A nagy elbúcsúzások éve ez: utolsó megyei mezei, utolsó országos mezei, utolsó pályabajnokság… Nemhiába, ezzel jár, ha az ember végzős a gimnáziumban. Hát jöjjön egy kis élménybeszámoló, a hagyománynak megfelelően.
Előtte
Ez a verseny még kevésbé lebegett előttem az elmúlt napokban. Talán, mert volt egy kis szünet a legutóbbi után, talán, mert így közeledve az év végéhez más elvonja a figyelmem(ballagás, érettségi, egyebek). Másik, kicsit legyilkolta a versenyhangulatot, hogy megtudtam, legjobb esetben is csak 4-en leszünk a futamon. Lényeg a lényeg, nem igazán foglalkoztam vele, hogy mindjárt itt az idő; de azért kivettem 2 nap szabadságot: nem futottam. És nem is féltem. Még hétfő este se.
Közben
Nem úgy, mint ma reggel. Ahogy telik az idő, egyre jobban izgulok. Minek már, azt nem tudom, de azért az idő múlásával arányosan szép fokozatosan emelkedik az adrenalin-szintem. 8 előtt pár perccel indulás kocsival, így 9 körül oda is érünk. Miskolc, Diósgyőr, DVTK-stadion. 3-adjára, utoljára. Keressük az igazolást, rögtön sietve átirányítanak minket, gyorsan menjünk oda valakihez. Még be is mondanak a hangosbemondóba: itt a 4. induló a 6.korcsoportos lány 3000 m-ből. Azért a nagy sietség, ha nem jövök, 3-an lettek volna és lefújják a futamot. Na tök jó, nélkülem már verseny sincs… 9:40-kor lesz rajt, így nincs sok időm. Alig valami. Leülünk a lelátóra, idegeskedek röpke 10 percet – ami 30-nak tűnik - , meglátogatom a mellékhelyiséget is – gusztusos - , visszaülök. Nem sokáig tart a nyugalom, hosszú cucc le, 9:25-kor indulok melegíteni. Fogalmam sincs, hol lehetek, hol nem zavarok senkit, hol szabályos. Sikerül megtalálnom az ellipszis alakú pálya sarkát, itt csak jó lesz. Ugrálok, sprintelek, futok, sétálok, megint ugrálok, sprintelek, futok, sétálok, rohadt meleg van. Hol van a zivatar? Hol a 12°C? Hol vannak a felhők? Tűz a nap és meg lehet sülni már most. Vigyázva átsétálok a rajthelyre. Elég lesz a top is. Mivel rajtam kívül csak 2 lány jelenik meg, nem mondhatom, hogy gyülekezünk, de határozottan versenyre készen állunk 10 perccel rajt előtt. Tesitanár is itt, melegíts, még van 10 perc, melegíts, gyerünk… Így is melegem van, basszus, de azért csak melegítek, hadd örüljön. Találkozok egy ismerőssel, a lány, akinek segítettem országos mezein megtalálni a buszát. Hármunk közül ő a legjobb, tehát kiosztom neki az aranyérmet. De hogy kié lesz az ezüst és a bronz? Hát az kettőnk között eldől hamarosan. 5 perc rajtig, és csak 3-an vagyunk. Indító bácsi - ismerős, mezein is ő indított, sőt, talán tavaly is, de erre nem vennék mérget – megjegyzi, ez nem az ő problémája. Nekem se az. 2 perc még. Felső le, irány a rajt. Egy lépést hátra, majd rajthoznál lehet beállni! Az utolsó pillanatok. Érdekes, hiába tudom, megvan legalább a bronz, most valahogy mégis elkap és lerohan a versenyszellem. Rajthoz, vigyázz…csattanás. Na most kell futni. Az ismerős lány nekiiramodik, megyek vele én is. Kell a helyezés. Futni kell. 1. kör letelik. Ránézek órámra, 1:25-ös 400. Erős. Túl erős, és ezt érzem is. 1 kör után, nem túl bíztató. Kicsit kiengedek, hogy ne távozzak el 200 m múlva, így elhúz az 1. helyezett. Nem zavar, bár mindegy is, ha zavarna, se tudnék vele mit kezdeni. Át a célon, még 6 kör. Mögöttem a 3. messze, nagyon messze. Végigkocoghatnám az egészet és simán lenne egy ezüstöm. Csak lazán, erőlködés nélkül. De akkor hol a verseny? Ha már itt vagyok, lefutom rendesen. Elvégre ez egy verseny. Nem mintha egy laza kis futás lenne otthon a Tisza-parton… Még 5 kör. Én meg nagyon fáradt vagyok. Egyértelmű, hogy elfutottam az elejét. Mondtam, hogy ne siesd el, de te nem hallgattál rám. Így kell neked, szenvedj csak. Egyre távolabb kerül tőlem mindenki: az első egy félkörnyire, a 3. majdnem egy környire. Még 4 kör. Minek így futni? Motivációm gyakorlatilag nullára zuhan. Még 4 kör, több, mint a fele. Nehéz a lábam, folyik rólam az izzadtság, csak kapkodok a levegőért. Végigfutod ezt a 3000 m-t. Most, utoljára. Végigtrappolok ezen a körön is. Még 3 kör. Mennyi is az? 1200 m? Alig bírom ezt kiszámolni. Valahogy annyira kimerült vagyok. Mindenhol: agyban, lábban, kézben, tüdőben… Szívben is: pulzusmérő laza 198-at mutat. Tudomásul veszem, nem tudok ezzel mit kezdeni, egyébként is számítottam rá. Csak futok gépiesen, egyik lábat a másik után, jobb, ha nem gondolkozok. Szűkül a látóterem is: csak a pályát látom, ahogy vöröslik, szinte izzik a tűző napfényben. Még 2 kör. Csak bírd ki ezt a 800 m-t. Ennyit már le tudsz futni. Ha ez megvan, tied egy érem, egy ezüstérem! Még sosem volt ezüstöm (megyein). Vonszolom magam a pályán. Eszembe jut, milyen arcom lehet most, halványan elmosolyodok. Mindig úgy nézek ki, mint aki halálán van. Bár ezúttal közelítek hozzá. Nagyon nehéz. Nem a helyezésért küzdeni, mert azért nem kell. Magammal kell csatáznom. Rábírni valahogy elgyötört testem, hogy fusson még egy kicsit. Még 1 kör. Csengetnek. Még? Már csak 400 m-t. Nem érdekel semmi. Csak futok. A versenyért. Az ezüstért. Magamért. A futásért. Fél kör. 200 m. Meglesz. 100 m. Mindjárt… Utolsó egyenes, utolsó botorkáló léptek, utolsó ziháló levegővételek. És cél. 2., ezazz, kezem ökölbe, ennyit bírok. Nem is kell diktálni a nevem, felismernek(abból a komoly 3-ból…). Egyik néni jön gratulálni, vízzel is kínál, valahogy kinyögöm, hogy kicsit később, előbb kapjak levegőt. Sétálok még vagy egy percig, aztán kortyolok kettőt, megköszönöm a kedvességét. Még egy kis séta, aztán gratuláció az ismerős lánynak. Megyek lelátóra, pihegek pár percet, aztán vissza pályára. Otthagytam a pólóm. Komótosan vissza. Eredményhirdetés. Végre felállhatok a dobogóra – eddig vagy lemaradtam, vagy csak képzeletbeli dobogó volt - , és nem is a legaljára. Szól a zene, engem meg elönt az öröm és a büszkeség. Szép volt azért. Megdolgoztam ezért a 2. helyért.
Utána
Készítek még pár képet búcsúzóul, aztán indulunk haza. Olyan jóllakott-óvodás-képet vágok végig, már fáj az állkapcsom 15 perc után… Ja, és méghogy a férfiak nem szeretnek vásárolni… Decathlonban röpke 2 órát töltünk el – nem miattam, én konkrétan 20 perc alatt mindent megnézek - , és nem ez az egyetlen bolt, ahová bemegyünk…
Megérte. 3000-et futni borzalmas és 3000-et futni jó. Mindig nagyon nehéz volt, de imádtam. Valahol hiányozni fog…
Igaz, lehet még folytatás. Lehet reménykedni a csodában, hogy idén is behívnak az országosra. Talán. Talán, ha máshol is kevesen voltak… Pár hét, és kiderül.
grat itt is :) mégse 4-en futottatok végül?