...ha ez a fény az alagút végén...
1-jén érzésre elég jó két kört sikerült teljesíteni 5:41-es átlaggal, amire igen régen volt példa az utóbbi időben. Ma 5:35-ös átlaggal sikerült mindez, de a jó érzés messzire elkerült. Tudom, van hova fejlődni, meg most alapozás van, stb., de eléggé elkeserítő.
Tegnap volt az USA-ban az olimpiai marathon válogató. Dathan Ritzenhein tavaly sérüléssel küszködött, idén a tét a 3. olimpiai válogatottság volt. 4. helyen ért célba (2:09:55), mindössze 8 másodperccel lemaradva Abdi Abdirahman mögött. 8 másodperc! Nagyon sajnálom. Tudom, sportban minden előfordulhat, de nagyon szimpatikus futó, ahogy fut, azt nézni gyönyörűség. Twitterén írja, hogy tovább kell lépni, de vajon mennyire könnyű ebben a helyzetben egy profi futónak továbblépni?
http://www.flotrack.org/photo/667451/photoalbum/445574?PhotoResource_page=4
1-jén szokásomhoz híven Malomvölgyben volt randim saját magammal. Szerencsére nem egyedül zajlott az újévi futás, hanem Cili és István társaságában. Lehet, hogy a mágikus új év, új élet hatott, de valahogy sikerült futni, nemcsak totyogni, ahogy az elmúlt időszakban megesett. Jó volt, bár korántsem olyan futás, mint régebben, de kezdett felcsillanni a remény, hogy 2012 talán a futás éve lesz a tavalyi kripli év után.
Utána is elég jól éreztem magam, előre örültem a csütörtöki szabadnapnak. Elterveztem, hogy délelőtt kimegyek futni, mennyire jó lesz: hétköznap, csend, nyugalom, enyém a világ.
Ehelyett holnap itthon fogok üldögélni, vélhetően felpolcolt lábbal. Vasárnap még nem volt semmi gond, sem a futáson, sem azt követően. Hétfőn már úgy ébredtem, hogy fájt a jobb talpam. Nem olyan fájdalom volt ez, mint amikor kicsit húzódik a talp, mintha görcsbe lenne, amire megfelelő orvosság a teniszlaba. Olyan mélyen, belülről jövő fájdalom volt. Annyira nem vészes, hogy látszott volna a járásomon, de azért fájt. És persze a "futónak" ilyenkor minden szép és jó eszébe jut, hogy vajon mi lehet ez.
Kedden reggel jobban fájt. Akkor már húztam is a lábam. A sarok és az ív között éreztem és nyomásra is fájt. Izomra gondoltam, legvégső esetben sokkal rosszabbra. Végül odáig jutottam, hogy munka után orvoskézre adtam magam. Sebészeti-balesetsebészeti szakrendelésen kötöttem ki. Doki lábamra nézve megállapította, hogy kissé gágog, nem mondták még? Elküldött röntgenre, de már előre mondta, hogy szerinte ez nem sebészeti dolog, hanem inkább ortopédia. A felvétel után már biztos volt benne. Írt fel gyógyszert, kenegessem, ne lógjon, borogassam. És adott beutalót ortopédiára.
Szerencsémre valaki visszamondta, így már ma reggelre kaptam időt. Legnagyobb ámulatomra nem az volt az első mondata a dokinak, hogy ne fussak. És azt sem kérdezte meg, hogy most mit várok tőlük, mint egy igen művelt ortopéd szakorvos 2008-ban. Ismét rtg, mert nem volt a dokinak elég a másik két felvétel. Gyógyszert és kencét írt fel, ha a mostani elfogyna és még szükség lenne rá, valamint kezelést bursitis miatt. Harántsüllyedésre talpbetétet.
Hazacsattogván a két lehetséges eü intézmény közül az egyikben próbáltam időpontot szerezni a kezelésre. Az egyiknél a betegirányítóban mondták, hogy bocsi, az időpontot nem tőlük kell kérni, hanem közvetlenül a fizioterápián. Hívom a számot, automata központ, kapcsolja a melléket, foglalt. Sokszor foglalt. Ez persze csak arra jó, hogy a telefonszámlát növelje. Közben próbálkozom a másik intézménnyel. Ott két telefonszám van: foglalt, vagy nem veszik fel. Nagy nehezen első számú versenyzőt elérem, mire mondják, hogy bocsi, de nem náluk kell kérni, hanem hívjam a központi betegirányítót, és ők adnak időpontot a sebészeten belüli fizioterpiára. (Még jó, hogy tudja a bal kéz, mit csinál a jobb.) Hívom a központi betegirányítót, elmondom, mit mondtak a fizioterápián, amikor közlik velem, hogy magára a sebészetre tudnak nekem időpontot adni, ahol személyesen meg kell jelennem további időpontegyeztetés végett, hiába van kezelőlap a birtokomban. Hangtalanul sikítottam egyet, majd köszöntem szépen, udvariasan elköszöntem és letettem a telefont. Hívom a kettes számú versenyzőt, ahol nagy nehezen az egyik számon felveszik a telefont. Elmondom, mit akarok, mikor közli a betegirányító, bocsi, de ők nem adnak fizioterápiára időpontot, hívjam, a központi számot és ott kérjem közvetlenül őket. Ismerve a központot (korábban pár évet helyileg abban az épületben dolgoztam, közvetlen telefonvonal nélkül, így eléggé ismertem a telefonközpont szokásait) felkészültem arra, hogy megőszülök, mire felveszik, tárcsáztam a számot. Csodával határos módon felvették elsőre. Kérem a fizioterápiát, ahol egy kedves hölgy megerősít, hogy igen, reggel 7-től este 7-ig vannak kezelések (hurrá), majd közli, hogy sajnos ma délelőtt romlott el a lézer, holnap délelőtt jön a szakember, vagy 1-2 nap, vagy nem tudja, mikor lesz jó újra. De holnap délelőtt (de kizárólag délelőtt) próbáljak meg az alagsori lézeresekkel beszélni, hátha ők tudnak adni időpontot. Ismét egy hangtalan sikítás, majd egy udvarias köszönöm szépen és elköszönés.
Nincs valakinek egy Darth Vader kardja?