A mai futás csodás volt. 2-3 hét óta ez volt az első olyan alkalom, amikor a szél nem inzultált, nem edzősködött. Lehet hogy tudta, hogy ebben az évben ez volt az utolsó futásom a parton? Ezek szerint visszavár.

De inkább kezdem az elejéről.

Ma délután kicsit lustinak éreztem magam. Ültem a gép előtt böngésztem a neten, és csak mondogattam, hogy mindjárt indulok, mindjárt. És már 15 óra is elmúlt. Majdnem meggyőztem magam, hogy átcsúsztatom holnapra, és akkor meg van oldva az a kérdés, hogy hogyan edzek kedden. (Aznap utazok, tehát úgy tűnik, az aznapi edzést valamerre csúsztatnom kell...) A lényeg, hogy csak rávettem magam. Gyorsan kaptam magamra a cuccom, és már csuktam is magam mögött az ajtót. Hűvös van....szinte hideg... Rápillantottam az órámra: 15:35. Hűűűű, hogyaza. Sötétben fogok végezni. Na nem baj azért megnézem a folyópartot. Leértem, gyors bemelegítésm és már indultam is. Ma valahogy szokatlanul nyugodt volt a part. Voltak emberek, kutyák, a túlparton a báránykáim, de mindenki olyan csendesnek tűnt. A sétányon az ellenkező irányból egy futót láttam. Nagyon megörültem, mert nem sűrűn láttok errefelé. Aztán velem párhuzamosan mégegy. Ekkor már mosolyognom kellett. A percek gyorsan fogytak, a km-erek lassabban, de nem éreztem úgy hogy elveszítem a tüdőm. Csak az a fránya torokizém ne lett volna, ami néha bezavart azzal hogy megpróbált légútonálló lenni. Visszafelé indulván olyan érzésem támadt, mintha csak nyár lenne. A levegőnek az íze kicsit párás, kicsit zöld volt....na mindegy tudjátok, olyan mint nyáron. Nem éreztem, hogy hideg lenne (miért is?? :) ), a nap pedig narancsosra színezte a horizonthoz közel eső felhők körvonalát. Lejárt a futóidőm. Jaaaaaaaj ez hihetetlenül jó volt...nyújtottam.....és elindultam a középső vasúti átjáróhoz, hogy még egy kicsit nézhessem a folyót. Még utoljára megálltam. Körbenéztem. Jobbról balra. Jobbról már szinte teljesen sötét volt, balról még egy kis narancsszín világított az égen, miközben lassan egy hajó úszott a folyón. Megvártam míg elmegy, és egy utolsó nagyot lélegeztem a decemberi nyári levegőből, majd vigyorogva átvágtam a síneken, örülvén hogy ma is lejöttem.

Legközelebb otthon szaladhatok már....asszem kipróbálom majd a Margitszigeti futópályát. Pont otthon leszek, mikor az igazi első 5 km-emet fogom futni. :D

Már rég írtam, de most már muszáj panaszkodnom, mert ezt már biztos direkt csinálja. Hogy ki? Hát a régi nagy ellenfelem: Szél. Igen, már kisgyermek korom óta nem vagyunk jóban. És egy hete eldöntötte, hogy párbajra hív. Pont egy hete kezdte a piszkálódást azzal, hogy elfújta előlem az oxigént. Éppen visszafele haladtam kedvenc folyópartomon, amikor nekiállt teljes erővel fújni....persze szemből, azt hittem megfulladok, olyan érzés volt mintha vattát tömnénk légzőnyílásaimba. De akkor nem álltam meg, végigcsináltam, aztán mit sem törődve másokkal edzés végén simán beintettem neki! :D

Bepróbálkozott vasárnap is, én próbáltam cselezni, másik úton haladni visszafelé, ott nem nagyon tudott kekeckedni, de ez az út visszavezetett a folyóparta, és az utolsó pár percben visszaadta amit elmulasztott....és akkor sem adtam fel.

Ma? Ma pedig már ketten jöttek ellenem. Esővel. Eső sosem volt az ellenségem, lehet hogy ő most sem akarta igazán, csak Szél megzavarta. Odafelé szokásos folyópart, de mivel túl sárosnak találtam, gondoltam Szelet is elkerülöm, és nem dagonyázok. Kifutottam a közeli aszfaltúthoz, rákanyarodtam egy egyenes szakaszra, melynek a vége elérhetetlennek tűnt abban a pillanatban, mivel Szél teljes erővel támadt szemből Eső pedig sodródott vele. Hirtelen fáradság tört rám, majdnem megálltam, éreztem a gyomorszájamnál azt a különös elfogyott az energia érzést. Aztán rájöttem, hogy pont ez a célja. Akkor is én nyerek ebben a ringben! És nem álltam meg egészen míg le nem járt a futásidőm. Amint letelt, hirtelen csend lett, Szél megenyhült, Eső elállt, és közösen sétáltunk el lazán vissza a folyóhoz, mint két jóbarát, aki csak kipróbálta egymás erejét.....