Ha egy szóval kéne jellemezni ezt a mai versenyt, azt hiszem, azt mondanám, formabontó. Bár ez nem sokat árul el, szóval jöjjön egy részletes beszámoló. Figyelem, hosszú lesz, mivel nagyon sok megosztandó gondolatom van; a vizuálisabb típusúaknak meg próbálom kicsit átláthatóbbá tenni képekkel.

Előzmények

Nem tudtam, mire számítsak, még kevésbé, mint az eddigi években. Hiába nézegettem a rajtlistát, abból nem sok semmit tudtam leszűrni, csak az egyik lánynak már kiosztottam előre az aranyérmet. A bizonytalanság oka az idei futások drasztikus lecsökkenése volt. Vezetés, suli kicsit feltúrták a napirendem, így télen nem mindig tudtam annyit futni, bár nem ez a fő tényező; hanem egy sérülés. Szépen összeszedtem egy csonthártyagyulladást, saját hülyeségemnek és régi cipőnek köszönhetően, így igen sok futás kimaradt, és mikor futottam, az se feltétlenül minőségi munkának számított. Összeszámoltam, idén 18 gyorsító futásom és 6 keményebb bringázásom volt, míg tavaly 24 gyorsító futás és 1 erősebb bringa. Érdekes, mert tavaly a többet jobban bírta a láb, most meg kevesebbtől sérülés lett. De nem baj, legalább nem eresztettem nagyon le, biciklizéssel próbáltam magam formában tartani. Csak hát a kettő nem ugyanaz, ezért voltak kétségeim. Márpedig nekem nagyon kellett, hogy bejussak az országosra. Utolsó évem, búcsúzzak szépen, na meg utolsó lehetőség, ki kell használni. Ehhez az első 4-be kell kerülnöm. Nem kis feladat, és nem voltam biztos, hogy idén is meg tudom csinálni.
Ami még eltérés az előző évekhez képest, hogy nem izgultam a versenyt megelőző napokban (sem). Talán, mert kevesebb volt a ráhangolós gyorsító futás. Talán, mert nem „zaklattak” a versennyel(sőt…), így nem volt szem előtt az egész. Talán, mert jöttek sorban a vizsgák-próbaérettségik, így volt más kihívás. Egy szó mint száz, nem izgultam, vagy csak néha, és akkor is csak kicsit.

A verseny

Szerda délután. Napozás a teraszon végig, míg süt a nap, csak a lustulás. Szerda este. Készülődés, cuccok összeszedése.

Még mindig nem félek. Nem baj, legalább tudok aludni.
Csütörtök. És tényleg, simán, zavartalanul aludtam. Áttörés. Kezdek felnőni a feladathoz? Kiderül. Reggel újabb készülődés, kis reggeli – éhes vagyok, de nem bírok többet, azért van itt valami… - , 6:50-kor indulás a suliba. A reggel kicsit hűvös, kezem fázik, bár még így is sokkal melegebb van, mint ilyentájt szokott lenni. Elmerülve sétálok, míg meg nem hallom, hogy szólnak, innentől ismerőssel megyek. Suli előtt már gyülekeznek páran: ez is újítás, végre nem én vagyok az első. Még mindig nem izgulok, elpoénkodok a fiúkkal indulásig. Hogy ne törjön meg a hagyomány, most is hibátlan az utazás: kisbusz, nem férünk be. Nem baj, csak 5-6-tal vagyunk többen, 2-en ülnek a folyosón, a maradék 3-4 mások ölébe. Én még jól járok, van egy teljes helyem. Az út alatt részint beszélgetek, de inkább zenét hallgatok. Na csak most kezdek versenyhangulatba kerülni, a zenék megteszik a hatást. Megérkezünk, nekem már nagyon ismerős a hely, hiszen 8-adjára vagyok itt. Már 8, te jó ég, hogy elteltek az évek..! Nem az én korcsoportom az első, így van egy kis időm szétnézni, járkálni. Megállapítom, hogy vizes a fű, nagyszerű, jól fog csúszni… Felderítem a terepet, csoda: 2 db mobilwc is van, a kiírás szerint 1 fiú – 1 lány. Nem olyan tökély ez, mint aminek látszik: a lány wc ajtaját nem lehet bezárni. Egyik ismerős van olyan rendes, hogy eléáll, míg bent vagyok. Szokás szerint gusztusos, bár egy mobilwc milyen legyen, legalább van, na. Közben lassacskán telik az idő, az 5. korcsoport lány elindul – tehát még fél órám van az én rajtomig. Na fogom magam, vissza buszba, leveszem a felesleges rétegeket, marad rajtam: hosszú futónadrág, ujjatlan póló, felette rövidujjú, felette pulóver; 2 zokni(1 nem elég, fázik a lábam). Ez elég ahhoz, hogy ne fagyjak szét 10 perc alatt. Hűvöskés ez a tavaszi reggel, a nap még nem sokat melegít, enyhén felhős az ég. Pár perc múlva szólítják a korcsoportom a rajthoz, hát elindulok. Most tűnik fel igazán, hogy nagyon nagy a pálya. Minden éven egyre nagyobbnak tűnik, vicces, úgy látszik, az emlékek megszépülnek. Rohadt messze van a rajtunk, és az még csak a fele a hossznak. Mikor odaérek, még csak 4-5-en vannak meg persze az indító bácsi. Ő is ismerős, legalább 2x, ha nem többször láttam már. Lassan gyülekeznek az ellenfelek. Nem vagyunk valami sokan. 10 perc még. Közben a bácsi folyamatosan „tanácsokkal” lát el minket: melegítsünk, még nem kell nekivetkőzni, nehogy megfázzunk, még van idő, ne a szánkat jártassuk. Mintha megszólalnék; nem is beszélek senkivel. 5 perc rajtig. Na idén nem leszek bamba, kell a jó hely. Beállok az első sorba, ráadásul legbelülre balra, nehogy valaki mellém tudjon állni. Keresem a lányt, akit kikiáltottam 1-nek, nincs sehol. Már csak 3 perc. Az én órám szerint még több lenne, de ezek szerint az késik. Tényleg nincs itt az a lány. Akkor borul minden, fogalmam sincs, mi hogy lesz. Attól még nyomatni kell ezerrel. Gyengének érzem magam, de inkább eltekintek ettől, mert ez nem segít. Menni fog, mert mennie kell. Az indító bejelenti, hogy sípszót fogunk hallani. Fülem hallja, agyam fel is dolgozza az információt, mégis kissé meglepetésként ér, mikor tényleg elhangzik a jel. Kicsit lassan kapcsolok, vagy mások gyorsabbak; nagyon nekiindulnak. Hiába 2.5 km, nem engedhetem nagyon elhúzni őket, hát belehúzok én is. Helyezkedek belülről, keresem a jobb helyeket, meglep, mennyire mennek, ehhez lassúnak érzem magam. Gyorsítok, majd tartom a tempót, de rettegek, hogy ezt nem fogom végig bírni. Eljön az első kanyar, 7. környékén állok. Még mindig nem elég, mert ha leszakadok, az életben nem hozom ezt fel. Könnyebb egy helyezést, tempót fenntartani, mint a végén gyorsítani és előzni. Előzök még vagy 2-3-at, így 4. vagyok a 2. kanyar után. Egy darabig így futok. Előttem a lánynak ugyanolyan nadrágja van – ezt már rajt előtt megfigyeltem - , valahol ez vicces, nem tudom, miért, de ekkor annak tűnik. Ez így már nem lenne rossz, 4. vagyok, továbbjutok az országosra. De tudok ennél többet, miért ne próbálnám meg? Fuss. Közeledek a lányhoz. Úgy tűnik, legalább annyira szenved, mint én, ami jó jel. Még gyorsítok, és beérem. Száguldozik az adrenalin ereimben. Mi van, ha kielőz? Nem hagyhatom. Kell ez a 3. Olyan szép lenne. Félelemből és dacból tovább emelem a tempót, pedig még van ¾ kör[1 kör=2000m, ami akkor nem jut el az agyamig, csak hogy ránézésre még sok van]. Fáradok és félek és futok egyszerre. Fáradok, mert ez verseny, félek, mert ez verseny és futok, mert ez verseny. Hallom, érzem, hogy kopognak a medálok a mellkasomon: 1 futó, 1 bicikli, 1 A betű; ez is én vagyok. Segít. A pálya végén már egész közel járok az első 2-höz. Irreálisnak tűnik a 2., inkább arra hajtok, hogy 3. megmaradjak, de azért nem lassítok. Hiába fáj, hiába nehéz. Átnyargalok – vagyis átszenvedem magam -  a másik kanyarhoz. Kezdenek távolodni az előttem lévők. Gyakran hátralesek, jön-e a 4. Nem jön, leszakadozik. Csak bírjam végig, és megvan a dobogó. Bejutnék az országosra. Kapnék egy szép bronzérmet. De még nem biztos, még ki tudja, mi lesz, még van egy hossz, futnom kell hát. Egyre nehezebb. Alig bírom már. Nem tudom, mi tartja a lelket bennem, de megyek azért. Visszajutunk a starthelyre. Tehát még 500 m. Többnek tűnik, olyan messze van a cél… Nem. Kapok. Levegőt. Csak kapkodom, mint egy fuldokló, esdeklek 1-2 kortyért. Fogy a távolság. Lábaim alig bírom emelni, mintha mázsás súlyt helyeztek volna rájuk. Még vagy 200 m lehet. Saját borzasztó és felemelő zihálosomon kívül nem is hallok mást. Futok. Fáj, de futok. Hogy lehet, hogy még így is szeretem? Mindjárt vége. Csak menj tovább, és akkor vége. 100 m. Szívem hatalmasra dagadt, alig bírom cipelni. Célegyenes. Mindjárt megpusztulok. Alig látok. És ekkor: cél. Ááá yess 3. vagyok és megyek az országosra! Először halványan elmosolyodok, de többre nem futja, arcom kicsit=nagyon eltorzul az erőfeszítéstől. Betámolygok, alig bírom kinyögni, hogy hívnak. Ahogy rendesen, most is Oláh-Szabónak akarnak beírni, de harmadjára csak sikerül kilihegni a rendes nevem. Irány a sátor, még egy regisztrálás. Legalább már tudok valamennyire beszélni. Először nem találják az iskolát, mini pánikroham. Aztán csak felfedeznek egy másik iskola csapattagjai közé beszúrva, így rendben minden. Leadom a kis 3-as kártyám. Másodjára szorongathattam meg itt. Találkozok tesitanárral, a fiúkkal is, gratulálnak, alig győzöm köszönni. Nagy az öröm, főleg részemről. Innentől kezdve vagy egy órán át folyamatosan köhögök. Megszokott nálam húzósabb versenyek után, de azért nem ennyire. Visszaslattyogok a rajtig, felveszem a lerakott pulóvert+pólót, visszamegyek a központba, közben kibontom a hajam – akárcsak tavaly, és ezen elmosolyodok. Nem változtam semmit, ugyanolyan hülye vagyok és ugyanúgy örülök az eredménynek. Na nem, ez nem igaz, jobban. Ahogy sétálgatok, süt rám a Nap, mintha repülnék. Mintha álmodnék. Tényleg Álomcipő.

Nincs már hideg, ujjatlanban el lehet ücsörögni-ácsorogni. Szurkolok a fiúknak, járkálok kicsit, képeket készítek. Ha már utoljára vagyok, meg kell örökítenem.

Aztán eredményhirdetés. Egészen összebarátkozok a 2. helyezettel, tök jó. Megint alkotok kicsit, mikor szólítanak, nem esik le, hogy már menni kell a nemlétező dobogóra, de aztán intenek, így beállok. Nyakamba kerül az érem. Elvileg bronz, de fullra aranynak néz ki.

Az eddigiek jobban tetszettek, de kit érdekel, 3. vagyok és kész. Közös kép[erről még nincs képem, de amint lesz, hozok], szignál, ennyi, valóban lemegy gyorsan, de nekem ez egy maradandó pillanat. A 6. korcsoportos fiúcsapatunk nagyon szépen futott: 2., 4., 11., 12. az első 4 és a többiek is viszonylag elől végeztek. Először kétségesnek tűnik a csapat továbbjutás, de végül kiderül, megnyerték a csapatversenyt. [Legalább nem egyedül megyek országosra, hehe.] Eredményhirdetés után nem sokkal lelépünk. Hiányozni fog ez a hely. Annyi szép verseny. A 8 alkalom eredményei időrendben(5. osztálytól kezdve): 39, 1, 7, 6, 5, 3, 4, 3.
Útközben még megállunk a Decathlonnál, ez is hagyomány, elbaromkodunk vagy egy órát. Hazafelé kevesebb zenét hallgatok, inkább beszélgetek ezekkel a bolondokkal. Nem is eszek sokat, egy csoki és kész, a szendvicset elajándékozom az egyik kolis fiúnak – nekem úgyse kell, neki meg jól jön. Sulinál leszállunk, indulok szép lassan haza. Bemegyek még a pennybe, van akciós ízesített sör, vennem kell. Végül még csokit is veszek hozzá, jutalom.

Hazafelé elmegyek a kedvenc fagyizóm mellett, jó 5letnek tűnik bemenni. Így a siker ízei sorrendben: Mg+Ca-s víz, Sportszelet, meggy-mák-kókusz-citrom fagyi(2 gömb, csak keverve)[a sört még nem ittam meg]. Itthon újabb kellemes meglepetés ért: kiküldték a jogosítványom, pedig még csak 2 hét telt el! A hűtőben meg találok túrórudit is. Hová lehet még ezt a napot fokozni?!

Száraz adatok:

• max pulzus: 207. Ugye, hogy maxos futás lett?
• átlagpulzus: 197. Szép. Nem lazsáltam, az fix.

Hát igen. Úgy néz ki, a kevesebb tényleg több lett. Teljesült az álmom, így tökéletes búcsút vettem a miskolci repülőtértől: elhoztam egy bronzot.