Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen címmel írok majd bejegyzést. Vidéki futóként nekem nem sokat mondott az, hogy Margit-sziget, annyit tudtam, szoktak ott futni, és valamiféle rangot ad az is a futónak, ha x idő alatt tudja körbefutni. Otthon megvan a szokott futóhelyem, az évek alatt lefutott kilométereknek köszönhetően ismerem minden apró részletét, fejből tudom, mi merre hány méter. Most viszont felkerültem Budapestre egyetemistának, és az első megoldandó kérdések között a hol fogok futni? szerepelt. Legyen a Margit-sziget, úgyis jártam már itt 1-2x (vivicittá félmaratonok miatt), ráadásul elég közel van a pesti lakhelyemhez. Azt tudni kell, hogy hiába jártam már nem egyszer pesten, azért még nem sok=nagyon kevés helyet ismerek. A metrókat már úgy-ahogy vágom, de a többit… Sötétség. Oké, a google a jó barátom, a google maps meg különösen, de azért az nem nyújt 100%-os biztonságot(hiába tájékozódok magamhoz képest meglepően jól mostanában, azért néha elég meredek volt eljutni ide-oda a nagyvárosban, különösen extrém napszakokban…). Szóval – kis kérdezősködés után -  úgy döntöttem, nem bízom a véletlenre, nem fogok szerencsétlenkedni buszokkal meg ilyenekkel, kimegyek gyalog aztán majd meglátom. Így ma kora délután futócuccban, fülemben zenével, karomon bérletet, igazolványokat és komoly 500 Ft-ot tartalmazó mobiltokkal – ez is szokatlan, otthon, „falun” minden ilyesmi nélkül mehettem amerre akartam, teljesen szabad voltam és elérhetetlen – el is indultam. Hihetetlen, de sikerült megtalálni az Árpád-hidat, onnantól meg már könnyű volt lejutni a szigetre. Érdekes, mert gyalog soknak tűnt az út, bár ez olyan szempontból volt jó, hogy addig is spannoltam magam: na mindjárt, mindjárt odaérek, mindjárt futni fogok(két nap futás nélkül meglehetősen hosszú). Azonnal megláttam a piros rekortán-csíkot, a híres futókört. Na akkor induljunk. Működőképes pulzusmérő híján random felvettem egy laza tempót. Falusi paraszt üzemmódba kapcsoltam, ami annyit jelent, mindent megbámultam, részletesen tanulmányoztam ráadásul bambán vigyorogtam.Teltek a méterek, de hogy mikor mennyi, arról fogalmam se volt. Néha láttam ilyet, hogy 4500 m, 4000 m…stb, de nekem ez nem sokat mondott, mert visszafelé ment, és sajnos épp elég tájékozatlan voltam ahhoz, hogy ne tudjam, pontosan mennyi a szigetkör. Mindegy, most csak ismerkedünk, gondoltam, közben rámosolyogtam egy szembefutóra – megnyugodtam, ez azt jelenti, ha véletlenül nem akarnék n kört futni ahol n eleme Z+-nak, akkor is van megoldás. Furcsa volt. Mármint nem a futó. Hanem az, hogy vannak emberek, mégpedig futó emberek. Jó, otthon is szoktam találkozni efféle lényekkel, de csak páran vannak és őket már legalább látásból ismerem. Itt meg…hát itt még ilyen hülye időpontban is elég sokan voltak. Nem zavaróan sokan, csak szokatlan sokan. A másik dolog, ami felkeltette a figyelmem, hogy Itt bizony elfutnak mellettem. Na eddig=otthon ilyen se volt. Otthon. Fura volt szétnézni azzal a gondolattal, hogy egyszer majd ez a hely is ismerős, megszokott, sőt, akár unalmas lesz. Unalmas? Futni mikor unalmas? Hamar eltelt az egy kör, na futok még egyet. De ha lúd, legyen kövér, gyorsítottam, na ezt a kört végigtempózom. Kellemesen fárasztó tempóban lefutottam, 6 percet hoztam ezen a körön. Így kapásból nem az első, hanem az első két szigetköröm tudtam le. Szóval megtörtént a futókör felavatása. Tetszik ez a hely. Egészen kevéssé városias. Ja, és itt a Duna=folyó, távolban meg valami hegy is látszik, megnyugtató így futni – lakóhelyem miatt igényelem a víz közelségét, lehetőleg folyót, és hegyek nélkül sem az igazi. Bár elég érdekes volt a lábaimnak a rekortánon futni. Versenyeken már megízlelhették, milyen egy atlétikapálya, de itt nem egészen olyan volt. Süppedős. Puha. Túl puha aszfalthoz és földúthoz szokott futóműveimnek. Hallottam róla, hogy ilyen állapotban van, de azt hittem, mire idekerülök, felújítják. Na nem baj. Elmegy egynek, tempós futásnál szinte segített is, na meg ha nem tetszik, futhatok mellette is. Különben is, hazafelé is aszfalton futok. Mert az a 10 perc pont elég levezetésnek. Azért még mindig szokatlan ekkora zajban futni. Az emberek meg csak bámulnak a járdán. Nem mintha nagyon érdekelne. Na hamar haza is értem. Persze ez csak 2. haza. Hiányzik a hely, ahol járkálva levezethetek: nincs udvar, nincs kert, nincs fű, és fáknál sincs nagy tülekedés. Legközelebb majd az utolsó métereket lesétálom, most meg a liftben nyújtok. Jó ez azért. Megvan a varázsa a nagyvárosi futásoknak is. Úgyhogy úgy tűnik, az első két szigetköröm fogja még pár követni…

(2014-09-02;21:44)