Tegnapra terveztük a Kaán Károly emléktúrát. Aztán hogy olyan szép idő lett, a bringát is kedvem lett volna elővenni. Nem lett egyikből se semmi, gyerekszállítás okán. Sebaj, majd ma. Már majdnem elővettem a bringát, de előbb leültem ide. Most meg kinézek az ablakon, és látom hogy tépi a szél a fákat, a szürke felhőkből őszi eső száguld alá. A bringa marad a helyén. Nincs más hátra, fölkapom a táskát, és megyek csobbanni. Majd még jövök...

...meg is jöttem. Ma többen voltunk, mint egy hete, legalábbis a vége felé. Az elején egyfolytában a vízzel kínlódtam, mármint azzal a részével, amelyik mindenáron a szemüvegem belső oldalára kívánkozott. 2 kilinél ezt sikerült megoldani, akkor meg megérkezett a közönség. Köztük egy kifejezetten csak magával törődő néni, aki bólyának képzelte magát, és egyszerre két sávot is boldogított. Az érdekes volt, hogy jött a sávomba egy másik néni is, aki pont fele sebességgel úszott hozzám képest, de mivel ő nem csak magára gondolt, barátságban megfértünk egymással, meg az időnként 2-3 további sávtárssal. Kellett volna még tíz perc a tervezett távhoz, de azért jó volt ez így is.