Egy nagy mosoly, akkora, mint az egész arcom. Sikerült! Megcsináltam, lenyomtam a félmaratont! Mung cimbora óriási segítségével még egy nagy hajrát is kivágtam a végén. Ezért megérte küzdeni, megérte nem föladni, még akkor sem, mikor már végképp elegem volt, mert nem mentek le a kilók, fájtak a térdek, az izmok. A verseny közben és azóta sem volt semmi ilyesmi, egyszer sem éreztem, hogy föladnám, sőt, élveztem szinte minden percét, nagyszerű élmény volt!

Külön megemlíteném, hogy a futás élménye mellett nagyszerű dolog volt végre megismerni MungDaal kollegát és nagyon kedves, szimpatikus családját! 

A versenyről pár szót. Az elején megijedtem, mert nagyon nem sikerült visszafognom magam, mentem kicsit a mezőnnyel, így 5km-en negyven helyett harminc percet mutatott az óra... Kb másfél kilinél lenyeltem egy legyet vagy valami hasonló rohadt dögöt, azt hittem elhányom magam, se lenyelni, se kiköhögni nem tudtam, megakadt a torkomon, szerintem az öt kilis frissítőnél ment csak le... Aztán jöttek az emelkedők... Brutális volt, nagyon felszaladt a pulzusom, annyira, hogy már inkább nem is néztem rá, 180 fölött volt szinte végig a kaptatókon, és a lejtőkön sem tudtam 170 alá vinni. Szerencsére még itt is segítettek teljesen ismeretlen emberek, bíztattak, bátorítottak, nem hagyták, hogy megálljak :) Azt hiszem, mindent kiadtam magamból, komoly tapasztalat volt, sok dolgot már másképp fogok csinálni jövőre, ez egészen biztos. Szerencsére nem fizettem tanulópénzt, minden rendben volt, de ilyen mértékű fizikai kimerültséget, szinte megsemmisülést, még sosem éreztem. Mintha egy hatalmas pióca kiszívott volna belőlem minden energiát, minden életet, iszonyatos volt :) Ez nem hasonlítható semmihez, amit eddig sportoltam, ez nagyon kemény. 2ó.38perc alatt sikerült, ha Mung jól figyelt, mert én nem tudtam már erre figyelni, az órát meg persze elfelejtettem lenyomni :)

Azt hiszem, nagyon jelentős dolog ez az életemben, mert innentől úgy gondolom, hogy megszállott lettem, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak a futásra, hogy mikor mehetek le megint, mikor mehetek újra a hegyek közé futni, nézegetem a terepcipőm és már most indulnék, de még egyelőre visszafogom magam, pihenek kicsit. A szeptemberi Nike félmaratonra ma délelőtt beneveztem :) Innentől nincs megállás, még ledobom azt a pár kilót ami kicsit még visszahúz, aztán lehet gyorsulni is kicsit, és neki lehet menni jövőre a végső célnak, a maratonnak, azután a hegyimaratonnak :) Tudom, hogy innentől soha nem fogom feladni, mert szerelmes lettem a futásba. Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, és bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha szombaton kudarcot vallok...

Szóval... 2010 januárban kezdtem hozzá, 102 kilósan, nyolcszor egy perc futás-három perc séta- ez volt az első öt kilométerem edzéstervének kezdete. Sokszor hóban, mínusz tízben, latyakban, esőben. Nem egyszer akartam hagyni az egészet a fenébe, de elhatároztam, hogy végre egyszer valamit teljes szívvel és kitartással végigcsinálok. A maraton még messze van, de szerintem jó úton haladok, és ha neadjisten valami miatt soha nem fogok tudni maratont futni, egy szerelem akkor is megszületett és szerintem nem is fog múlni soha :) Bánom a futás nélkül töltött éveket, úgy érzem rengeteg dologról lemaradtam. igyekszem bepótolni!

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy az edzésonline nélkül ez sosem sikerült volna, a rengeteg segítség, jótanács és bíztatás nélkül sosem jutottam volna idáig, már rég föladtam volna. Bozót, Monerd, MungDaal és a többiek, köszönöm nektek! Ti vagytok az élő példa-és azok akiket nem is ismerek, de a versenyen segítettek-hogy igenis létezik még az emberekben jóság és önzetlenség, és hogy a sport csodákra képes, még ebben a rohadék egymást letaposó világban is! Egy kis sziget, ahova érdemes rendszeresen elbújdosni, főleg ilyen társakkal.

Remélem nem hordtam össze túl sok marhaságot...

Jó sportolást Mindenkinek!