Néha félelmetes volt. Csend és vakság. A gáton három lámpaoszlopnyira lehetett ellátni, az úgy 75 méter. Odafelé két kutyással találkoztam összesen, mindketten akkor váltak ki sötét foltként a ködből, amikor már szinte nekikszaladtam a lendülettől. Különösen az ártéren meg hátul a gáton lepett meg fura érzés. Tejbe merülő lomjukvesztett fák és tökéletes némaság. A köd mintha a hangokat, az életet is elnyelte volna. Csak néha hallatszott egy-egy károgás. Aztán a távvezetéket előbb hallottam meg, mint megláttam az oszlopot -- fönt a vezetékek persze a ködben voltak. A párás levegőben életre kelt csúcskisülés éles sercegése viszont már 200 lépésről tudatta, hogy hol is járok. Visszafele találkoztam két futóval is. Addigra alig láttam már a szempillámra kiült kövér harmatcseppektől. Ahogy megálltam nyújtani, odajött két lány útbaigazítást kérni. Először nem tudtam, miért haboztak előtte olyan sokáig. Aztán megértettem. Megláttam ködlepte sérómat a tükörben :-).
Jók ezek a különös élmények. Alig várom már a havat :-).