Őszintén szólva nem voltam rápörögve erre a napra. Oké, maraton, egyszer már megvolt, ráadásul egy hosszú bemelegítéssel (ironman). A távval sem lehet gond, hisz futottam már közel ilyeneket, táskával, egyedül, dimbi-dombin. Mindig minden rendben volt. Egy dologgal viszont nem számoltam: a rakpartok iszonyatos monotóniájával és azzal, hogy a hosszú egyenesek a gyilkosaim.
A félmaraton óta ment tovább a szokásos, eltervezett edzésmunka. Heti 4-5 futás, amiből egy pörgősebb, egy pedig hosszabb. 11-én és 18-án sikerült dimbes-dombos terepen futnom egy-egy hosszabbat (Őrség, illetve Balaton-felvidék), 25-én pedig egy sík, "levezető távú" hosszabbat. A tempó és a pulzus együttese is nagyon jó előjeleket mutatott.
Szóval nem aggódtam.
Nagyon nem részletezem, hogy miként alakultak a dolgok, amíg teljesen normálisan mentek. Az első 14-15 km-en nagyon szépen tudtam tartani az 5 perceseket és nagyon jól éreztem magamat. Szépen tartottam a 170-173 környéki pulzust, ami szerepelt is a tervben.
Aztán a budai rakpart gyilkos monotóniája kezdett lassítani. Az első érzés, hogy fogy az energia valahol 17-18 környékén ért el, onnan a következő frissítőt nagyon vártam. 20,5-nél bement az első gél egy kis "tökölődéssel" a frissítőponton. Emlékeim szerint a félmaraton valahol 1:48 környékén ért el. Ezek után már alig vártam a frissítőket. A rakpart és a folyamatos napsütés egyszerre amortizált.
Több embertől hallottam, hogy a budai rakpart alsó fordítója környékén ért el egy kalapácsos embert. Valahol itt volt nekem is a legrosszabb - fejben, testben pedig gyakorlatilag innentől folyamatosan. Kősziklák voltak a combjaim és érezhetően lelassultam. (Az 1:48 körüli félmaraton és a 2:03 körüli második félmaraton ezt elég jól alátámasztja.) A 32 km-es frissítőnél jött a második gél, amit úgy raktam fel a rajtszámövemre, hogy kb. fél percet tökörésztem megint, mire levettem róla. Innentől testben nehéz volt, de fejben egyre könnyebb, hisz a harmincas táblák már nagyon bíztatóak egy maratonon. A következő frissítőknél folyamatosan ittam a vizet, kettőnél kólát (ez utóbbival jó tapasztalatom volt az ironman utolsó 8 km-én), néhánynál citromot, a sapka pedig folyamatosan áztatva volt. Az utolsó párszáz métert meg nem lehet leírni. Nagyon jó érzés ennyi tapsoló, szurkoló ember között befutni!
Összességében elégedett vagyok, attól függetlenül, hogy a 3:40-es tervből 3:51-es realitás lett. Talán egy szénhidrát-stop (amit most elhagytam) segített volna, hogy ne fogyjon el olyan hamar az energiám. (Többször volt, hogy leesett a pulzus 170 alá, pedig nem lassultam, ez pedig az energia-hiány jele.) A másik nagyon fontos dolog, hogy valószínűleg még alacsonyabb pulzussal kell kezdenem - olyan 165 környékivel. Jövőre már ehhez egy sokkal jobb tempó fog társulni, tehát emiatt nem fogok lassulni. Jó volt egymást bíztatni a "zöldpólósokkal" és az ismerősökkel.
Idénre a versenyeknek vége. Újra elkezdem az úszást - heti 2-3 alkalommal fogok járni. Mellé hétköznaponként így maximum 2 futás fog beférni, illetve hétvégére még kettő, ha egyéb meg nem akadályozza. Jövőre a tervek között szerepel a FélBalaton Szupermaraton (2 nap, 96 km), illetve a nagyatádi eredmény 11 óra alá javítása.
Megmondom őszintén, örülök, hogy vége a "szezonnak". Néha már kicsit stresszelt a sok készülés, a kb. egy évvel ezelőtt kezdődött feszített tempó. Nem voltam hozzászokva és néha nagyon fáradt voltam fizikálisan. Főleg akkor, amikor minden reggel fél 6-kor megszólalt az óra. Félreértés ne essék, nem csináltam volna, ha nem okozott volna örömet és nem lenne, lett volna több előnyöm az egészből, mint amennyire elfáradtam. A vicc az egészben, hogy ezután is ez lesz, hisz újra minden nap edzés lesz, de megnyugtat, hogy van időm, van tapasztalatom és tudom mit kell tennem, hogy hatékonyabb legyen a jövő évem.