Ez az esemény harmadik éve fix pont az éves programtervemben. Úgy jártam vele, mint Nagyatáddal: jól megfertőzött, és nem tudok tőle szabadulni. Be is terveztem már az év elején a naptáramba, amolyan szezonvégi levezetésként. Aztán nem sokon múlott, hogy mégse mentem el. Pontosabban egyetlen dolgon múlott: a csapaton.

Történt ugyanis, hogy a Nagyatád utáni tervemen nem toltam végig magamat. Kis pihenő után kis gyorsítás, kis Plusz maraton, kis BéBu élesítés, öreges BéBu volt a terv. Csakhogy a lábamban valami nem szerette a gyorsításokat, így már szeptember közepén módosítottam az elképzeléseket, és a szinten tartást céloztam meg. Kerültem a megerőltető futásokat, a mennyiséget is visszavettem, mégis többször előfordult, hogy a lassú és rövid futásokban is találtam nyűgöt. Na, ekkor forogtak a fejemben olyan gondolatok, hogy biztosan kell-e nekem ez a BéBu. De hát a csapatot nem lehet cserben hagyni. Így hát azzal a bizonytalansággal szálltam be 18.-án reggel az autóba, hogy vajon maradt-e elég állóképességem a tisztes helytálláshoz. És azzal a bizonyossággal, hogy ha valami gond lenne, ott a csapat, és együtt megoldjuk. A cél pedig a sérülés elkerülése lett.

Az előéjszakát Bécsben töltöttük, és ez jó döntésnek bizonyult. Kényelmesen kiértünk, este tettünk egy sétát Vacskamati kérésére a jeges szélben a Stephanskirchéhez, elég jól aludtunk, és reggel olyan későn keltünk, amilyen későn nem is tudom mióta nem ébredtem :-). Az első szakasz volt az enyém. Takarékos futást terveztem, ennek megfelelően indítottam. A mezőny eleje vadul elhúzott, de az egész mezőny elég gyorsan kezdett - vagy én voltam lassú... A kezdeti helyezkedés után beálltam a 6-os, 7-es, 8-as egyéni indulókból álló bolyba. A 6-os rajtszámot „véletlenül" gyaloggalopp, a 7-est bükki farkas viselte :-). A Duna-hídon ugyan majdnem elküldtem őket (egy kék nyílon!) egy rövidebb útvonalon, de aztán a biciklis kísérőkkel: Urssal és O.J. dokival kiegészülve együtt futottuk a kényelmes 5:20-5:30 körüli tempót. Igaz, galoppot már 5 km után vissza-vissza kellett rángatni 5:20-on kívülre. Nem sokkal később előre is ment, vagyis inkább mi maradtunk le, és onnan Farkassal kocogtuk le a 20 kilométert. Ja, és még azt a legalább másfelet, amit elfelejtettek belemérni a távba a T. szervezők. Az út során találtunk két frissítőpontot, egyet teával-gyümölccsel, egyet jégkockával felszolgált vízzel, valamint két darab ötös és két darab tízes számot az aszfaltra festve, jópár száz méterekre egymástól. Szerintem egyik se volt pontos. Mindenesetre jól megzavarták volna a tempóra is tervező egyénieket, ha nem lett volna ott a bringás és a footpodos mérés. Az időjárás egyébként jobb volt a vártnál, nem esett, a szél pedig ha fújt, többnyire támogatott. Egy ponton sűrű szalmafüstöt hordott át a csatorna túlpartjáról, ami vidámságot csalt Farkas arcára, és megjegyezte, hogy ez neki dopping :-). Tizenkilencnél kereszteztük a műutat, ahol a rendezők - mint hallottuk - nemrég elküldték az első görkorist az erdőbe gombászni, aztán szépen begurultam a váltópontra, ahol már volt csipszőnyeg (a rajtnál nem volt), amely leolvasta a rajtam levő összes csipet, az ott álló rendező meg az összes rajtszámot, biztos ami biztos. 5:35-ös átlaggal zártam a szakaszt.

Elég frissen fejeztem be a napot, de persze még hátravolt a többiek testi és szellemi ;-) frissítése, meg a szurkolás. Este Pozsonyban a megszokott szállás, éjjel megjött Szörnyeteg Lajos, reggel hidegcsomag, rajt. Vacskamati futotta a nyitó szakaszt, a hidegcsomagnak (és a hiányos reggelinek) is köszönhetően jól eléhezve a végére. Nem csak a csomag volt hideg, de az idő is; tíz körül még egy kevés havas eső is kijutott, de szerencsére csak mutatóba. Mire a második szakaszon beálltam a magam 16 kilométerére, már itt-ott a nap is kisütött, és ilyenkor kifejezetten melegem volt. Többnyire a töltésoldalban futottunk, amit sokan unalmasnak tartanak, de nekem bejön, végtére is mindenfelől zöld vesz körbe, csend van, és ez jó. Lendületesebbre vettem a dolgot, kifejezetten jól esett a szaladás, 4:51-re jött ki az átlagtempó, és jól éreztem magamat utána, ezzel kifejezetten elégedett voltam. Olyannyira, hogy bár eredetileg gondolkoztam hogy pihenőt kérek a következő napra, már ekkor eldöntöttem, hogy futni fogok. Este jóleső áztatás és vízsugaras masszázs Győrben, majd vacsi a szintén megszokott helyen - a fél mezőny megfordult ott, ha jól láttam. Elosztottuk a távokat, elkértem a nyitószakaszt, erősnek éreztem - magamhoz képest - magamat, meg hát szerettem volna hazai terepen futni.

Óóóó, az az éjszaka ;-)! Hogy milyen hosszú volt :-)! Tízkor volt rajt, lehetett lustálkodni :-)! Tavaly kitűnő tojásrántottát ettem itt, és meglepetésemre semmi gondot nem okozott a futásnál, így most is kértem. Egy kis szalonnával :-). Jól esett. A rajt előtt sikerült pár szót váltani Farkassal, galoppal, Korányi Balázzsal, valamennyiüknek voltak nyűgeik, Balázsnak a hangulata is borús volt, de a másik két srácon örömmel láttam, hogy a lábuk ugyan fájhat, a fejük rendben van, ahogy kell :-). A rajt után beindult a mezőny, elég gyorsan a hátsó traktusban találtam magamat. A legtöbb csapat taktikai okból a legjobb futóját tette az aznapi leghosszabb távra. Persze mi is :-o ;-)! Beálltam egy 5:20-as tempóra, hozzácsapódtam egy bolyhoz, de aztán vitt a lábam, fokozatosan elkezdtem gyorsulni. A Tatai útra fordulva összeálltunk egy sráccal, a következő 6-8 kilométert együtt futottuk. Az idő gyönyörű volt, bújkáló napocska, szél alig, öröm az élet :-). 13 után, ahol már hivatalosan is meg lehetett állni (bár sok csapat már jóval előbb is frissített) ott bohóckodott a csapatom, fergeteges hangulatuk volt aznap. Tovább gyorsultam, egy frissítés után a srác lemaradt, nekem meg tetszett a tempó. 4:30-ig. Annál a tempónál szólt be a lábamban a valami. Innen kezdve ügyeltem hogy ne nagyon menjek ennél gyorsabban, ez jól is jött, legalább valamennyi szufla maradt bennem másnapra. 4:59-re jött ki az átlag. A bőnyi befutó az ovisokkal megint gyönyörű volt, kaptam tőlük saját készítésű érmet is, öröm volt a csapatzászlót lobogtatva átfutni a célkapun. Vissza is mentem az apróságokhoz és a tannénikhez megköszönni a bíztatást. Érdemes volt ezt a szakaszt választani :-). Ez már elég gyors nap, sietni kell a frissítéshez és a váltáshoz, nem sok idő marad a levezetésre, nyújtásra. Ez bizony visszaütött, mint másnap látni fogjuk. De még aznap volt. Jani (Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon) beállt kocogni az utolsó szakaszra, őt is frissíteni akartuk menet közben, de észrevettük, hogy elvesztettük :-). Visszamentünk érte. Kiderült, a bokorból nézte végig, amikor elhúztunk mellette :-). Aztán kavarás Tatán, a GPS és a dugó harcából végül is győztesen kerültünk ki, bár Ati (Szörnyeteg Lajos) befutójára így se értünk oda, de erről nem mi tehetünk, hanem Ati, minek futott olyan gyorsan?! Az edzőtábor kapujánál Zserbó és Tekercs várakozott, kihozták magukkal szüleiket, T.O-t és Krisztit is :-). Megismertettük őket Sörrel és barátaival, aztán magunkat a szaunával és a masszőrrel, meg a vargányakrémlevessel cipóban. Egyéni társainkról jobbára telefonon szereztünk információkat, örömmel hallottuk, hogy mindenki rendben célba ért.

A negyedik napon igyekeztem olyan távot kérni, amelyikben nem sok az emelkedő. Egyrészt mert az idén kényszerből-tudatosan nem edzettem emelkedőre, de még inkább azért, mert a lábamban az akármi nem szereti az emelkedőket. (Persze emiatt nem edzettem emelkedőn se.) A második szakaszt választottam, abban az itiner szerint egy hosszabb, enyhébb emelkedő van. Namármost nem. Az itinernek annyi köze van a valósághoz, mint nekem Paul Tergathoz. A táv olyan volt, mint egy hullámvasút. Vegyesre sikerült ez a nap, voltak benne küzdős szakaszok meg szépek, a végén a gyermelyi lejtőt megnyomtam rendesen, mert elkapott a hév. 5:09 lett az átlag, 225 m szinttel. Ennyit az öreges futásról... És egyben a másnapi félmaratonról... Ráadásul a váltásnál a kerekerdős felsőmet sikerült jól otthagyni a ponton, köszönet Alának a begyűjtésért. A távom után kisebb nehézségeket okozott kiszállni az autóból a frissítéshez, mert persze megint nem volt idő rendesen nyújtani, meg hát fontosabb dolgom is akadt, leginkább a kereplő tekerése tekintetében. No meg hát valamibe bele is rekedhettem, mert estére nem sok hangom maradt. Este otthon, és valahogyan nem nagyon hiányzott a másnapi félmaraton.

De persze az utolsó napi csapatfutást nem lehet kihagyni. Tavaly ekkorra megfájdult a forgóm és minden lépés miatt tiltakozott. Ilyen gondom most nem volt, viszont a lábamba egyenletes és elég erős izomláz költözött. Mert én olyan f...a csávó vagyok ám, hogy nem ám egy ponton támad az izomláz; mindenhol egyformán vagyok edzetlen és levezetetlen. Jó időben felértünk Keszire, sokakkal váltottam pár szót, közben a szpíker hajtogatta, hogy eső meg szél délig nem várható. Lehetett valamiféle időzóna-eltérés arrafelé, mert a 9 órás rajt előtt tíz perccel elkezdett esni, de rendesen, később pedig a szelet is megtapasztaltuk. Az útvonal eleinte rendben volt, később eltért az előzetesen kihirdetettől. A frissítőállomások most viszonylag jól el voltak látva még a mezőny fele után. Vittük a csapatzászlót, megismertettük néhányakkal akik az utunkba akadtak, ahol lehetett, csatakiáltással köszöntük meg a szurkolást... Én meg küzdöttem rendesen, leginkább a lejtőkön meg az utolsó öt kilométeren. Eddigi legrosszabb félmaratonomat futottam versenyen. Persze a táv jól el volt mérve, de akkor is. Az Andrássy úti finálé és a befutó persze mindenért kárpótolt, minden küzdelmet elfelejtetett. Öten együtt futottunk be: Jani (Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon), Ati (Ló Szerafin), Jani (Vacskamati), Ati (Szörnyeteg Lajos) és Jani, vagyis magam, mint Mikkamakka. És persze a csapatzászló a pomogácsos fenyegetéssel, amelyet illik komolyan venni, ha egy jót akar futni az ember :-).

Jó hosszú lett ez a bejegyzés, és alig került bele valami az öt napból. Alighanem ezért kihagyhatatlan a BéBu. Mert csapatverseny. Vagy ha nem is verseny, mert mi nem igazén versenyeztünk az idén, akkor is egy hatalmas közösségi esemény a kis csapatnak is és a futók közösségének is. Ismeretlenek buzdítják, segítik egymást öt napon át, aztán persze egyszer csak már nem is ismeretlenek. Lehet hogy nem tudjuk egymás nevét, de ismerősként köszöntjük egymást. Bámuljuk a profik teljesítményét és csodáljuk az amatőr egyéni futók erejét, okosságát, küzdeni tudását. Hogy is mondja Vinca? Olyan jó így együtt :-).

És bár nem szívesen hagyok magamnak keserű utóízt a bejegyzés végén, mégis: a szervezők mindenben megnyilvánuló pontatlansága, nemtörődömsége, felelőtlensége, a szolgáltatások kritikán aluli ár-érték aránya mellett nem mehetek el szótlanul. Nem szeretnék megbántani egyetlen lelkiismeretes, odaadó rendezőt sem, őket megkövetem, a versenyigazgatót is beleértve. Köszönet a munkájukért. De mégiscsak kár ezért a rendezvényért. Amelyet, félreértés ne essék, a résztvevők, a profi és amatőr egyéni indulók és a csapatok tesznek naggyá. Szurkoljunk a rendezőknek, hogy jövőre ők is legalább olyan hozzáállást tudjanak felmutatni, amilyennel a résztvevők életben tartják ezt a versenyt.