Mi történt július 30 óta, mi történt szeptember 4-én és mi lesz ezután. Erről lesz szó!

Fura dolog, amikor elérek egy célt. Kicsit úgy érzem, hogy nincs miért menni tovább. Megvolt, amit elterveztem, nincs már több dolgom, innentől minden megy a maga útján.

Nagyjából így éreztem magam az ironman utáni két hétben. Ami kicsit ellentmondásos is volt. Ugyanis tudtam jól, hogy pihenni KELL! Viszont a második hét végefelé már úgy éreztem magam, mint a világ legtunyább embere. "Minden másnap van csak sport? Hát ez szényen!" - gondoltam. Egyszer meg is kaptam - jogosan - Adritól, mikor egyik reggel nem tudtam felkelni és egyedül ment futni. Már rég felöltözött, én még mindig az ágyban feküdtem. "Olyan macskásak a lábaim, nem tudok felkelni...", erre jött a válasz: "Nézzenek oda, hogy nyafog az ironman..." :)

Beszéltem dr. Zakariás Gézával, aki annyit mondott, hogy a regenerálódás akár egy teljes hónapig is eltarthat. Ezt az elején kicsit sokalltam, de rájöttem, hogy nálam közel addig tartott. Ezt főleg a pulzus/tempó aránypárokból vontam le, amik a hónap vége felé egyre gyorsabban javultak. Említette azt is, hogy ilyenkor könnyen felszalad 4-5 kiló. Ezt megúsztam, pedig elég sokat ettem.

A verseny utáni hetekben nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit csináltam volna másképp, mit fogok másképp csinálni és mi lesz a jövő évi "nagy" cél. Ahogy már írtam, kicsit céltalannak éreztem magamat. Vezetőim nekem azt tanították, hogy mindig két célt, két lépést lássak előre, így ha elérem az elsőt, nem kell gondolkodnom. Automatikus lesz a folytatás és nincs üresjárat. Ez nálam itt kimaradt.

Aztán ahogy közeledett a félmaraton, úgy kezdtem el gyorsítgatni magamat. Teljesen elszoktam a gyorsító edzésektől, szinte csak könnyed, hosszúakat futottam. Emiatt kicsit aggódtam is, hogy milyen lesz a Nike, hiszen azt a pulzustartományt, amiben azt kell futni, az utóbbi időben csak hallomásból ismertem. Két héttel Nagyatád után, az első 180 feletti átlagpulzusú, 2,5 km-es kör legvégén szinte már csak vonszoltam magam, annyira besavasodtak a lábaim. Pedig szeptember elején ez vár rám.

Aztán erőre kaptam, mentek a gyorsítók, maradt a kétnapontai futás, hogy legyen idő regenerálódni. Kezdem érteni az elméleteket a pihenésről.

Egy héttel a Nike előtt futottam egy erős huszast, dimbi-dombin, szinte a versenytempómban. Ezt lehet, hogy kicsit meg kellett volna kurtítanom. Itt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy talán nem abban a cipőben kéne a félmaratont futni, mert nagyon bekeményedett. Szóval csavar a félmaratonban, hogy szerda délután cipőt vettem és abban futottam le vasárnap a versenyt. Tavaly Jazz 12, idén Jazz 13. Ez már hagyomány lesz innentől. A Nike nálam amúgyis kultikus verseny marad. Két éve itt határoztam el, hogy lefutom a félmaratont. Akkor a 3,5 km-es Ligetkört nagyjából 3 belesétálással teljesítettetük, totálisan kifutva magunkat Adrival.

A félmaratonról nagyon röviden írok. Úgy indult, hogy a bal szemem huzatot kaphatott, így kontaktlencse viselése teljesen felejtős lett. Szemüvegben pedig nem szeretek futni. Szóval jobb szem éleslátás, bal szem "színes pacák" stílusban futottam. 1:40 volt a terv, de sokan riogattak a meleggel. Elindultam az 1:45-ös iramfutókkal és hol előttük futottam pár tíz méterrel, hol mögöttük - az elején inkább előttük. Azt gondoltam, hogy majd ha lesz erő, elhúzok tőlük. Ugyan ez egy szűk két órás futás volt, de a tempó miatt már az elején előjött az érzés, ami Nagyatádon végig rajtam ült - ennek sosem lesz vége. Azt mondhatom, hogy csúcson futottam. 182-es átlagpulzus és 192-es maximum. (Eddig 195-ös maxot mértem, de kezdek meginogni, hogy valóban annyi-e.) Minden frissítőponton víz. Egy pohár szájba, egy pohár fejre. Sapka minden ponton vízbe mártva, hogy hűtson. Aztán valahol a pesti rakparton, a váltópont után (ahol Adri is beszállt a játékba, hogy lefussa a maga tizesét) éreztem, hogy fogy az energia. 177 volt az első szám, ami 180 alatt volt a pulzusmérőn úgy, hogy nem lassítottam. Eszembe jutottak az ironman előtti előadás szavai: ha felmegy a pulzus igyál, ha lemegy egyél. Persze itt már késő lett volna.

Szóval bedobtam egy banánkarikát és kb. 500 méter után majdnem elásítottam magamat. Teljesen felforgatta a gyomromat. Alig vártam a következő frissítőt, hogy le tudjam öblíteni rendesen vízzel. Elgondolkodtam azon is, hogy megállok és feladom, de mindig sikerült legyűrni a gonoszt. Elhúztak mellettem az 1:45-ös iramfutók is, ami még egy csapást adott az arcomra.

Az utolsó kilométereken dúdolgattam magamban. "Ha ez a vég, nekem tetszik...", mert már láttam a Hősök terét. Először lelki szemeimben, aztán a maga valójában. Itt váratlan szurkolók is vártak, ami az utolsó km-en hatalmas löketet adott! (Köszönöm Viki és Bence!)

1:45:35. Ennyi lett a vége. Kicsit féltem, hogy nem lesz meg a tavalyi idő sem, mert nagyon messzinek tűntek az 1:45-ös iramfutók.

A végén volt még egy kis izgalom. Kb. fél percet nem láttam a befutók közül, Adri pont akkor ért be. Bruttó idő szerint 1:58-kor. 2:4x volt a számlálón, amikor én még mindig ott álltam a kordonok mellett és már a mentőautóban láttam. Mindenképpen meg akartam várni, hogy együtt örüljünk a célbaérésnek, de nem jött össze. Mentem az orvosi sátorhoz, mentem a chipes csapathoz, hogy megérdeklődjem beért-e. Sehol nem kaptam választ. Aztán bús képpel felsétáltam az EO sátorhoz, ahol Daniloo mondta, hogy járt itt és minden oké. Hatalmas kő esett le a szívemről. Aztán amikor jött Adri elpityeredtem, mint egy kisgyerek. Bevallom férfiasan, régen aggódtam ennyire...

A Hajnali Hatosok csapatának nettó ideje 1:54:47 lett, bőven a titkon tervezett 2 órán belül!

És most a hogyan továbbról.

Cél egy 3:40-es maraton lefutása október másodikán. Ez más maraton lesz, mint az ironman-en. Nem lesz ott a segítő csapatom szűk 4 km-enként, szóval a frissítést meg kell terveznem magamnak. Az iram pedig jóval erősebb lesz. Ironmanen a futás alatt volt a legalacsonyabb átlagpulzusom - 147. Itt ez egy harmincassal több lesz.

Jövőre pedig egy nagy cél van. Nagyatádon 11 órán belül beérni. Csak a végigfutott verseny alatt összeszedett tapasztalatok alapján minimum 20 perccel mennék most jobbat. De a technikai hibákat, problémákat kiküszöbölve lehet, hogy harminccal.

Szóval a keretes szerkezet lezárásaként: már nem vagyok cél nélkül. Mindig van következő. De a következő utánit, hogy mi lesz 2012 júliusa után, még nem tudom. Csak azt, hogy akkor is lesz következő. Talán egy dupla IM 2013 tavaszán...?