Az egyik első maratonom előtti utolsó erőfelmérőn vettem ma részt:

 Azzal kezdeném, ha létezik tökéletes futóidő, akkor ahhoz a mai nap során valahol nagyon közel lehettünk. De ha létezik tökéletesen hullámzó pályavezetés, ma valamiért arra is rászolgáltunk.

 Meglehetősen korán útra keltünk, hogy a 8 órai kezdésre már kellően bemelegedve hagyjuk magunk mögött a startvonalat. A szerény nevezési létszám mellett azért rögtön feltűnt, hogy ezúttal félmaratonon indulnak a gyorsabb léptűek, így mivel a maraton jegyében 33km-t szerettem volna teljesíteni, ráadásul tisztességes és egyben egyenletes tempóban, azonnal felfogtam, ezen a napon nem az aranyért fogok küzdeni. Vagy azért, de akkor már a rajtban lőttek eredeti terveimnek… Szerencsére nem kapott el a hév, de erről majd később részletesebben. A táv egy 3 és 3 db (nekem 5) 6km-es, fordítókkal megspékelt körből jött össze.

 Szóval akkor indulás: erősödő eső, 13 fok, szélcsend, több hónapja vártam már ezt a csodás mocskos (futó)időt. Néhányszáz méter után, ahogy az lenni szokott, kirajzolódtak az erőviszonyok: a szombathelyiek hamar elléptek, a bronz várományosa is távolodott, én pedig az egyik ismerős master-korú vasi futóval haladtam – egyszer felfelé, másszor lefelé, ahogy erről már volt szó.

 Azt gondoltam, milyen remek lesz ez így nekem, takarékosan futok és még társam is lesz. Igen ám, de az előttünk lévő csak nem akart kikerülni a látótávolságunkból, így logikusnak tűnt, hogy felfussak rá, de arra nagyon ügyeltem, hogy az intenzitás ne csapjon át a 33km-en már tolerálhatatlan kategóriába. Ennek nyomán lejtőn kissé leszakadtam, emelkedőn azonban visszakapaszkodtam rá.

 A harmadik normál kör elején (ami a félmaratonisták utolsó etapját jelentette egyben) próbáltam ritmust váltani, de éppen csak annyira, hogy aztán az "ajándék" 12 km-en ne legyenek gondjaim – már a körülményekhez képest persze. Ez olyannyira sikerült, hogy könnyedén elhoztam a bronzot, 1h24m32s-as idővel (a táv 20.4 lehetett csak), hogy aztán jöhessenek a „jól megérdemelt ráadás kilométerek” – immár egyedül.

 Illetve ez így nem teljesen igaz, hisz időről-időre köröztem le a még versenyben lévőket, ám ezek a mutatványok csak rövid időre zökkentettek ki nagy magányomból.

  Visszatérve a húszonikszedik kilométereimhez, úgy éreztem, talán nem állok már fejre, hisz vízzel, Isostarral és aszalt gyümölcs szelettel is tudtam frissíteni, bár utóbbi leküldése szárazon lényegében értékelhetetlen gasztronómiai élményekkel ajándékozott meg.

 Szégyen vagy nem: az utolsó 6km-en már az ujjaimon számoltam vissza a maradék emelkedőket, de végül az összeset különösebb pánik nélkül megfutottam és utólag visszanézve azt láttam, hogy a táv második felére még gyorsultam is. Ez azért is bíztató, hisz versenyben valójában csak félmaratonig vettem részt, a többit bele a vakvilágba alapon hoztam le. (nem szoktam futás közben a sebességemet nézegetni, mert csak idegesítene).

 6 egyenlő részre felosztva a távot a tempóim (pulzussal): 4:14(155)-4:10(157)-4:12(154)-4:03(158)-4:06(157)-4:05(159).

 A vége 2:16:40 lett (4:08), de tegyük hozzá, egy maraton még csak ezután szokott kezdődni (legalábbis ezt szokták mondani az okosok).