Már hétfőn kiterveltem, hogy változatosságképpen megcsinálok egy Pünkösd-Margitsziget kört, de csak szerdán tudtam sorra keríteni. Az autó a szokott helyen maradt, aztán elindultam. A Rómain alig volt élet, de abban a kevésben 3 futó is akadt :-). A mólók sorban kidobálva az út szélére, a kajakosok közül csak a legelvetemültebbek maradtak a placcon. A parti út végén (vagy inkább elején) még mindig minden fel van túrva, a szennyvizesek már ki tudja mióta dolgoznak ott, ha leesik az eső, lánctalpassal se lesz járható az a rész. De most száraz volt, szépen át lehetett jönni rajta. Aztán Záhony utca, kicsi forgalommal. Az áruház mögött megerősödött a füves talaj, épp a lájtos terepcipőnek való, megmutattam hát neki. Nagyon örült :-). A kis vasúti híd után le a meder oldalába, a Duna alacsonyan van, még a mederoldalból is vagy két méter lefele. Igaz hogy beton, de ide nem ér le a rakpart bűze. A híd fele tartva a HÉV-ről vegyes tekintetek meredtek rám. Valami furcsa van rajtam? Hol egy tükör?

A Szigeten balra indultam, hadd lássuk, ilyenkor napközben milyen a közönség... Az eredmény 17:13 a fiúk javára. Nocsak, a fiúk nem dolgoznak, nem tanulnak :-\? Jól esett a futás, egyenletes, kényelmes tempóban mentem. A MAC-nál meglátogattam az alagsort, pont jókor értem oda :-), aztán irány hazafele. A hídon megint büdös volt -- déli szél fújt --, szerencsére ez a párszáz méter volt az egyetlen "városias" szakasz az egész úton. Visszafele is megmaradt a lendület, így a tervezettnél egy kicsit korábban értem vissza, a távot viszont száz méteres pontossággal jól becsültem, jó félmaratonnyi lett.

Aztán ahogy már átöltözve hajtottam dél felé a rakparton, festői látványban volt részem. Sokszor elcsodálkozom, hányféle arcát tudja mutatni a Duna és a város ezen a szakaszon. A Parlament fényesen ragyogott az élesen ráeső napfényben, előtte a Duna mély haragosszöld színben gurult lefelé. Ahogy odébb tekintettem, mintha egy másik világ kapuját láttam volna. A Lánchid íveit laza fekete tusvonásokkal vetették a homályba vesző háttérre. A híd alatt ehhez a Duna felett megülő pára valószínűtlen fehér ragyogással nyújtott kontrasztot. Mindemögött szilárd ködfal, melyen keresztül még a képzelet se volt képes felrajzolni a jól megszokott Erzsébet-hidat, Gellérthegyet. És valóban, lassan beértem a ködbe. Nem volt sűrű, de annál sejtelmesebb. A Döbrentei tér alá érve a túloldalon a templom fölött sötét fekete felleg tornyosult, tőle jobbra, fent egy fényes fehér folton keresztültört a Nap sugara. Mint egy barokk freskón. Szinte csak Gábriel hiányzott. Aztán tovább, lefele, a Szabadság-híd és a Petőfi-híd derengett át a homályon, hogy utána beleütközzek a ködfalba. Az utolsó hidat mintha elvarázsolták volna; csak akkor került elém, amikor már aláhajtottam az autóval.

Ilyenkor szoktam sajnálni, hogy ez a látvány elszáll. Fotósnak kellett volna mennem...