UB először, és biztos nem utoljára.
Nagyon sajátságos hangulatú verseny volt.
A tömeg, a lelkesedés, az egymás felé irányuló türelem, és figyelem példaértékű volt.
Az elején, Köveskálnál már-már kezelhetetlen tömeg alakult ki, még sem hallottam dudálást, vagy kurv@nyázást.
Számomra mégis két meghatározó élmény volt a versenyen.
Az egyik, hogy ez egy igazi csapatmunka. Értem ez alatt a teljesítményt és a teljesítéshez tartozó szervezést, logisztikát. Mindenki próbálja magából kihozni a legtöbbet, a legjobbat a csapatért. A csapat viszont figyel rá, vigyázz rá, mert a csapathoz tartozik és szüksége van rá.
Ha minden jól működik és halad a csapat, akkor az, sikerélménnyel tölt el mindenkit.
Viszont ha valami rosszul sül el, vagy valami bedől, akkor a csapat minden tagja egy emberként próbálja orvosolni a helyzetet. És ezt nagyon jó volt megélni.

Másik, hogy az ultrafutók által igazi hősökkel fut együtt az ember.
Rám valamikor hajnali fél háromkor került a sor. Sötétben kezdtem, és pirkadt, amikor befejeztem. Sok egyéni teljesítővel volt szerencsém találkozni. Emlékezetes élmény volt.
Nekem volt bringás kísérőm. Köszönöm Neki a társaságot, és a kísérést!
Nagyon jó érzés volt, hogy ott, abban a tök sötétben nem vagyok egyedül, van kihez szólnom, van kivel megosztani a gondolataimat.
Persze nem futottam sokat, mert még 3 óra sem volt, de akkor már nagyon szétnyúlt a mezőny, és amikor lemaradt valamiért, vagy én maradtam el, és nem láttam mást csak azt a kicsi fehér foltot a lábam előtt, amit a fejlámpa fénye megvilágított, hát az elég magányos érzés volt.
Nem voltak holtpontjaim, az agyam sem űzött velem rossz tréfát, és nekem nem egyedül kellett néznem az aszfaltra felfestett jeleket. Ez így sokkal megnyugtatóbb volt.

Tudom, hogy a futás jobbára egyéni sport. Sejtem, hogy az ultrafutás magányos sport. De mégis, számomra szívszorító látvány volt látni az ultra futókat egyedül szenvedni, harcolni a démonjaikkal.Látni, ahogy monoton, lehajtott fejjel fut, és figyel a ritmusra, és nem törődve, a már kívülről is látható fájdalmakkal. Hallani, amikor hangosan vitázik önmagával - mert abban a csöndben már messziről kihallatszott.
Tehetetlenül néztem, ahogy ült ott a fűben, arcán az elmúlt 20 óra kínjai, segítenék neki, de tudom, hogy nem lehet, mert ezt a harcot most egyedül vívja.
Egy-két buzdító szóval próbálod felrázni a szenvedéséből, de látszik, hogy most az sem jó. Nem tehetek mást, futok tovább, de lassítok, hogy lássam, ahogy bólint, hogy rendben van.
 -, és eszembe jutott Joci!
Ő nincs egyedül, Őt kísérik, segítenek neki. Jó kezekben van, összekaparják, ha szétesik.
Jó érzés volt erre gondolni, a saját példám kapcsán, hisz Ő tisztességes távot fut, 7x ennyit.
Gyorsan fel is hívtuk, hogy mi van Vele, hol tart, jól van-e? Akkor még állta a sarat! Valami Bikini dalt énekelt éppen. Szegény Ági!
Minden tiszteletem az egyéni indulóké, akár teljesítette távot vagy valamilyen oknál fogva nem tudta teljesíteni a távot! Gratulálok minden csapatnak és futónak, akik célba érkeztek a versenyen!
És nem utolsósorban: Hatalmas megbecsülés jár minden kisérőnek aki kerékpáron segítette és végig kísérte a futót. Én úgy gondolom, hogy ez hatalmas feladat és rengeteg kitartást igényel. Végig tekerni ezt a távot, a futó tempójában, figyelni mire van szüsége, tolerálni a szenvedéseit. Nem beszélve a arról a lemondásról, hogy ez a verseny most nem róla szól!!! Ez önmagában is hatalmas teljesítmény, Gratulálok!

Jövőre újra ott leszek....