2. számú kihívás: teljesítve. De még hogy...! Mindig meglepem magam.

Szerda este, elalvás. Későn fekszem le, de meglepően kevés időt töltök álmatlanul; csupán fél órát forgolódok, míg elalszok. Most valahogy már nyugodtabb vagyok.
Csütörök, hajnali 4. Felébredek, de 5 percen belül simán visszaalszok.
Csütörök hajnal 6 óra. Ébresztő. Éppen kel fel a nap, de nekem ez akkor sem normális. Ilyenkor még simán aludni szoktam. De hát a verseny, az verseny; megér ennyit...
Kicsit fáj a torkom. Strepsils, C vitamin, jöhet minden, én ma nem leszek beteg.
3/4 7, tesitanár érkezik kocsival, indulunk. Miskolcig csendben autókázunk, leparkolunk a centrum közelében, majd kis séta a közös buszhoz. Még mindig reggel van, igazi tavaszi reggel. Olyan szép minden, kár, hogy ilyenkor sincs nálam fényképezőgép. Szóval busszal folytatjuk az utat. Álmos vagyok, és nem érzem magam idegesnek. Még. Kis zenét is hallgatok, amíg oda nem érünk Gödöllőre, kb. 10:30-ra. Kiszállok a buszból, különös illatkeverék fogad: sportkrém+fű. Szeretem. Jó idő van, meleg, napsütés, egy darab felhő nincs az égen. A chipes rajtszámfelvételnél kis bonyodalom akad. 1352. Nem az én nevemet mutatja a gép. Egy segítő - sajnálom szerencsétleneket, ide-oda rohangálhatnak -  előkerít egy szervezőt. Biztosan csere volt. De nem volt csere. Csak én jövök. Akkor nem tudom, mindjárt kiderítjük. Kezdek ideges lenni. Hát ez nem igaz. Miért pont az enyém kellett összecserélni?! Nem tart sokáig, míg helyrehozzák a hibát, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. 1353 lettem. Megnyitó délben. Ilyen régebben is volt? Nyilván, csak én nem voltam ott sosem. Még több, mint 3 óra van rajtig, mit csináljak addig? Hozhattam volna valamit tanulni. Bár valószínűleg úgyse tudnék koncentrálni. Sétálgatok fel s alá, eszek-iszok kicsit, szép lassan leveszem a fölös rétegeket, mellékhelyiséget is meglátogatom párszor. Az idő ólomlábakon vánszorog - akárcsak néhány bizonyos tanórán... Számolgatom, hanyadik lehetek, mire van esély. Hát, ha a tavalyira gondolok - megyei 3. után 33. lettem - , akkor most 44. leszek? Nem örülnék annyira. De hogyha ennyi se leszek, csak 60 vagy több...? 13:00. Még egy óra. Ki kéne menni a rajthoz. Minek? Még az előző korcsoport versenye sem indult el. Üljél csak szépen a hátsódon, majd fél 2-kor mehetsz dolgodra. 5 percenként az órára nézek, nem hiszem el, hogy még nem telt el fél óra. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy ennyit kelljen várni; mindig az elején letudtam, aztán lazulás. Hát most nem. Ülök a buszban, hol bámulok ki a fejemből mozdulatlanul, hol dobszólót jár a lábam. Az idő (lassú) előrehaladtával egyre összefüggéstelenebbek a gondolataim. 13:30. Na jó, menjünk. Inkább még elugrom wc-re. Vissza a buszhoz, és most már tényleg megyek ki a rajthoz. Még jó, hogy végül sort és top mellett döntöttem. Hihetetlen, hogy egy hete majd' megfagytam hosszúnadrág+rövidujjú kombóban, most meg már sétálásnál melegem van nyári cuccban. Nem is szokott országoson ilyen nyári idő lenni. Túl hamar kiérek, alig vannak páran, és még van legalább fél óra. Sok. Komótosan melegítgetek, nézelődök. Ahogy tavaly, most is zavarnak az idegen pillantások. Bár lehet, én is ugyanígy nézem a többieket. 10 perc még. Rengeteg. Jönnek még páran, már nem annyira páran... 5 perc. Lassan lehet beállni. Idén újfajta rendszer van a rajtnál. Nem oda áll mindenki, ahová akar, illetve ahol jut hely, hanem a csapatok jobb oldalt felsorakoznak és az egyéniek állnak a kör belsejéhez. Na ügyesen beállok legbelülre, jó hely. Igaz, a külsők pár méterrel előrébb állnak, de jó ez így. Még vagy 2 perc. Szerzek egy ismerőst, a mellettem álló lánnyal elbeszélgetünk kicsit. Na ez is újítás, ilyenre nem volt példa - legalábbis nekem. 1 perc. A pálya mellett pár néző. Fültanúja vagyok a következő beszélgetésnek: Fogadjunk, tegyük meg a téteket, ki nyer! Én a sárga nadrágos, zöld felsősre teszek! (Ez én vagyok)  - Köszi a bizalmat! (Bolondok.) - Figyeld meg, úgy fog futni, mint az agár! - Ja nem. De ez kiderül másodperceken belül. Rajt. Mindenki elindul, én is nekiiramodok; nehogy már itthaggyatok. Lejt az út, enyhe hátszél van, a fene fogja magát vissza ilyenkor. Én sunyin előzgetek belülről, balról. Bár a kresz szerint is így szabályos... Leérünk az első kanyarhoz. Fogalmam sincs, hogy állok pontosan, de nem lehet nagyon rossz. Babonából nem nézek hátra, Jobb, ha nem látom. További enyhe lejtő, újabb kanyar, a pálya legmélyebb pontja. Meleg van. Kapkodom a levegőt, de még egyenletesen. Szép lassan előzök még párat, egyszerre mindig csak egyet. Úgy látszik, nemcsak nekem nehéz... Hosszú egyenes, enyhe szembeszél és emelkedő. Tartom magam, de már nem előzök. Átcaplatunk a célkapun, de még egy kör van. 2000 m még. Tesitanár bíztat, integet, visszajelzek, okéoké. Kezdek félni, hogy elrohantam az elejét, hogy nem fogom bírni végigvinni magam a pályán. Vajon hányan előznek ki addig? 3-an? 5-en? 10-en? Na ne parázz. Nem ezért vagy itt. Eszembe jut a felirat a bal karom belső oldalán. Csak fuss! Túl messze van a kanyar. De ezt is elérjük. Megszorongatom a medálom. Tartom a tempót, pedig egyre nehezebb. Egy kanyar, trapp, trapp, trapp, még egy kanyar, jöhet az enyhe lejtő. Na ez sokat segít. Kicsit viszi a lábaim. Na hátha, Segít nekem, velem van. Csak egy a probléma, nem én vagyok itt egyedül. Sőt. Átfutunk a rajthelyen, pont szemben van a cél. Egyik előttem futónak odaszólnak, 28. vagy, gyerünk! Na akkor valahol 30 körül lehetek. Menni kell. Bírni kell. Futni kell.  Fél kör. Talán még 1-2 lányt nagy nehezen kielőzök. Látom, már lassulnak, hiába, ez se egy sétagalopp. Nehéz. Nagyon nehéz. Meleg van. Idefigyelj, 2 éve nikeon vagy 10 fokkal melegebb volt, mégis lefutottad a félmaratont. Ha az ment, ez is fog. Futok, futok, de már ész nélkül: lábaim felváltva lendülnek és földet érnek, karjaim húznak, tüdőm ezerrel dolgozik, de az agyam kiszállt ebből a játékból. Utolsó kanyar. Látszik a célkapu. Előttem lassulnak, de mögöttem közeledik valaki. Már csak azon vagyok, beérjek valahogy. Befussak. Nem állok meg. Egyszer csak elhúz melletem és az előttem lévő mellett egy lány. Na ez így nem jó. 200 m. Ki kell előznöm valakit. Utolsó energiáimat felhasználom, gyorsítok. Elfutok a lassabb mellett. Nem mintha ez ilyen egyszerűen menne... Már megpusztulok, de nem adhatom fel. Félek, hogy visszaelőznek. Ez a félelem visz tovább. 100 m. Nem. Nem engedem. Mögöttem lemaradnak. 50 m. Meglesz. Meglesz ez, csak fuss tovább! Cél. Vége. Beértem. Sikerült. Nem tudom, hanyadik vagyok, olyan 30 valahányra tippelek. Kicsit szédelegve odébbtámolygok, ott vár tesitanár is. Megiszom a gusztustalanul édes és langyos teát. Fujj. Nem baj, jó ez, ez kell ilyenkor. Beszélgetve kifújom magam. A következő 3/4 órában összevissza járkálok, a busz és az eredményes tábla között. Jól esett ez a futás, de bosszant, hogy nem tudom, hanyadik vagyok. Végre felrakják az eredményt. Nézem, 27. vagyok. Elkerekedik a szemem. Most ez komoly? Kétszer is megdörzsölöm a szemem, jól látom-e ezt a csodát. Igen. Ááá ezaz. Rekord. Elmegyek, de vissza is jövök, hogy megnézzem, hányan voltunk: 114. Jóféle. Még ezután vagy fél órát járkálok, nincs kedvem a buszban ülni, meleg van ott. Tiszta strandhangulat: rövidnadrágok, topok, néhányan mezítláb, pár lány napozik, vannak, akik a színpad alatt hűsölnek, és elég sokan leégtek. Fél 4 előtt elindulunk. Először még melegem van a buszban, de 1-1,5 óra elteltével már fázok(légkondi), visszaöltözök. A hazafelé vezető út is eseménytelen, 1x megállunk. Miskolcon aztán mindenki leszáll, mi megyünk a tesitanárral a kocsihoz. Messzebb van, mint emlékeztem. Vagy csak jobban siet a tanár. Reggel a napfelkelte, most a naplemente kisér minket, ott az árnyékunk, megyünk lazán, nagyon menő. Innentől még vagy egy óra, míg hazaérünk. Fél 7, inkább már nem megyek ma sehová.
Jó verseny volt.
Időt is javítottam, helyezést is, pedig sokkal rosszabbra számítottam. Nagyon örülök. Ez a 2 szó igazából alkalmatlan arra, hogy hűen ábrázolja hangulatomat...

Jöhet a Vivicittá. Várom. Ezek után úgy érzem, mindenre képes vagyok. Még ha ez nem is igaz, akkor is jó érzés.

Legyőztem magam.