Volt pár meglepetés; néhány dolgot nem így képzeltem el, de így még sokkal jobb lett. De kezdem az elején.
Szombat, este 10 után. Mindent elintéztem holnapra, megyek aludni. Mondom aludni. Nem tudom, pontosan mennyit forgolódtam álmatlanul, de talán jobb is; aztán valahogy nagy nehezen elalszok. De amúgy nem értem, miért nem tudok aludni; ez már az 5. félmaratonom. Nem érzem, hogy izgulok, és a jelek szerint mégis. Viszont nem úszom meg ilyen könnyen, hajnalban is felriadok valamire, innentől kezdve már nem alszok; de azért se kelek ki az ágyból ébresztőig. Szóval jó, ha 6 órát aludtam. De mondom, inkább ne is tudjam pontosan...
Reggel már éhes vagyok, de alig bírok enni. Pedig nem vagyok ideges. Na persze. Azért csak lenyomtam a torkomon pár dolgot(sonka, fél szelet kenyér, müzliszelet, jó reggelt - ígéretesnek tűnt a délig tartó lendület felirat... - , alma, banán, víz, mg+ca). Kicsit elszöszölöm az időt - többek között azzal, hogy felfirkáljam az időket és néhány jó kis idézetet a karjaimra, ja meg nagyon ügyesen a hátamra, hogy Tokaj, csak ugye tükörben néztem, ezért tükörírásban lett, hátam mögött állók törhették a fejüket, hogy mi a franc ez... - , pár perccel később indulunk, de van idő. Nem jön az a hülye troli. Már 2-nek is kellett volna jönnie. Na mondom, nem ér ide 2 perc múlva(7:44), megyek metróval. Erre begördül. Na már ezen találkoztam vagy 5-6 futóval, az egyik lánnyal egymásra is mosolyogtunk. Egyre több résztvevőt látok, pláne mikor leszállunk. Na kövessük a tömeget. Megérkezünk, megkeressük a biciklitárolót. Az ezután következő fél órában találkozok jópár EOs ismerőssel. Kicsit először furán éreztem magam, kis 17 éves fittyfirittyként, de aztán jól elvoltam, örültem, hogy élőben is megismerhettem őket. Készülődtem, összeszedtem pár cuccost, aztán fél 9-kor leléptem, idén nem akartam lekésni a rajtot. WC sorban állás, csak 8 perc, ez most egész jó. Aztán rajtbeálló keresése, 3/4 9 körül, már sokan voltak a 3.-as, sárga zónában is. Aztán még többen. Hihetetlen, milyen hangulatot tud csapni közel 7000 futó, és tényleg. Már csak 5 perc rajtig. Oké, oké, menjünk már. 2 perc, 1 perc.... érdekes, valahogy akkor nem izgultam. Viszont amint megindult a tömeg és átléptünk a rajtkapun... Az 1. km-en kicsit lassabb voltam, gyorsítottam, viszonylag behoztam a lemaradást, de nem vettem nagyon komolyan az időtervet, hiába írtam fel a kezemre. Éreztem, meleg van, hiába mondták, hogy 20°C volt rajtkor, szerintem az több volt, pláne napon, aztán meg gyorsan nőtt sajnos. Szóval mentem, hogy kényelmes legyen, de lassú azért ne. 4-5 km környékén enyhén szúrt a bal oldalam. Áá nem, nincs semmi probléma, nem szabad belevinni magam valami rosszba. És tényleg, el is múlt. Annyira jó kedvem volt, élveztem, hogy FUTOK, visz, húz előre: a zene, a tömeg, a többi hozzám hasonló hülye azaz a futók, és a lábaim. Valami, amit saját magad érsz el, a saját erődből. Első frissítőállomás, zacskós víz. Alig bírtam kiharapni, aztán meg spriccelt összevissza. Na kortyoltam belőle nagy nehezen, meg inkább magamra öntöttem, úgy jobb volt. Közben telt az idő, a km-ek. Mindig ellenőriztem, hogy állok, de már szinte a rajtnál nyilvánvaló volt, hogy ez most nem lesz PB; szóval inkább csak jelenlegi tempót néztem, hogy tudjam, mire számítsak. Frissítő pontokon mindenhol ittam - közben inkább sétáltam, úgy jobban esett - , és a maradékot magamra locsoltam, borzasztó volt és nagyon jó. Powerade-et messze elkerültem, inkább nem kockáztattam. Kisebb emelkedőkön is éreztem, hogy nem olyan egyszerű, de élveztem akkor is, meg ugye utána jött a lejtő, az meg külön élmény volt. 15 kilinél azért már örültem, hogy a nagyján túl vagyok, mert nem volt ez olyan kis könnyű futás, mint tavasszal a Vivicitta félmarcsin. Aztán jött az a Cheer me on. Először, még rajt előtt nem tartottam valami nagy számnak. De akkor... Átfutok valami chipes érzékelő izén, aztán épp néztem a táblát: Olasz-Szabó Anna / Szuper vagy! Mi a fene? Úgy meglepődtem és annyira jól esett. Elismertem, jó ötlet volt. Bár még nem tudom, ki volt, aki ezt küldte vagy hogy hogy is van ez, de olyan plusz löketet adott, hogy csak na. 16 kili után elküldtem az sms-eket, hogy Túl 16 km-en, egyrészt, hogy nyugodtabbak lehessenek, másrészt meg nekem is jól esett. Itt már egyébként jó volt látni, hogy nincs is olyan sok. Megjegyzem, idén még a zenéket is jól válogattam össze, volt néhány szakasz, mikor rátett egy lapáttal a lendületre vagy mikor segített újra felvenni a ritmust. Aztán még csak ezután jött a neheze. Főleg fejben, mert fizikailag jó nagy szerencsére nem voltak nagyon nehézségeim. És jött a felüljáró. (Küzdöttem, de jólesően.) És jöttek az ismerős épületek, nagy irodaházak, azok az utcák... Tavaly ezeken már rosszul voltam, szédültem is néha, szenvedtem. Eléggé összetett érzés volt erre gondolni. Egyrészt, emlék, de régen volt, másrészt fú de rossz volt, harmadrészt most milyen jó már, hogy nincs ilyen helyzet, meleg, mennyit fejlődtem... 18 km-nél nagyon szívesen megálltam volna. (Vagy legalábbis lustább részem) Időmnek úgyis mindegy - korcsoportos helyezéssel se foglalkoztam, kit érdekel, futok és ennyi - , fáradt vagyok, na csak egy kicsit... Na meg a *-t, alig van már, egy fenét fogok megállni, nincs semmi bajom, teljesen jól elvagyok itt futva. Frissítőnél úgyis lelassítok. Ezután már tényleg visszaszámoltam. 18 - már csak 3; 19 - már csak 2 kell, kibírom. Bevettem a magammal vitt ca+mg pezsgőtabletták felét is, utána kicsivel pont frissítőállomás, víz, szóval ezt jól megoldottam. Lehet, placebo hatás, de mintha használt volna valamicskét. Nem gondoltam volna, hogy az utolsó 2 kili ilyen lesz. Nehéz volt, nem akartam menni de futni akartam míg be nem érek a célba. Kis ellentétes gondolatok, semmi gond, kezdem megszokni, hogy nem vagyok normális. 20 km. Már csak 1!!! Basszus miért nem mondta senki, hogy még ilyenkor sincs megkönnyebbülés, hogy még küzdeni kell saját magammal? Nem is kellett mondania senkinek, ez egy alapvető dolog. Há' persze, majd csak úgy laza kis délelőtti program lesz egy félmaraton, pláne ha meleg van. Menjél már, te hülye, fuss, most kell, erre készültél mióta, nem?! Így bíztattam magam. És bevált, összekaptam magam. Környék is nagyon ismerős már. Hősök tere. Na jó, ez már a vége lesz. A sétány. Innen simán jöhet. És akkor: 21 km. Az utolsó 100. Mint akit pofonvágtak, az utolsó erőket összeszedtem valahonnan - mert hiába nem erőltettem útközben, nem érdekelt az idő, ennyi futás után már csak elfogynak a készletek - , gyorsítottam a tempón, kezdtem megint elszállni; milyen jó is ez, a világ legegyszerűbb dolga, csak egyik lábat a másik után kell rakni, mindjárt itt vagyok, félmaraton, megcsinálom... Utolsó pillanatig erősebbnek lenni, mint a helyzet, amelyet külső erők teremtenek meg körülöttünk. Lélekben nem adni fel semmit, nem engedni; ez a titok. Zászlók, célkapu, 10 m, kezek a magasba, állatias tomboló arckifejezés(remélem, akkor legalább megörökítik)=cél! Megcsináltam! Idő 1:55:17 saját mérés, nem is rossz ez. Ott örömködtem egy sort. Aztán, mikor sétára váltottam, akkor éreztem igazán hogy rohadt fáradt vagyok igazából és hogy ebből bitang izomláz lesz. Kapkodtam a levegőt, és nagyon elégedett voltam magammal. És végre, a nyakamba akasztották az érmet! Tavaly erre nem volt lehetőség, Vivin meg ugye azt nem adnak, szóval már vártam ezt is. Odébbtámolyogtam, felvettem a csomagot, rá se néztem, tökmindegy. Kiértem a területről, jött felmenő, én meg csak beszéltem, levegőt alig kaptam, de be nem állt a pofám, jellemző. Kicsit sétálgattam, mondván, ne legyen izomláz - hiú remények - , később érmet is gravíroztattunk, chipet leadtuk. Szétnéztem, mik vannak, benéztem a Nike sátorba is. (Nem akartam semmit venni, különben is, nekem nem kell 8000-9000 Ft-ért egy top, nadrágról vagy hasonló fényűzésekről nem is beszélve. Nekem olyan mindegy, milyen márkájú, tök jól megvagyok a noname cuccaimmal). Láttam, van valami fényképezés. Miért ne? Magyarul idén mindent megcsináltam, amit tavaly nem tudtam. Ezután vissza szállásra, zuhany(full víz volt mindenem), étel, ital, készülődés, döglődés, ki állomásra, vonat(láttam egy lányt, az ő nyakában is ott volt az érem, egymásra vigyorogtunk. Jól esett, nem vagyok egyedül.) és let's go home, Tokaj.

A cuccokról: nagyon tetszik a hivatalos nike póló, rosszabbat vártam. Új fülhallgatóm jól debütált(ráadásul megy a nikeos póló színéhez), egyelőre úgy néz ki, megérte. Imádtam azt a pólót is, amiben futottam, hála érte kistesómnak. Meg persze a cipőm; ez volt az első félmaratonja, jogosan birtokolja a csodacipő nevet még mindig.

Az hogy lehet, hogy kb. 6,5 perccel futottam rosszabbat a Vivicittásnál, de sokkal jobban élveztem és sokkal jobban örültem ennek...?! Végre, megtapasztaltam az igazi félmaratoni élményt. És nem érdekel, hanyadik vagyok(17/52, még nem is rossz igazából), hogy ki előzött meg és mennyivel(meg 1:28-as időt 15°C-ban se tudnék futni, és nem is vagyok hivatásos, mert az az a kategória, nem is akarok az lenni.). Saját magamhoz mérem. Ja, meg eldöntöttem, hogy a nikeos és vivis időket nem fogom hasonlítgatni egymáshoz, mert finoman szólva nem lenne reális, mikor 15 fok különbség is van a 2 között. Ez a 2 verseny nálam mostantól külön kategória. Vagyis: tavalyhoz képest 12 percet javítottam(és nem lettem rosszul), ami nagyon tetszik. Ha mondjuk jövőre tudnék 10 percet hozni a nikeon ezen az időn, hát az már nagyon jó lenne. De bízom benne, tavasszal már hátha meg tudom majd közelíteni azt a bűvös 1:45-ös félmaratoni időt.

Meglátjuk. Hiába vagyok dögfáradt, alig várom, hogy futhassak. És az milyen, hogy ma, leizzadtan, koszosan, fáradtan láttam magam a legszebbnek...?