Ennek a 21.1 km-nek a legfőbb tanulsága számomra, hogy 9 félmaratonnal a hátam mögött is érhetnek meglepetések. Ezúttal ráadásul igencsak kellemes meglepetésben volt részem: nem hittem volna, hogy ilyen jól sikerül.
Előzmények
Idén ősszel minden kicsit más lett, mint eddig volt: felkerültem Budapestre egyetemistának. A szeptemberi félmarcsi szempontjából ez részben hátrányokkal jár, pl nem mondhatni, hogy kipihentem vagy kialudtam volna magam a „rápihenőhéten”. Másrészről meg pont hogy jó: nem kellett az utazással bajlódni, egész sok helyet megismertem a nagyvárosban és akklimatizálódtam kicsit. Tényleg, az időjárás. Eddig az összes nike félmaratonom alatt ugyanolyan idő volt: (extrém) meleg, napsütés; az idei ősz viszont kerüli a papírformát, egész megelőző héten (szeptemberhez képest) hűvös, esős idő volt. Sosem futottam még félmaratont esőben, így nem tudtam, mégis mire számítsak. Másik terület, ami aggasztott, az edzettségem. A tavaszi versenyeken top formát sikerült mutatni, utána júliustól rendszeresen, pont elég kemény, de ésszerű edzéstervvel futottam – Monique jóvoltából. Viszont az augusztus kissé kaotikus lett, hol ilyen tábor, hol olyan, közben meghalt az alig egy éves pulzusmérőm is, a züllésről nem is beszélve, amiből egy kevés még szeptember 1. hetében is kijutott. Csak remélni tudtam, nem nulláztam le ezekkel teljesen a formát… Ráadásul sikerült megfáznom is a héten. Közben meg egy nagyon jót szerettem volna futni: 10. félmaratonom(az itthoniakat is beleszámolva), azért csak egy mérföldkő, na meg mióta ácsingózom az 1:45-ös álomhatár elérésére vagy legalább megközelítésére… Szóval elég vegyes érzésekkel feküdtem le szombat éjjel aludni. Ja, hogy az már vasárnap volt? Annyira belemerültem az analízis szépségeibe, hogy mikor feleszméltem, már este 10 volt, és akkor még semmim nem volt összekészítve. Nézem a rajtszámom, megint feltűnt, ez rohadt nagy, nem tudom, hogy fog ez elférni a topomon. Na mindegy. Kerestem a biztostűket a borítékban. Hiába. Nem tudom, hogy most senkinek nem adtak, vagy csak az enyémből spórolták ki ilyen kedvesen, de elég nagy agybajt kaptam ettől. Otthon legalább 30 db van, ilyen-olyan versenyről megmaradva, ha ezt tudom, tuti hozok, de a fene gondolta volna, hogy a nevezési díjból nem telik 4 szerencsétlen tűre…
Sokat nem aludtam, de azt legalább jól: kikészített a hét, sokáig fent voltam most is, így majdhogynem azonnal álomba zuhantam.
A futam
Alig csuktam le a szemem, már szól is az ébresztő. Egy kínzás: a héten - szombat kivételével – minden nap korán keltem és egész nap folyamatosan koncentráltam (vagy legalább próbálkoztam). De ma majdhogynem örülök, hogy fel kell kelni: ezúttal futni fogok. A 10. félmarcsim ráadásul, mióta várom már ezt…! Készülődök szép lassan – túl lassan - , reggelizek – alig eszek, majdnem ez is visszajön, de csak leerőltetem, muszáj - , és már induláskor késében vagyok a tervezetthez képest. A trolimegállónál egy mini-szívroham is megtalál, mikor látom, terelés lesz, de leesik, az csak később érvényes és pont miattunk, futók miatt. Egy lánnyal – nem fut, dolgozni megy ki -elbeszélgetek, együtt megyünk ki a helyszínre. 8:25-re érek ki, hát nincs sok időm. Szerzek biztostűket, valahogy rögzítem a rajtszámom. 336 .(Nem értem ezt a sorszámozást, de már lassan hozzászokok) Beállok a wc előtti sorba. Kezdődhet egy 10 perces(sokkal többnek tűnik) ideges toporgás. Már melegítenem kéne, és még a cuccom se adtam le, és még be is kell állni a rajtzónába és el fogok késni és… Na most álljunk lefele. A pániktól nem halad gyorsabban a sor. De azért nem vagyok nyugodt: javában égek a versenyláztól. A mobilwc-s szépségek után rohamtempóban keresem a ruhatárat. Már 8:50. Itt is sor, de ez gyorsan halad. Lerángatom magamról a futócipőmön keresztül a hosszú futónadrágot(párszor meg is taposom a sáros cipőmmel, mindegy), a pólót gyorsan áthúzom a fejemen, begyűrök mindent a táskába és gyorsan leadom. Bemelegítés gyanánt a rajtzónáig futok. 8:54-re oda is érek. Tök jó, nem késtem el, még hely is van. Legalább kevesebbet kell várni ácsorgáshoz nem éppen megfelelő öltözetben – futni viszont pont jó lesz a „sort” és a top, már most nem fázok, a fejem kezd is izzadni, pedig ez a párszáz méter lazán még semmi nem volt. Meglepő, de most gyorsan elmegy az utolsó 5 perc. Mindig egy évszázadnak tűnik, hát most egy szempillantás alatt vége is. Számoljunk vissza együüütt! És elrajtol az 1. szakasz. Előrébb kúszunk a rajthoz. Mindjárt. Nincs sok és kezdődik. Furcsa belegondolni. Lassan már természetesnek kéne lennie, annyit járok versenyre vagy félmaratonra, de nem az. Már megint száguldozik ereimben az adrenalin. Még mindig szeretem ezt. Segítsetek a visszaszámolásban: 10, 9, 8….2, 1, raaaajt! Gyerünk, gyerünk, hajráááá! A szpíker semmit nem változott. Lépésben, majd kocogva megindul a tömeg. A rajtkapun áthaladva elindítom a stoppert. Hát kezdjük. Elindulok egy random, lazának érződő, de pörgős tempóban. Azon kapom magam, hogy mosolygok. Szeretek itt lenni. Otthon érzem magam. Közben figyelem a pulzust is, ha már sikerült beszerezni egy új és (remélhetőleg) jó pulzusmérőt: nem túl magas,az első néhány100 méteren 165, aztán 170-175 köré megy fel. Simán laza, érzésre pláne. Nézem az időt, keresem az 1. km tábláját. Eltelik 5 perc, eltelik 6 perc, sehol. Kicsit megijedek, ennyire lassú lennék? 7 percnél már biztos vagyok benne, hogy csak nem vettem észre, annyira nem lehet rossz a tempóm. Futok hát tovább, és előkerül a 2. km táblája. 9:53. Mivaaan?! 5 perces tempón belül vagyok. Ezt meg hogy?! Az első 1-2 kilin eleve lassabb szoktam lenni, most meg az álomtempón belül futok és nem is fáradok. Na azért nem szabad elsietni, még 19 km hátravan… Tartom a tempót, mert egyáltalán nem nehéz, jólesik így futni, és a pulzus is rendben van: egyenletes 172-174. Jön a 3. km. 14:50. Nemhogy lassulnék, gyorsulok. Ez még mindig 5 percesen belüli tempó. És ekkor jövök rá, hogy sikerülhet. Hogy meglehet a régóta áhított 1:45-ös félmaraton. Nemhogy rekordot dönthetek(1:47:23), 1:45-ön belül is lehetek. Hát hogyne lehetnék?! Meg tudom csinálni. Valahol bennem van, csak elő kell hozni. Teljesen extázisba kerülök ettől a gondolatmenettől. Azért jó, még csak 3 km telt el, én meg már el vagyok szállva. Azért megígérem magamnak, vigyázni fogok, és nem rohanom el sem az elejét, sem az első felét. Jön az első frissítőállomás, iszok, kell, hiába nincs annyira meleg. Látok egy táblát: Boldog születésnapot! Tényleg, barátnőmnek is ma van, ma az ő tiszteletére is futok. Futunk a városban, majd a rakpartokon, elégedetten állapítom meg, hogy ismerem ezeket a helyeket – ha nem is máshonnan, pont félmaratonokról. Nagyon gyorsan telnek a méterek, kilométerek. Élvezem az egészet: pörgetem a lábaim, bármiféle erőlködés nélkül haladok, futok jópárezer futó társaságában, szólnak a jobbnál jobb zenék a fülemben – frissítettem a versenylistám, így a jó bevált, klasszikus futózenéim mellé került pár friss szám is - , szurkoló tömegek bíztatnak, hogy nem hülyeség, amit csinálok – vagy ha az, akkor is megéri - , és jó úton vagyok, hogy teljesítsem a 10. félmaratonom. Kicsit beteges talán, hogy ennyire érdekel, ennyit foglalkozok vele, de ilyen téren nem (=sem) igazán érdekel mások véleménye. Nekem ez fontos. Szétnézve a Duna-parton eszembe jut, egyik nap feltettem magamnak a kérdést, miért is szeretek futni. A válasz azonnal jött és valóban kézenfekvő volt: mert jó. Nyilván oldalakban ki tudnám ezt még fejteni, de fussunk tovább most inkább. Minden egyes táblánál ellenőrzöm az időm. Minden km letelte után mellkason vág a felismerés: tényleg 5 perces km-eken belüli sebességgel futok. A pulzusom is jó, alacsonyabb, mint vártam: 175-176 körül mozog. Ráadásul nem csökken az előnyöm: egy darabig kb tartom, aztán észrevétlenül gyorsulok. Hihetetlen. Azért hagyok bőven elég időt a bámészkodásra is – ezt különösen szeretem művelni futás közben. Eddig vagy más volt az útvonal, vagy nem tűnt fel, de sok híddal találkozunk. Először a Szabadság-hídon futunk át – állítólag az ÉMK jelképe. Nekem tetszik. Feltrappolok a feléig, aztán csak úgy visznek lefelé a lábaim. Ezazz. Kezdődhet egy hosszabb partmenti szakasz. De most fel se tűnik. Olyan jól elvagyok, nem zavar semmi sem. Újabb frissítőállomás. Meglátom a BME-t is – pontosabban a K épületet. Tavasszal a Vivicittán még így írtam: „Elmegyünk a BME előtt – először messzebbről. Megörülök neki: ide fogok járni jövőre, ha minden igaz. Próbálom magam elképzelni egyetemistaként. Furcsa. Le merném fogadni, egyáltalán nem úgy lesz, ahogy most gondolom.” És tényleg nem olyan. Nem jobb vagy rosszabb, de ilyet nem is lehet előre látni. Most meg már én is a BME-sek táborát gyarapítom, remélhetőleg ésszerű ideig, tehát nem esek ki és nem is csúszok (sokat). Mert Bemész Megírod Egyes, ahogy azt máris sikerült tapasztalnom… Ez ilyen szeretet-gyűlölet kapcsolat: büszke vagyok rá, hogy műegyetemista vagyok, egyelőre tetszik az egész, de tudom, hogy nem lesz könnyű=egy rohadt nagy szívás már most, és biztos, hogy fogom az egészet rühellni, úgy ahogy van; de azért úgyis megcsinálom. Vagy legalábbis megpróbálom. És nem adom fel. Elvégre egy futó sosem adja fel… Azért röhögve mutatok egy szívecskét a főépület homlokzatának, csak hogy érezze a törődést. Holnap 10:15-kor találkozunk, hehe. Máris futunk tovább. Nagyon fogy a táv, ezzel szemben az időm jó. Túl jó. Rögtön itt a 9. km, és még csak 44:24-nél járok. Áá nemhogy lassulnék, egyre gyorsabb kiliket futok. Ez is már 5 percesen belül volt…! De nem érzem úgy, hogy lassítanom kéne. Nem fáradok, pulzus okés(175-177), van még bennem egy rakás energia. Erzsébet-híd alulról. De szép csuklós támasz! (Már most az agyamra ment a statika) Nemhiába járok egyetemre, felettébb műveltnek érzem magam, hogy ezt is tudom. És már jön is a következő ellenőrzési pontom: 10 km, 49:12. Még egy híd: Lánchíd. Ez nem maradhat ki. Egy újabb adrenalin-löket: egyik kedvenc részem – még a zeném is ugyanaz, mint itt szokott lenni. Szeretem a hidakat. Egyszer talán én is ilyesmiket fogok tervezni. 12 km. 59:25. Már csak 9, látom a táblát. Menni fog. A következő 3 km egy tömbben lemegy: nagyon tempóznék, de még nem merek, nem akarok meghalni a vége előtt. 15 km-nél viszont látom, pofátlanul gyorsulok, minden egyes km-en 5-10-15 másodperceket hozva, úgyhogy felkészítem magam a gyorsításra. Pulzus már magasabb, de még mindig sehol: 176-178. 16 kilinél nem bírom tovább. Már sajnos csak 5 km van hátra. Sajnos?! Hát én nem vagyok normális. Elkezdek fokozatosan gyorsítani. 180-183-ig, majd 17 km(1:23:48!)-től 185-ig engedem a pulzust. Kevesebb, mint 4 km. Egyre jobban belemerülök a versenyhangulatba. Meglátom a feljárót a Nyugatinál. Egy szikra kipattan, egy láng lobban: lábaim egyre gyorsabban érkeznek a földre, szívem egyre szaporábban ver, mosolyom egyre szélesebb. És felrohanok az emelkedőn. Lefelé, ha lehet, még jobban vigyorgok. 18 km. Nem várok tovább: belekezdek az utolsó szakaszba. Ezt már akár lesprintelem. Kezdek fáradni, jelenik meg agyamban, de csak valami hátsó, eldugott részen, félreteszem hát az infót. 19 km. Már csak 2100 m. Nagyobb állatnak érzem magam, mint bármikor a nap folyamán. Nyújtom a lépéseket, a légzésem mélyül, és látom, megy fel a pulzus. Végre látok egy kis izgi értéket is: 187-190. Az utolsó frissítőállomás. A rend kedvéért itt is iszok. 20 km. Hová lett 20000 m? Hát lefutottam. Hát akkor jó. Hát még ezt az 1100 m-t is le fogom. Nem is akárhogy. Már sprintelek. Az utolsó km-be mindent beleadok. A másodperc töredékéig felmerül, akár lassíthatnék is, már lazán meglenne az 1:45, de azonnal elvetem az ötletet. Azért is végignyomom. Ahogy csak bírom. Át a Hősök terén, vissza a Városligetbe. Alig kapok levegőt, de vigyorgok. A lábaim nehezülnek, de még azért is gyorsítok. „On the last km, when your legs are tired and your lungs are burning, get angry. Get angry for being tired. Then run faster.” Jó! Futááás! Meglátom a zászlókat. Valahonnan szerzek még egy löket energiát és fokozom a tempót. Az utolsó méterek. Egy pillanatra megszűnik a külvilág: csak én vagyok és a futás. Kezeim magasba emelkednek, arcom a szürke égnek fordítom és zihálva, égő lábakkal befutok a célba. Lenyomom a stoppert. Elkerekedő szemmel bámulom az időt. 1:41:34. Hirtelen, mintha a víz alól buknék föl, újra körülölel a valóság. Körülöttem ujjongás, csoszogás és kapkodó levegővételek zaja alkot sajátos keveréket. Elöntenek az érzelmek. Sikerült. Nem tudom elhinni. Újra és újra az órámra pillantok, majd körbenézek. Tényleg igazi. Nem álmodok. Megcsináltam. Lefutottam! 10-edjére is lefutottam a félmaratont! 21.1 km-t 1:45-ön belül! Ilyen időről álmodni se mertem soha. És élveztem minden percét ennek a 21100 m-nek, ennek a bő 100 percnek. Teljesen elérzékenyülök. Tökéletes. Lefutottam. Sikerült. 10.félmaraton. Álomidő – a cipőnek még mindig jogosan jár az Álomcipő elnevezés. Nyakamba akasztják az érmet is. Kis csúnyácska a tavalyihoz képest, de kit érdekel, imádom. Az se érdekel akkor, mit adnak a befutócsomagban. Szégyen, nem szégyen, még mindig csillog a szemem. Egy hajtásra fél l víz lemegy. Mikor felnézek, kótyagosan és kissé eszelősen elvigyorodok. Megyek 30 kilire idén. Mennyire vagyok hülye, hogy azonnal egy félmaraton után már a következő állatságot tervezem? Nagyon. Még járkálok kicsit, ellövünk pár képet, visszaveszem a csomagom. Most már kezdek fázni, szép lassan felöltözök. Jólesik nyújtani, de ez csak átmeneti megoldás. Ebből bizony izomláz lesz. Nagyokat sóhajtozok, mikor le kell menni a lépcsőn a metróhoz; egy futó hasonlóan friss és üde, nevetünk egymáson. A metrón még látok egy futó lányt, vigyorgunk egymásra. Itthon – már nevezhetem ezt is itthonnak – jöhet a jó kis újjáélesztő zuhany. Vedelem a vizet, és annyit zabálok, amennyi belém fér, válogatás nélkül – mintha fél nap alatt akarnám pótolni az elmúlt 2 hetet. Kipróbálom ezt az izomlazító krémet is, tényleg jó cucc. Így nem lesz majd izomlázam. Annyira. Azért asszem eléggé fog fájni holnap az a 2. és 3. emelet a bizonyos K épületben…
De megéri. Ezért megéri.
Összegzés
Soha még ilyen jó félmaratont nem futottam. Nemcsak az eredmény miatt, a hangulat, az élmény, hogy nem is pusztultam meg, minden megvolt. Méltó ünneplése ez a kis privát jubileumomnak.
A számok:
- 1:41:34: abszolút egyéni csúcs
- Átlagpulzus: 179, maxpulzus: 204. Jóval alacsonyabb a tavalyinál.(Jó, sokkal hidegebb volt)
- Helyezés: kategóriámban 4/61(és mivel kenyai az első itt is, lehet, 3.vagyok?! +megelőztem egy lányt, aki a megyei mezei futóversenyen eddig mindig előttem végzett)., nők közt 112./2605, összesítve 1171/7783.
- Részidők: 10 km: 49:12, 14.5 km: 1:11:59
Végül, de nem utolsósorban köszönettel tartozok néhány embernek. Bárkinek, aki valamilyen formában segített, támogatott, szurkolt, hitt bennem, küldte az energiát, stb; hatalmas kösziii! Külön hálás vagyok Monique-nak; nem volt eredménytelen az edzése, nélküle nem sikerült volna ilyen jól.
Ja és köszi neked is, amiért végigolvastad! Tudom, elég hosszú lett, de szeretek beszélni. Erről meg különösen… [képek hamarosan...]
Szenzációs, gratulálok!!!