további gyorsítást elképzelhetetlennek tart a testem, hiába akar mást az agyam egy kicsi, elvetemült része. Fogalmam sincs, mi folyik mögöttem és az első 2 helyen. Nem is érdekel, azokkal nem foglalkozok, nem az én dolgom. Nekem csak futni kell. A kanyar után már csak 200 m. Jön a szembeszél, már szinte hiányzott. Egy nagy francot. Ő új erőre kap, vagy kapott egy adag adrenalint vagy meghallotta, hogy jövök, és féltette a helyét. Hát persze, esze ágában sincs ilyenkor az embernek engedni, inkább megpusztul. Nekem viszont most a csoda elmarad. Cél. 4. Idén minden 4? 5:46. Kiköpöm a tüdőm, gondolkozni sem bírok, nemhogy mást, de muszáj járni, nem szabad leülni, holnapra is kell gondolni. Gratulál a 3. helyezett, én is neki. Bevallom, nem néztem volna ki belőle. Az első 2-re számítottam, a szokásos összetétel. De hát van ilyen. Jön 1-2 meglepetésember, és borul minden. Pár perc után meg merem kockáztatni, odamegyek a tesitanárhoz. Beszélgetünk. Látom rajta, nem elégedett. Mondja, mit hogy kellett volna. Rajtnál "beragadtam", előrébb kellett volna törni, hamarabb helyezkedni...stb. Tudom, hogy igaza van. De akkor is rosszul esik. Én azért egészen eddig közepesen örülök annak a 4.-nek, ezután már nem. Leülünk a lelátóra, én meg belül összezuhanok. Lehetett volna dobogó is. De nem. Ez van, ezt kell, hogy szeresd...(Kozmosz: Kész) Vagy 15-20 percig más futamok nézése közben küzdök magam ellen. Te akartad ezt a versenyt, viseld a következményeit. De hát pont ez az, ezért kellett volna jobbat hozni. Kapd már össze magad! De nem sikerült! De sikerült! Mégis mire vártál? Örülj, hogy ennyi összejött! Feltornázom magam egy olyan állapotba, ahol már elégedett vagyok. Jó, beismerem, egy picit csalódott is. Hát megtört a jég. Végre valami, végre egy verseny, ahol nem vagyok 100%-ig elégedett. De ki a kicsit nem becsüli, nagyot nem érdemli... Minek kell nekem maximalistának lenni?! Fél 2 körül indulunk haza, ismerős hazahoz kocsival minket. Ezalatt tesitanár a következőkkel illet: na jól van, nem ez a távod, a 3000 az, majd holnap hasítasz, 3. hely meglesz...
Bennem egészen más gondolatok kavarganak. Ha nem ez az én távom, akkor mi? Ált. suliban mezeit nyertem ezen, 8.-ban meg hangyányi készüléssel lettem itt 4. Vagy azt felejtsem el, az akkor volt? Azóta sok minden változott, hosszútávra ráálltam, ezért hagyni is kéne ezt? De ha holnap se lesz úgy, sőt, ha még rosszabbul sikerül, mint ma, akkor nem a 3000 fekszik nekem. És akkor mi marad? Ennél rövidebbek kilőve, mert már 1500-höz is lassú vagyok - ez is kicsit szíven szúrt -  tanár szerint. Ennél hosszabb meg? Félmaraton? Hát ott meg pláne rendszeresen lealáznak nikeon a korcsoportom tagjai, egyedül a vivin tudok valamit hozni, mert meleget nem tűröm úgy, és mert ilyenkor nincs annyi konkurencia. Nem is kéne akkor futnom versenyen?Nem is vagyok igazi versenyző? Na az ki van zárva. Nem veszthetek semmit. És csak van itt keresnivalóm. 4. hely azért not bad, valljuk meg. Azért külön büszke vagyok magamra, hogy ezt gyakorlatilag egyedül értem el. Mármint abban az értelemben, hogy mellettem nem állnak edzők, nincs pálya, nincs edzés, nincsenek társak... Vagyis edzés van, de az, amit én találok ki. Önszorgalomból versenyzek. Rajtam kívül szerintem nincsenek sokan, akik így állnak, ilyen helyen meg szinte kizárt.
De mindig ez van. Az élmezőnyben vagyok, és mégsem. Más területen is ez a helyzet. At átlagnál jobban megy valami, de komoly eredményt nem tudok hozni.
Marad minden a szórakozásért. Saját magamért.

Azért most már örülök ennek. Lehetett volna sokkal rosszabb is. Néhányan ezt is irigylik. Na meg beleadtam mindent. Plusz még egy esélyem van idén, és még egy évem. Ezért is jó, hogy nem mehetek félmarcsinál tovább; lehet, jobban ráállok jövőre a versenyzésre...

Meglátjuk. Jöhet a holnap, szia, gyere 3000 m...!

Jellemző, hogy minden problémám, ami hatalmasnak tűnik, az előbb-utóbb megoldódik magától, vagy kiderül, hogy nem is olyan borzasztó. Most is ez lett. Olyan a hangulatom, mint a nyári időjárás. Általában napos, felhőtlen, de hirtelen jönnek a felhők, vihar, égszakadás-földindulás, aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is megy az egész, és újra süt a nap. Vasárnap annyira össze voltam törve, azt hittem, eljött a világvége, hogy nem bírom ezt ki. Nem vagyok rá büszke - sőt, szégyellem, hogy ennyit panaszkodtam - , de meg voltam pusztulva, a lelki fájdalom még talán rosszabb volt, mint a testi(pedig az se volt kutya). Aztán rohamosan javult minden, kedv is, boka is. Hétfőn 1500 m, kedden 3000 m vár az atlétikaversenyen Miskolcon.

Csoda 1: ma, 3 nap pihenés után futottam, minden probléma, fájdalom nélkül.

Csoda 2: hétfőn átmentem a KRESZ vizsgán.

Csoda 3: ma átmentem az elsősegély vizsgán is. Hihetetlen. Most komolyan azt hittem, megbukok. Nyáron jöhet a vezetés... Féljetek, ha mertek.

Szóval úgy érzem, sikerszériám van. Minden összejött/összejön. Még a nap is süt. Virágoznak a kedvenc fáim, kinyíltak a kedvenc piros tulipánjaim, a levegőben virágillat úszik... 

Most már a múlt vasárnapi félmaratonomnak is felhőtlenül tudok örülni.

Tökéletes.

Most kicsit másfajta beszámoló következik, mint amilyet szoktam írni. Már régóta akartam írni futásról valami komolyabbat, hát most jött el az ideje. Hazafelé a vonatúton megírtam; most a szokásos, köznapibb beszámoló közé ékelem be ezeket a sorokat; dőlt betűvel szedve. Aki csak arra kíváncsi, nézze meg csak azt.

Úgy látszik, nem maradt már adrenalin bennem a versenyek után, mert nem izgulok szombat este, elaludni szinte túl könnyű. Persze párszor felébredek éjjel, de ezt írjuk a szokatlan környezet számlájára. Reggel készülődés, jól bereggelizek. Vagyis versenyhez képest jól, annyira azért nem csapok nagy lakomát. Indulás, utazás metróval, most ülök először az újon – hol a kapaszkodó? Amúgy semmi bajom nincs vele. Átszállás villamosra, egyre több a futó. Tavasz van. Süt a nap, a levegőben virágillat úszik, a rügyező fák madárcsicsergéstől hangosak. Szebb, jobb időt nem is találhatna futásra. A villamos megáll, Margitsziget: megérkezett. Leszáll, kényelmesen gyalogolni kezd. Haját arcába fújja, karját, lábát simogatja a szél. Margitszigetnél szinte kiürül, mindenki futni/szurkolni jön. Elsétálunk a helyszínre. Tényleg sokan vannak, jóval többen, mint pl. tavaly. Ránéz az órára: még egy óra rajtig. Elgondolkodva sétálgat egy ideig, majd melegíteni kezd, hogy könnyű legyen az elindulás. Szétnézünk, járkálunk, 2x elmegyünk a biciklitároló mellett is, de pont nem láttam senki ismerőst. Fél órával rajt előtt wc, aztán be is állok az akkor még szinte üres rajtba. Az idő megy, gyűlnek az emberek. Már-már hasonlít a Nike hangulatára. Na jó, azért olyan tömegnyomor még nincs.Elérkezik az utolsó 10 perc. Egyre több és több ember toporog feszülten, de jókedvűen a rajtvonal előtt. Már csak 5 perc. Nem sok hely van a mozgásra. 1 perc. A résztvevők ugrásra készen sorakoznak. A rajt előtti utolsó percek a szokásos módon telnek. Mennék már nagyon. Eldördül a rajtpisztoly.De csak elstartolunk. Nincs éppen hideg, de még nincs melegem se. Jó futni, alig bírom magam visszafogni, de jól esik a tempó. A tömeg hirtelen megindul, eleinte csak lépésben, majd futva sodorja magával őt is. Mély levegőt vesz, elmosolyodik, hiszen futhat. Félmaratont fog ma futni. Teszi a lépéseket, úgy érzi, akár repülni is tudna. Dübörög a zene, diktálja a tempót, viszi előre. Az első kilométerek szinte nyomtalanul elsuhannak, csak a lépések dobbanása, a napfény és a mosolyok maradnak meg. Néha rápillant a stopperére: kicsit gyors, de nem szeretne lassítani, ha tudna, minden testrészével csak haladna tovább előre. Kicsit más az útvonal, mint tavaly, de ez is tetszik. Szinte km-enként ellenőrzöm a tempót, 5 percesen belüli, hiába lassítok. Valahogy csak lenyomom 5 perc körülire, de csak éppen van felette.Végül kelletlenül, de csak lassít, messze még a vége… Kiérnek a Duna partjára. A folyó lustán hömpölyög, a víz felszínén megcsillan a napfény. A mezőny nem áll meg bámészkodni, ő is velük tart, hídra fel, hídról le, rakpartokon rója rendíthetetlenül a kilométereket. Élvezem a zenét, a napsütést, a közeget, a hangulatot… Elfog az az érzés, mikor egyszerre van melegem és ráz a hideg. Egészen sokáig vigyorogva futok, mint a tejbetök. A meleg nem lehet akadály. Ma nem. A frissítő állomásoknál pár korty víz erejéig megáll, de a szomjat oltó, testet hűsítő folyadék után folytatja ő is útját a város híres, régi, magas épületei között. Aztán kezd melegebb lenni, én meg alig észrevehetően, de kezdek fáradni. Azért még úgy-ahogy tartom a tempót, még egy darabig látok esélyt 5 perc/km-es tempójú félmarcsiban. Az idő előrehaladtával egyre magasabbról nézi a Nap ezt a párezer bolond, fáradó, de jókedvű embert: futókat. Percről percre melege lesz, arcán végigfolyik az izzadság, sós patakokat hagyva maga után. Egy kicsit mind nehezebb levegőt venni, egy kicsit nehezebb elrugaszkodni a földtől. Olyan 11 km tájékán viszont kezdek beletörődni, hogy ez most nem fog menni. Túl meleg van, túl sok volt a verseny, túl sokat akarok. Legyen annyi, amennyi összejön. Persze nem adom fel. Futok, ahogy bírok, de ahogy még biztonságos.A felén áthaladva bizalom és küzdeni akarás tölti el. Nem fogja feladni. Ott a sok szurkoló: rekedtre kiabálják magukat, pirosra tapsolják tenyerüket, nem fogja őket cserbenhagyni. Minden egyes újabb kilométer egy harc: harc az elemekkel, a környezettel, saját testével, de legfőképpen lelkével. Azért van annyi eszem, hogy mindenhol igyak, a maradékot meg magamra öntsem, na meg ha lehet, ott futok, ahol van árnyék. Futok, futok a végtelenségig… Szép lassan telik az idő, fogynak a kilométerek. Minden egyes kilométer megkönnyebbülés is, ennyivel kevesebb van a célig. Viszont minden kilométer egy ünnep is, a kitartás örömének ünnepe. Mindent felhasználok, hogy buzdítson: szurkolók kiáltásait,  a zenét, és mantrázom magamban, hogy meg tudom csinálni. Be is válik.18 km. Igaz, 18-nál is titkon örülök, hogy már csak 3 kili van. Ezek a részek nagyon ismerősek, innen már tényleg nincs sok. Jé, tavaly itt kezdtem gyorsítani. Hát, ez most elmarad, arra megyünk, hogy beérjek. Már csak 3 és egy kicsi. Ennyit kellett országoson is futnia, az mennyire más volt…! Két közös vonás van csak: a futás és a küzdelem. Fokozódik a tömeg hangulata; mindenki érzi, nincs már sok… Utolsó tartalékokat használja fel, csak a futásra, a túlélésre figyel. A zene háttérzajjá válik. Még néhány méter, is befordulnak a szigetre. Ki kell bírni. Ki fogja bírni. Egy úthiba kizökkenti, meglepődik az eséstől. Azonnal feláll, fut tovább. Jövünk, közeledünk a szigethez, most fordulunk be. Az út elkezd lejteni, én azzal vagyok elfoglalva, hogy rohadt fáradt vagyok. Mint derült égből villámcsapás, úgy esek pofára. Valószínűleg a nyomvályúban illetve saját lábamban zúgok el. Mindenesetre nagyon látványos az egész; tisztára úgy vetődök, mint amerikai fociban egy-egy játékos a labda után. Jobb térdem lehorzsolom, kicsit csíp, de semmi bajom. Máris segítségemre sietnének, na ezt nagyra értékelem. Futok tovább, semmi nem fáj, csak csíp a térdem.A környezet szinte elhalványul, háttérbe szorul. Na meg persze alig bírom már. Még észreveszem felmenőt, intek egyet, de most már nem vigyorgok. Mindenhonnan bíztató szavak egybefolyt zsivaját lehet hallani.1 km. Jajj de nehéz. De megcsinálom. Volt már rosszabb is. Egyszer csak felbukkan a távolban a célkapu. Meglátom a célkaput.Távolban? Ha már ennyit megtett, ez igazán nincs távol. Ez tartja bennem a lelket. Csak egyenesen előre, és mindjárt vége. Tüdeje kiszakad, lába elnehezül, szíve majd’ kiugrik. Agya kikapcsol, gondolkodás nélkül lendül a lába és a karja. Karnyújtásnyira a cél. Utolsó 10 m. Ekkor döbben rá. Kezei magasba lendülnek, lábai gyorsabban mozognak. Cserepes, kiszáradt ajkát mosolyra húzza. Sikerült.

Kész! Összejött! Lefutottam megint! A célba azért mosolyogva futok be, feltett kezek most sem maradhatnak el. Utána sétára váltok, odébb botorkálok, most még jobban érződik, hogy kemény menet volt. Felveszem a befutócsomagot, innivaló nekem valahogy nem jut, sokan vannak előttem, kimaradok. De nem baj, nekem is van, illetve lesz, addig is itt van ez az alma. Lehámozom a chipet a cipőről, leadom, megyek ki a fűre. Elégedetten rágcsálom az almámat. 1:47:23. Jó ez nekem, bőven jó, simán jó. Pár perc múlva felhívom felmenőt, ellátjuk ezt a hatalmas sebet; lefertőtlenítik az orvosi sátorban. Aztán megyünk haza.

Órákig semmi érdekes nincs. Eszek, iszok, rendbe szedem és megjutalmazom magam futócuccal. Úgy hazafelé, a vonatút vége felé kezd kényelmetlen lenni a bokám. Kicsit fáj is. Mikor leszállok, akkor már sántítok, de még bírok járni. Itthon megnézem, fel van rendesen dagadva. Egyre jobban fáj azóta. Semmit nem javult, most már járni se bírok. Hát ezt nem hiszem el. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! Nem hiszem el. Egy rossz lépés, és ez a következmény. Most úgy néz ki, rándulás, szóval ugrik minden legalább 1-2 hétre… Ugrik a jövő hét hétfői verseny, futás és bármiféle mozgás sokáig, mikor ilyen jó idő van és formában is lennék…! Persze meg fáj rohadtul. Ez nem lehet igaz. Most meg itt ülök, és örülnöm kéne, mert olyan jót futottam ma is, ehelyett bőgök. Tudom, lehetne rosszabb is, meg örüljek, hogy csak ennyi bajom van. De kiakadtam. Olyan bosszantó és lehangoló és elkeserítő, hogy egyetlen ostoba pillanat miatt ennyit kell szívni…

Holnap vár az orvos, oh yeah.

2. számú kihívás: teljesítve. De még hogy...! Mindig meglepem magam.

Szerda este, elalvás. Későn fekszem le, de meglepően kevés időt töltök álmatlanul; csupán fél órát forgolódok, míg elalszok. Most valahogy már nyugodtabb vagyok.
Csütörök, hajnali 4. Felébredek, de 5 percen belül simán visszaalszok.
Csütörök hajnal 6 óra. Ébresztő. Éppen kel fel a nap, de nekem ez akkor sem normális. Ilyenkor még simán aludni szoktam. De hát a verseny, az verseny; megér ennyit...
Kicsit fáj a torkom. Strepsils, C vitamin, jöhet minden, én ma nem leszek beteg.
3/4 7, tesitanár érkezik kocsival, indulunk. Miskolcig csendben autókázunk, leparkolunk a centrum közelében, majd kis séta a közös buszhoz. Még mindig reggel van, igazi tavaszi reggel. Olyan szép minden, kár, hogy ilyenkor sincs nálam fényképezőgép. Szóval busszal folytatjuk az utat. Álmos vagyok, és nem érzem magam idegesnek. Még. Kis zenét is hallgatok, amíg oda nem érünk Gödöllőre, kb. 10:30-ra. Kiszállok a buszból, különös illatkeverék fogad: sportkrém+fű. Szeretem. Jó idő van, meleg, napsütés, egy darab felhő nincs az égen. A chipes rajtszámfelvételnél kis bonyodalom akad. 1352. Nem az én nevemet mutatja a gép. Egy segítő - sajnálom szerencsétleneket, ide-oda rohangálhatnak -  előkerít egy szervezőt. Biztosan csere volt. De nem volt csere. Csak én jövök. Akkor nem tudom, mindjárt kiderítjük. Kezdek ideges lenni. Hát ez nem igaz. Miért pont az enyém kellett összecserélni?! Nem tart sokáig, míg helyrehozzák a hibát, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. 1353 lettem. Megnyitó délben. Ilyen régebben is volt? Nyilván, csak én nem voltam ott sosem. Még több, mint 3 óra van rajtig, mit csináljak addig? Hozhattam volna valamit tanulni. Bár valószínűleg úgyse tudnék koncentrálni. Sétálgatok fel s alá, eszek-iszok kicsit, szép lassan leveszem a fölös rétegeket, mellékhelyiséget is meglátogatom párszor. Az idő ólomlábakon vánszorog - akárcsak néhány bizonyos tanórán... Számolgatom, hanyadik lehetek, mire van esély. Hát, ha a tavalyira gondolok - megyei 3. után 33. lettem - , akkor most 44. leszek? Nem örülnék annyira. De hogyha ennyi se leszek, csak 60 vagy több...? 13:00. Még egy óra. Ki kéne menni a rajthoz. Minek? Még az előző korcsoport versenye sem indult el. Üljél csak szépen a hátsódon, majd fél 2-kor mehetsz dolgodra. 5 percenként az órára nézek, nem hiszem el, hogy még nem telt el fél óra. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy ennyit kelljen várni; mindig az elején letudtam, aztán lazulás. Hát most nem. Ülök a buszban, hol bámulok ki a fejemből mozdulatlanul, hol dobszólót jár a lábam. Az idő (lassú) előrehaladtával egyre összefüggéstelenebbek a gondolataim. 13:30. Na jó, menjünk. Inkább még elugrom wc-re. Vissza a buszhoz, és most már tényleg megyek ki a rajthoz. Még jó, hogy végül sort és top mellett döntöttem. Hihetetlen, hogy egy hete majd' megfagytam hosszúnadrág+rövidujjú kombóban, most meg már sétálásnál melegem van nyári cuccban. Nem is szokott országoson ilyen nyári idő lenni. Túl hamar kiérek, alig vannak páran, és még van legalább fél óra. Sok. Komótosan melegítgetek, nézelődök. Ahogy tavaly, most is zavarnak az idegen pillantások. Bár lehet, én is ugyanígy nézem a többieket. 10 perc még. Rengeteg. Jönnek még páran, már nem annyira páran... 5 perc. Lassan lehet beállni. Idén újfajta rendszer van a rajtnál. Nem oda áll mindenki, ahová akar, illetve ahol jut hely, hanem a csapatok jobb oldalt felsorakoznak és az egyéniek állnak a kör belsejéhez. Na ügyesen beállok legbelülre, jó hely. Igaz, a külsők pár méterrel előrébb állnak, de jó ez így. Még vagy 2 perc. Szerzek egy ismerőst, a mellettem álló lánnyal elbeszélgetünk kicsit. Na ez is újítás, ilyenre nem volt példa - legalábbis nekem. 1 perc. A pálya mellett pár néző. Fültanúja vagyok a következő beszélgetésnek: Fogadjunk, tegyük meg a téteket, ki nyer! Én a sárga nadrágos, zöld felsősre teszek! (Ez én vagyok)  - Köszi a bizalmat! (Bolondok.) - Figyeld meg, úgy fog futni, mint az agár! - Ja nem. De ez kiderül másodperceken belül. Rajt. Mindenki elindul, én is nekiiramodok; nehogy már itthaggyatok. Lejt az út, enyhe hátszél van, a fene fogja magát vissza ilyenkor. Én sunyin előzgetek belülről, balról. Bár a kresz szerint is így szabályos... Leérünk az első kanyarhoz. Fogalmam sincs, hogy állok pontosan, de nem lehet nagyon rossz. Babonából nem nézek hátra, Jobb, ha nem látom. További enyhe lejtő, újabb kanyar, a pálya legmélyebb pontja. Meleg van. Kapkodom a levegőt, de még egyenletesen. Szép lassan előzök még párat, egyszerre mindig csak egyet. Úgy látszik, nemcsak nekem nehéz... Hosszú egyenes, enyhe szembeszél és emelkedő. Tartom magam, de már nem előzök. Átcaplatunk a célkapun, de még egy kör van. 2000 m még. Tesitanár bíztat, integet, visszajelzek, okéoké. Kezdek félni, hogy elrohantam az elejét, hogy nem fogom bírni végigvinni magam a pályán. Vajon hányan előznek ki addig? 3-an? 5-en? 10-en? Na ne parázz. Nem ezért vagy itt. Eszembe jut a felirat a bal karom belső oldalán. Csak fuss! Túl messze van a kanyar. De ezt is elérjük. Megszorongatom a medálom. Tartom a tempót, pedig egyre nehezebb. Egy kanyar, trapp, trapp, trapp, még egy kanyar, jöhet az enyhe lejtő. Na ez sokat segít. Kicsit viszi a lábaim. Na hátha, Segít nekem, velem van. Csak egy a probléma, nem én vagyok itt egyedül. Sőt. Átfutunk a rajthelyen, pont szemben van a cél. Egyik előttem futónak odaszólnak, 28. vagy, gyerünk! Na akkor valahol 30 körül lehetek. Menni kell. Bírni kell. Futni kell.  Fél kör. Talán még 1-2 lányt nagy nehezen kielőzök. Látom, már lassulnak, hiába, ez se egy sétagalopp. Nehéz. Nagyon nehéz. Meleg van. Idefigyelj, 2 éve nikeon vagy 10 fokkal melegebb volt, mégis lefutottad a félmaratont. Ha az ment, ez is fog. Futok, futok, de már ész nélkül: lábaim felváltva lendülnek és földet érnek, karjaim húznak, tüdőm ezerrel dolgozik, de az agyam kiszállt ebből a játékból. Utolsó kanyar. Látszik a célkapu. Előttem lassulnak, de mögöttem közeledik valaki. Már csak azon vagyok, beérjek valahogy. Befussak. Nem állok meg. Egyszer csak elhúz melletem és az előttem lévő mellett egy lány. Na ez így nem jó. 200 m. Ki kell előznöm valakit. Utolsó energiáimat felhasználom, gyorsítok. Elfutok a lassabb mellett. Nem mintha ez ilyen egyszerűen menne... Már megpusztulok, de nem adhatom fel. Félek, hogy visszaelőznek. Ez a félelem visz tovább. 100 m. Nem. Nem engedem. Mögöttem lemaradnak. 50 m. Meglesz. Meglesz ez, csak fuss tovább! Cél. Vége. Beértem. Sikerült. Nem tudom, hanyadik vagyok, olyan 30 valahányra tippelek. Kicsit szédelegve odébbtámolygok, ott vár tesitanár is. Megiszom a gusztustalanul édes és langyos teát. Fujj. Nem baj, jó ez, ez kell ilyenkor. Beszélgetve kifújom magam. A következő 3/4 órában összevissza járkálok, a busz és az eredményes tábla között. Jól esett ez a futás, de bosszant, hogy nem tudom, hanyadik vagyok. Végre felrakják az eredményt. Nézem, 27. vagyok. Elkerekedik a szemem. Most ez komoly? Kétszer is megdörzsölöm a szemem, jól látom-e ezt a csodát. Igen. Ááá ezaz. Rekord. Elmegyek, de vissza is jövök, hogy megnézzem, hányan voltunk: 114. Jóféle. Még ezután vagy fél órát járkálok, nincs kedvem a buszban ülni, meleg van ott. Tiszta strandhangulat: rövidnadrágok, topok, néhányan mezítláb, pár lány napozik, vannak, akik a színpad alatt hűsölnek, és elég sokan leégtek. Fél 4 előtt elindulunk. Először még melegem van a buszban, de 1-1,5 óra elteltével már fázok(légkondi), visszaöltözök. A hazafelé vezető út is eseménytelen, 1x megállunk. Miskolcon aztán mindenki leszáll, mi megyünk a tesitanárral a kocsihoz. Messzebb van, mint emlékeztem. Vagy csak jobban siet a tanár. Reggel a napfelkelte, most a naplemente kisér minket, ott az árnyékunk, megyünk lazán, nagyon menő. Innentől még vagy egy óra, míg hazaérünk. Fél 7, inkább már nem megyek ma sehová.
Jó verseny volt.
Időt is javítottam, helyezést is, pedig sokkal rosszabbra számítottam. Nagyon örülök. Ez a 2 szó igazából alkalmatlan arra, hogy hűen ábrázolja hangulatomat...

Jöhet a Vivicittá. Várom. Ezek után úgy érzem, mindenre képes vagyok. Még ha ez nem is igaz, akkor is jó érzés.

Legyőztem magam.

Jobb lett, mint számítottam rá. Nem hiába készültem rá annyit, nem hiába vártam már mióta... De kezdjük az elejénél.

Hétfő este, alvás. Ja nem. Ja de. Ja nem. Reméltem, nem fordul elő megint a tavalyi eset, hogy bő 5 órát alszok verseny előtt. Hát, csak majdnem sikerül. Elalszok, kb. fél óra forgolódás után. Aztám felébredek. Aztán megint valahogy álomba merülök, aztán hajnalban felébredek. Esik az eső, de a madarak olyan vígan csipognak, gondolom, ők biztos jól tudják; tavasz van. Fél 7-ig még sikerül talán egy óra alvást összehozni. Szóval olyan 6 óra összejött.
Ma reggel, reggeli. Kéne enni valamit. Muszáj. Leerőltetek 1 zsemlét és 1 joghurtot a pohár víz mellé. Majdnem visszajön; jó, hogy éhes vagyok, de nem bírok enni - bezzeg máskor; szinte sajnálom a hűtőt...
7:20, indulok sulihoz. 7:32-re odérek, kb. 8-ig várakozás kissé idegesen.
Aztán elindulunk a busszal. Vagy 18 fiú meg én. Nem vagyok valami beszédes hangulatban, zenét hallgatok - ez segít, rendezem a gondolatokat, hangolódok a versenyre. 9 körül Miskolcra érünk, ipari park, reptér. Kiszállás, igazolás, emberi szükségletek kielégítése a természet lágy ölén - na nincs wc most se - , fölös cucc lerakása és megyek is ki a rajthoz. Egy lépés, két lépés, cipőm szarrá ázik, oh yeah. Az első lépésnél még basszus, a másodiknál már kit érdekel. Jó az vizesen is - szegény cipőt eddig többször áztattam el, mint az előzőt teljes pályafutása alatt. Melegítek a rajtnál, ahogy a többiek. Az a 15 perc borzasztó lassan telik. 10 másodpercenként az órára nézek, mikor indulunk már?! 4 perccel rajt előtt leveszem a pulóvert, marad rövidujjú - nike félmarcsis, majd segít - , tavasz van és kész. Inkább fagyok szét, de nem veszem vissza azt a hülye pulóvert. Beállok az első sorba, hogy jó helyem legyen, erre szépen előttem alakítanak ki a versenytársak egy újabbat. Mindegy, ezen nem múlik. Egy ismeretlen lánnyal összemosolygunk, na ilyen se volt még megyein. Várok, várok, várok... és egyszer csak elindulunk. Rajt. Na most aztán futás. De ésszel: nem maradhatok le, de nem szabad elrohanni se. 100-300 m után tisztázódik a helyzet, 10 után vagyok párral. Na ez még nem jó, így nem megyek haza. Egy árnyalattal gyorsítok, 1. kanyar után 7. környékén, második kanyarnál 5., utána 4. vagyok. Fiúk pálya mentén szurkolnak, integetnek: hajrá Panni, tanár is bíztat: gyerünk, gyerünk, hajrá, 3. összejön... Visszajelzek jobb kézzel, like, ok. Megteszek mindent. Futok tovább, próbálok egy tempót megtartani, mögöttem kissé lemaradnak. A hosszú egyenesnél kezdek megrémülni. Basszus, ez rohadt hosszú, azt hittem, közelebb van a forduló. De azért csak eljön a bója, bácsi szurkol, csak nyugi, ki tudod még előzni őket, ügyes vagy! Nem vagyok ebben olyan biztos, de megköszönöm, azért segít ez is. Még tartom a tempót, nagyjából állandó a 3. helyezett és a köztem lévő távolság. Még egy forduló, az utolsó, innen egy egyenes már csak, ki kell bírni. Már kapkodom a levegőt, lábam elnehezül, de futok, ahogy bírok. A lány előttem kezd távolodni, felzárkózok, megint távolodik, már sejtem, valószínűleg 4. leszek. Nem bírom. Nem bírom. De. Muszáj. Futnod kell, amíg levegőt kapsz..._{(Kozmosz - Kész)} és azután is. Tüdőm kiszakad, lábaim mindjárt összerogynak. 300 m. Ha megpusztulok is, de befutok. 200 m. Legyen már vége. 100 m. Hallom, jön valaki mögöttem. 10-15 méterre meglátom az utánam futót. Na ettől kapok még egy löket adrenalint, gyorsítok utolsó erőmből. Nehogy már itt hajrázzon le, az olyan megalázó lenne. 50 m. Mindenki ordít, nem is értem már, a hajrák és gyerünkök összefolyt zsivaja. Mindjárt vége. 30, 20, 10, itt már kész vagyok. Félholtan – vagy legalábbis én úgy érzem - , betámolygok a célba. Sikerült. Szinte szédülve odasétálok a kártyás emberhez, 4., ahogy verseny közben számítottam. Jól van ez, ennél jobbat most nem bírtam volna. Sőt, járni nem bírok; hangosan zihálok, lábam csoszog a vizes füvön, lábfejem cuppog a csurom vizes cipőmben. A futócipőmben. A Suhanócipőmben. Tényleg suhant. Vagy 3x mondom most is a nevem, mire megértik; de be kell látnom, nem ők tehetnek róla, hogy ilyen hosszú nevem van, és hogy most gyakorlatilag érthetetlenül beszélek. Még egy sátor, még egy név. Odébb vánszorogva megtalálom a fiúkat meg a tanárt. Gratulálnak, örülnek, ahogy én is. Mondja tanár, bejutottam az országosra. Miii?! Igen, bejutottál. Ááá ezazz! Így még jobban örülök ennek a 4.-nek. Kis beszélgetés után visszamászok a rajtvonalhoz a pulóveremért, mert konkrétan megfagyok. Közben kibontom a hajam, hadd fújja a szél. Miután visszaérek, még megnézem a 2 fiúcsapatot is, ordítok a pálya mellett, amikor jönnek. Eredményhirdetés, hívnak engem is. Kicsit félszegen odaállok az első 3 mellé. A 2. helyezett lány arckifejezése megragadja a figyelmem. Csalódott. Szegény, szinte már megsajnálom, olyan elkeseredettnek néz ki. Bár lehet, csak én értelmezem így. Ez is megvolt, kapok egy kézfogást és egy gratulációt. Később: legjobb pillanat: mégis van wc. Hát ez egy hatalmas potya. Utána még kószálok kicsit, így már reszketek, mikor bemászok a buszba. Hát igen. Hülyegyerek, tavasz van, igaz? Egész addig ráz a hideg, amíg be nem megyünk a Decathlonba. Na, megérdemlek egy kis jutalmat; veszek egy futósortot – hosszúnadrágot akartam, de abból nem volt olyan a méretemben, ami tetszett volna. Aztán megyünk haza. Ezek olyan bolondok, félúton csak röhögök rajtuk. Az út másik felében páran alszanak, de mások is csendesebbek. Elfáradtunk.

Elfáradtam. Nagyon. Elégedett vagyok. Még annál is jobban. Segített a póló, a cipő, a medál és a többi hülye babonám. Segített a többiek bíztatása. Segített a felkészülés, ezek szerint jól csináltam.

Jövő héten (ápr. 18) országos. És jövő héten Vivicittá félmaraton (ápr. 21). Hahaa ezaz, jó kis hét lesz. Várom, és most nem is kell sokáig várnom...

Érzem, izomlázam lesz.

De jó is ez a futás.