Nem akadt senki, akit érdekelt volna a 2000-es úszás, hát maradt a HHH. Futva.

Már a Bécsi útnál gyanús volt, hogy a krampuszok eltüntették a hegyet, vagy legalábbis leöntötték tejföllel, de azért rendületlenül felpöfögtem a Fenyőgyöngyéhez. A barlangnál kezdődött a tejföl. A parkolóban négy fok volt, én pedig meglepetésemre nem fáztam a vékony felsőben. Reggelente plusz egy réteget is kevésnek szoktam érezni ilyen időben. Mivel a kutyariasztóm valamitől megriadhatott és ismeretlen helyre költözött, legalább a telefont magamhoz vettem, és az utolsó pillanatban még a lámpát is a csuklómra kötöttem. Indulás.

Komótosan kocogok fel a szintútig, jól esik. Néma az erdő, a lépteim zaját felfogja az ázott lombtakaró. A ködből időnként kibontakozik egy-egy sötét folt, gyorsan ölt emberalakot, halk köszönés, és máris újra belemerülök a csend mélységébe. Könnyedén megy a futás, 4:30 és 6 perc között tempóban, ahogy az út enyhe hullámzása diktálja. A tisztásra felfutva bóklászok egy kicsit, magamhoz veszek egy botot és egy követ, csak a súlyzós edzés kedvéért ;-). A puha agyag engedelmesen, ruganyosan simul a talpam alá, ahogyan lefele ereszkedem. Még a szomszédos telkek kutyái se dugják ki az orrukat, hogy megugassanak. Az egyik bokor megzörren, reflexből emelem a botomat: egy szürke tapsifüles szökken odébb riadtan :-). Lejjebb az agyag sárrá lágyul, a hídnál és a kis emelkedőn megtelnek a cipőtalpam barázdái, de az új cipő -- ez az igazi "sárkeresztsége" -- jól muzsikál. Illetve degogyis muzsikál :-). Ha eddig mélyen némának éreztem az erdőt, akkor a nyílt terepen ez az érzés csak fokozódik. A mozdulatokat, a hangokat elnyeli a köd. Ember, állat erre nem jár.

A kutyaiskolánál aztán megélénkül a táj, csoportos kutyasétáltatók jönnek. Irány a reptér, még mindig meglepően jól megy felfele. A fűre fordulva sötét foltot látok tempósan mozogni előttem. Lassan növekszik, majd elmarad mögöttem kutyájával együtt. A reptér emelkedő végtelensége most megszűnt létezni: csak az előttem levő tíz lépés létezik. Futok, a semmiből a semmibe. A világ végéig is elfutnék. Valahonnan, tán egy másik világból, komiszkodó kutyák és gazdáik hangja szűrődik át felém. Futok, a semmiből a semmibe. Kopasz fa sötétlik fel, sáros, köves útszakasz következik. Az erdőben újabb kutyás tásraság jön szembe, ők jönnek, én megyek. Kezdek fáradni. Legalábbis ezen a szakaszon ennél könnyebben szoktam futni, hiszen enyhén lejt. Most pedig mintha emelkedne. Ejnye, hiszen ez egyre jobban emelkedik! Köves, kimosott szakasz terül el előttem, most veszem csak észre, hogy teljesen rámsötétedett. Nicsak, ott egy kék kör a fa törzsén! Hogy is van ez? A meredeken gyaloglásra váltok, amikor rájövök, hogy elkavartam! Otthoni tájon! Elmondok magamban néhány imának nehezen tekinthető strófát, aztán úgy döntök, nincs kedvem a Hérmashatér-hegyen keresztül visszamenni. Megfordulok. Lefele óvatosan kell lépkednem a kövek között. A Határ-nyeregnél aztán ráfordulok a jó útra.

Technikai szünet, amelyet némi megfontolás után a fejlámpa felrakására is felhasználok. Továbbindulok. A lámpa éles fénye fehér függönyt hasít ki elém a ködből. Kikapcsolom a lámpát, így most még jobb. Az Oroszlános-szikla után már nem. Leveszem, ködlámpává alakítom: a kezemben viszem tovább. A kilátóhoz vezető emelkedő valahogyan barátságosabbnak tűnik, mint máskor. Hja, igen, nem látom, mi áll előttem :-). Itt már kihalt az erdő, lélek nem jár. Koromsötét lett, pedig negyed órája még... Lefele visszaveszek a tempóból, minden lépést megfontolok, a lámpa fénye elenyészik a sötét lombszőnyegen. Várom, keresem az ismerős kanyarokat -- vajon hogyan haladnék, ha ismeretlen terepen kellene hazajutnom? Már jóval az utolsó forduló után járok, amikor derengeni kezdenek a narancssárga fények és a busz reflektora. Megérkeztem. Az étteremben nagy az élet, jönnek-mennek a vendégek. Én pedig nyújtok egy kicsit, és szomorú vagyok, hogy most nem mehetek még egy kicsit vissza a hegyre.

Hideg, köd, sötét. Nagyon jóleső HHH-kör kis elkavarással: 13 km, 1:17.