Síkvidéki szaladgáló lett belőlem... Ahhoz képest, hogy régebben szinte csak terepen futottam, az idén javarészt a Duna-partra járok. Ez esik a legjobban kézre -- akarom mondani, lábra. Egy kicsit több benne az aszfalt meg a beton mint a hegyen, de úgy két éve, amikor az első maratonra készültem, hozzászoktattam magam a keményebb talajhoz. Biztos' nem a legjobb ez így, de problémát egyelőre nem okoz. És nagyon szeretem a Dunát: a méltóságát, a nyugalmát; a récéket és a kajakosokat, a hajnali kutyasétáltatókat, a felszálló párát, a fák között áttörő napsütést vagy a szürkén szermerkélő esőt. A tikkasztó meleget és a töltésen napozó lányokat, vagy a frissen ropogó havat benne a sílácek és a kutyák nyomával. Egyszóval a parton futni: csoda.

De azért más is kell. A következő hónapra -- egy kis tempózás mellett -- a hegy visszahódítását tűztem ki célul. Tegnap el is kezdtem: nevezetesen a Hegy visszahódításával. A Hegy: a Kevély. Az idén -- visszakerestem -- kétszer voltam fönn mindössze, tavasszal. Vasárnap este nekirugaszkodtam, és felszaladtam. Csak óvatosan. Háááát, így se vót sétagalopp... Az útvonalcsúcsomtól jó hét perccel maradtam el. És még egy ksi izomlázam is lett. Na és a mára tervezett laza tízes tempója ia magán viselte a Hegyet.

Kíváncsi leszek, mikorra érzem megint úgy, hogy én vagyok az úr a Kevélyen.