A biciklista szemszögéből....;)
Nem, szerencsére nem a sötéttől félek, hanem a kutyáktól. Na jó, egy kicsit a sötétség is félelmetes. Hogy változatossá tegyem az edzéseimet elhatároztam, hogy ma bicajozni fogok. Méghozzá nem akármilyen bringa edzés lesz a mai. Most végre fogom magam és szembenézek az oroszlánnal, pontosabban a félelmeimmel, a kutyákkal.
Meglehet, hogy kicsit túl merész az ötlet, de ismerek egy kietlen részt, régi ipartelepi vágányok mellett halad az út, a világítás sem valami fényes. Na persze azért biztos, ami biztos. Vittem magammal egy ultrahangos kutyariasztót amit a kormányra erősítettem, hogy kéznél legyen.
A bicikliút eleje egészen jó környéken vezet, rendezett, kivilágított út. Mivel későn indultam ezért embert sem nagyon láttam. Fülemben a füllhallgató, éppen ma frissítettem a zenéket. Begyorsítok. Nagyon élvezem a sebességet, a pulzusom szinte egybeolvad a fülembe zúgó ritmusokkal…..felhangosítom…..a Flashdance, Maniac-ja ordít a fülemben……igen, igen!!...most váltam eggyé a mindennel, a bringámmal, az úttal, a levegővel….én a vagyok a sebesség !....:D…vigyorgok magamban, fülig ér a szám….ez az igazi MOST-ban lenni érzés!!!....:D:D
A kietlen rész a soron következő aluljárótól balra van. Az aluljáró mellett büszkén világít az utolsó villanyoszlop, aztán már csak a sötétség van. Az aluljárónál két lány áll, futóknak nézem, biztos megpihentek, nem túl biztonságos ez a környék ilyenkor futóknak – gondolom magamban.
Vészesen közelít felém a kietlen rész. Mintha nem is én száguldoznék felé, hanem ő rohanna felém, kitárva sötét karjait, hogy belém ölelje fekete titkait. Minden egyes pillantásom a közeledő sötétségbe, egy-egy leheletnyi félelem a lelkembe, szinte az arcomon érzem rejtélyekkel teli sóhajtását. Nem akarom érezni a félelmet, felgyorsítok, hogy átszáguldjak lidérces bejáratán. A futó lányok az utolsó tanúim – fut végig az agyamon – ahogy elhagyom őket. Ahogy belefutok a sötétségbe, szinte láthatatlan hálóként lassít le, erőlködik, hogy idomuljak mozdulatlanságához, de én egyre jobban tekerek. Képzeletemben pirosan villódzó tekintetű, vérszomjas óriás kutyák vesznek körül, szinte várom mikor ugrik elő az egyik a néma sötétségből. Először arra gondolok, hogy felhangosítom a zenét, de aztán meggondolom magam, mert akkor nem fogom hallani a rám támadó fenevadakat. Kikapcsolom a zenét. A füleim szinte megnőnek a félelemtől, minden nesz mögött fenyegetést érzek. A sebesség pulzusa átvált a félelem pulzusává.
Ez egy nagyon hosszú szakasz, érzem, hogy fáradok….hiába várom a vérszomjas kutyákat…a környék kihalt és békés. Egyre jobban megnyugszom, egyenletes sebességre váltok. Mostmár élvezem ezt a vattaszerű, meleg sötétséget, amiben már szinte biztonságban érzem magam…hát, ettől kellett annyira félni???....mosolyogok magamban. Egy gyengén világító lámpánál megállok, papírzsebkendő után kutatok a zsebemben.
Ekkor az éjszaka csöndjét egy kiáltás töri meg:….Álljatok már meg az ég szerelmére!!! Hééé!!!!
Egy férfi rohan felém, látom már alig bírja szusszal……hirtelen megáll, majdnem megbotlik a saját lábában. Tekintetünk összevillan a félhomályban. Kérdőn nézek rá, arcán látom végigfutni a felismerést, nem rám számított. A kimerítő futástól még zihálva, csak annyit hebegett:..Bocs…bocsánat….aztán visszafordult.
Bevallom, hogy kutyára számítottam az oroszlán barlangjában, de ezúttal egy ismeretlen férfitól vert hevesebben a szívem. :D
(El ne hidd, csak "edzésre" indult a fantáziám...:-))))))