Volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy fiú. Úgy nagyjából 19 éves. Mountain bike-ozott, de semmi komoly. Csak hobbi. Hallotta, hogy léteznek olyan emberek, hogy triatlonisták és azon belül olyanok, hogy vasemberek, de úgy nagyon el sem akarta hinni, hogy ezt lehetséges megcsinálni. Vagy ha lehetséges is, az valami emberfeletti teljesítmény és csak kevesek képesek rá - Ő maga biztosan nem.

Talán rájöttetek, magamról írok. Magamról, aki 28 évesen immár kétszeres IRONMAN! Ma hazaúton Nagyatádról azon gondolkodtam, hogy mi volt az az utolsó löket 2010 nyár végén – ősz elején, ami elindított a vasemberré válás folyamatán. De nem jutott eszembe. Csak azt tudom biztosan, hogy az Edzésonline-on olvastam sokat a 2010-es versenyről és talán sosem tartok ma itt a sportban, ha 2010 áprilisában nem találom meg az oldalt.

Ennyit a szentimentalizmusról, elmesélem inkább a hétvégénket.

A tavalyi péntek délutáni, kapkodós leérkezést igyekeztem megelőzni azzal, hogy már csütörtökön este lementünk Nagyatádra. Az út 3 óra, így Győrből nagyjából 8-ra értünk le. Tésztaparti, ásványvíz, aztán 60-as tempóval átkocsikázás Csurgóra, nehogy puska nélkül fogjunk vadat.

A péntek reggel gyékényesi kirándulással kezdődött. Rövid csobbanás a vízben, folyamatos palacsintaevészet (amit még kedd este sütöttem, szénhidrátstop idején. Az is egy kihívás ám…). Találkoztunk Armitage sporival és családjával. Délután pedig átautóztunk Nagyatádra az előadásokra. Zakit mindig jó hallgatni, Kindl Gábor szavait pedig nem lehet elégszer ismételni – valóban, az ironman negyedik sportága a frissítés. A megnyitóra már nem maradtunk, mert a bringát fel akartam még kicsit készíteni, a matricákat fel kellett ragasztani és időben le szerettem volna feküdni.

De hiába a fél 10-es lefekvés. A fél 5-re beállított ébresztő helyett (összesen 3 eszköz 4 ébresztőjét állítottam be a biztonság kedvéért, plusz Adri telefonja) én már fél 4-kor forgolódtam. Felkeltem, megreggeliztem, ittam egy gyenge hosszúkávét, megnéztem még néhány barátomtól kapott üzenetet és vártam a napfelkeltét. 5:35-kor indultunk végül el a lakásból, hogy a hatórás depónyitásra odaérjünk. Félelmetes a leutazás hangulata. Ez a zene üvöltött a kocsiban, ahogy a sok piros lámpás kocsiból álló vonat zakatolt Gyékényes és Csurgó között az úton. Félelmetes erő van ezekben a percekben.

Hogy egy ismerősömet idézzem: „tiszta zizi” voltam. Időközben megérkezett a hazai szurkolótábor - édesanyám, két hugom, párom szülei és testvére.

Beszélgetés közben bekevertem a kulacsokat, elraktam mindent(?) a bringás zsákba és bedepoztam. Aztán néhány perc, Final countdown, Vangelis, ágyúdörrenés.

Az első kör párszáz métere brutális húsdaráló volt. Továbbra sem szeretem a mellúszókat, mert hihetetlen veszélyes, ahogy a lábukkal fejbe rúgnak a kezükkel pedig fejbe csapnak, miközben haladnak előre. Totálisan nem értem, hogy főleg a gyenge mellúszóknak minek kell a mezőny elejére állniuk. Na, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az első köröm szűk 44, míg a második köröm bő 45 perc lett, így sikerült a tervezett célt teljesíteni. A cél pedig az volt, hogy a partról lássam az utánunk 1 óra 30 perccel rajtoló váltó mezőnyt. Megérte annyit hajnali hatkor az uszodába járni, 13 percet javítottam a tavalyi eredményemhez képest!

Szóval két bekezdéssel ezelőtt a „mindent” után tettem egy kérdőjelet. A Szőnyi Feri mellett történt átöltözésem után vettem észre a bringánál, hogy elfelejtettem elrakni a napszemüvegemet, így az első 75-ös karikát a nélkül kellett teljesítenem. Szerencsére nem volt gond, egy kis pirosság, de másnapra elmúlt.

Vannak dolgok, amik soha nem változnak. Ugyanott volt a söröshordós dobos (nem tudom ki vagy, de Te vagy a legjobb!), mint tavaly, ugyanott volt a „dobj egy cokit, dobj egy kulacot”, mint tavaly és ugyanolyan jó buli volt a segesdi fordítónál, mint tavaly.

Sajnos azonban a frissítésem nem ugyanolyan lett, mint tavaly. Rengeteg vizet ittam, ami kellett is ebben a meleg, szeles időjárásban. Azonban alulterveztem az energiabevitelt. Miután a tavalyi 2500 feletti kcal-ra azt mondták sokan, hogy túl sok, addig a most bevitt túl kevésre sikeredett. Többször leesett a pulzus, amit sikerült visszaállítanom, de ez a futásra végérvényesen rátette a pecsétet.

Szóval a bringa 5:39 lett nettóban, ami 10 perccel jobb, mint a tavalyi! Minden nagyatádi fordítónál megálltam fél-egy percre felvenni a szükséges dolgokat, illetve volt benne a 160. km környékén egy 2-3 perces pisiszünet is, mert már borzasztó kényelmetlen volt tekerni a nyomástól. Szóval alapvetően a bringás teljesítményemmel is elégedett vagyok. (200 helyet javítottam bringázás alatt.)

Aztán a futásnál elhatároztam, hogy nem fogok az első 4 körben belesétálni. Ez a második körben megdőlt. Folyamatos szenvedés volt mind a 11 kör, az ötödik kivételével. Egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. De amikor belegondoltam, hogy 5 órás lesz a maratonom, akkor borzasztóan elkeseredtem. Rengeteget sétáltam. Volt, hogy jobban ment, lefutottam egy egész kört. Volt, hogy lesétáltam majdnem felet, mert nem volt erőm elindulni.

Brutális agyharc volt. Bűntudat keveredett az önsajnálattal, nyomott a tavalyi eredmény súlya, hogy idén mindenképpen javítsak. De a szurkolóim hihetetlen erősek voltak és tartották bennem a lelket! Akármennyire is szajkóztam, hogy nem vagyok jól, nem megy, Ők csak hajtották a magukét: "gyerünk, ügyes vagy, hihetetlen jól csinálod, menj tovább!" Ezek a szavak felértékelődnek egy ilyen környezetben!

Tudjátok, amikor 2010 áprilisában elkezdtem futni, akkor nekem a futás olyan volt, mint egy meditáció. (Ez egyébként még mindig így van. Az esetek 99%-ban zene nélkül bringázok és futok.) Folyamatos párbeszédek zajlanak a fejemben. Ötletek jönnek, megoldások születnek, kétségek ébrednek. Attól függően milyen állapotban vagyok épp.

Egy IRONMAN nem más, mint 12 (nekem legalábbis) órányi folyamatos, önmagammal folytatott harc. De nem saját magam ellen, hanem saját magam érdekében. A test, a szellem és a lélek összefogása, hogy az adott pillanatban a MAXIMUMOT hozzam ki magamból!

Szombaton számomra a 3800 méter úszásból, 180 km kerékpározásból és 42,2 km futásból álló versenyen az adott körülmények között a maximum a 12:20:46 jelentette.

Ma délelőtt, mielőtt elindultuk Csurgóról Nagyatádra rájöttem, hogy én még mindig kezdő, rutintalan IRONMAN vagyok. 28 évesen kettőn vagyok túl, alig két éves sportmúlttal. Egy újonc a Tizen Túliak Társaságához képest. Azt hiszem megértettem, hogy mit jelent az IRONMAN esetében a TÜRELEM!

És ettől most borzasztóan BOLDOG VAGYOK!

Köszönöm mindenkinek, aki mellettem állt, aki segített, aki szurkolt nekem és aki csak gondolt rám! Kifejezhetetlenül hálás vagyok mindannyiótoknak!