3 hozzászólás
Ez az írás nehezebb mint a verseny, ezeket az érzéseket nem lehet leírni.
Elindult a bringa, már az elején észrevettem, hogy valami nem stimmel, nagyon lent van az ülés, ez így biztos, hogy nem lesz jó.
Nem tudtam elképzelni, hogyan történhetett, mert az utolsó tekerésem után, egy kicsit még feljebb is húztam, hogy jó legyen. 
Gyors telefon Bocsinak, Móninak Kittinek, hogy jöjjenek, hozzanak kulcsot. Közben jött az első vasúti átjáró, ami természetesen piros volt
, de mielőtt megálltam volna, szóltak a rendezők, hogy mehetek, nem jön még a vonat. Ahogy átértem egyből kanyarodni kellett Ágneslak felé, elkezdtem izgulni, hogy hogyan tudnak így utánam jönni a többiek. Valahogy megoldották, mert nemsokára a kezembe nyomták a megváltó villáskulcsot, beállítottam a megfelelő ülésmagasságot, ittam egy jó Bocsifröccsöt és irány tovább. 
Gyönyörű helyeken haladtunk, az a kis út nagyon tetszett, sajnos nem volt nálam fényképező, így higgyétek el, hogy szép volt. Itt már kezdődtek az emelkedők, meg a szél is mintha szembe fújt volna, de nem nagyon zavart, jól éreztem magam. Hamar elment ez a szakasz és innen a 61-es úton haladtunk sokáig, itt volt, hogy néhány két-három fős boly megelőzött
, ők nem hallgatták a eligazítást. Persze nem szóltak érte, vagy legalábbis a kispadon nem láttam senkit. Na de ez nem érdekes, annál inkább az út és az autók. Az út fel le haladt, a szél itt is fújt, de talán még nem annyira erősen, mint később a kiskörökben. Szerencsére a forgalom nem volt annyira vészes, mint pénteken. Lehet, hogy el is aludtam, mert a 30-as tábla után azonnal jött a 40-es, gondoltam megtáltosodtam, de utólag kiderült nem erről volt szó.
Néhányan bíztattak az útszéléről, majd megint utolértek Bocsiék, és már ott is voltunk Böhönyén, frissítettem, rájöttem milyen jó az energiaszelet. Ez itt most a célegyenes gondoltam, de aztán visszaemlékeztem, hogy előző nap erre jöttünk és hát elég keménynek tűnt a terep. Szerencsére itt inkább segített a szél, nem volt gond, Segesdnél Bocsiék valami kocsmából kiabáltak rám, na szép gondoltam, itt söröznek, mi meg csak sportolunk.
Kellemes meglepetésként az egyik kanyar után pomponos lányok fogadtak bennünket. Később kiderült, hogy ez bizony a fordító lesz.
És akkor innen, már benépesült a pálya, egyre többen voltunk, nagyon jó volt így tekerni, nem csak magammal voltam elfoglalva. Hamar elértem a depót, a terveknek megfelelően megálltam, ettem, ittam, egy kicsit beszélgettünk, megérkeztek nővéremék, velük is megbeszéltem a fontos dolgokat, megmutatták a kis zászlót ami ott lógott a fán.
Nagyon jól esett, tudtam, hogy mostantól még inkább menni kell a cél felé. Elindultam az első kiskörre, kíváncsian és nagyon vidáman, figyeltem, nagyon figyeltem, hátha valakit kiszúrok a bringások közül, de nem igazán sikerült. Túl gyors volt mindenki és ezek a bringás ruhák nem voltak ismerősek. Amikor először befordultunk Ötvöskónyinál, Beleg felé, hááááááát… meglepődtem. Izgultam nehogy itt kapjak defektet, mert nem csak a kulacsomat veszik el, de biztos voltam, hogy most ilyen nem lehet, mert az idei defekten, már túl voltam. Fordító után kis lejtő, hátszél volt, lehetett döngetni, persze csak lazán. Ismét emelkedő és szembeszél következett, de nem tudta letörölni a mosolyt az arcomról, folyamatosan a depóban lévő kísérőkre gondoltam, tudtak, hogy várnak, vártok nem lehet baj. 
Ismét a pomponos lányok, akkor fordulunk, lehet frissíteni, és irány a célegyenes, ez a szakasz már ismerős volt, tudtam mi következik. Tele volt a pálya, jó volt látni azt a sok embert, ez is sokat segített. Szerintem ez a kerékpáros pálya nagyon ki volt találva.
Ismét a depóban voltam, erre a körre nem terveztem nagy megállást, de amikor megláttam a többieket azonnal leálltam, meséltem nekik milyen jó minden. Persze ők közben tömtek ezzel, azzal, kulacsot cseréltek, ápolgattak, tájékoztattak, hogy az otthoniak mit üzentek, Pitzi mindent hallottam.
Na jó indulás, még le kell tekernem a Sukorói kajakpályára és még onnan haza is kell jönni, szerencsére most a kajakversenyt nem kell közbeiktatni. Itt már éreztem, hogy nagy baj nem lehet, ezt a távot már többször megtettem, nem is volt gond a következő kör is ugyanúgy telt mint az előző, figyeltem, hátha látok valakit, de nem tudom. Talán Révit egyszer láttam, meg pár Budaörsi úriembert, de nem voltam biztos benne. Nagyatád előtt utolért Zakariás Géza, neki már az utolsó köre volt, átintett megdicsért, nagyon jól esett, erőt adott. Ő volt az aki először lecsábított triatlonozni, vele értünk el szép eredményeket még a főiskola színeiben.
A kör végére terveztem a nagy megállást, nem is tértem el a tervtől, főleg amikor megláttam azt a meleg májgombóclevest sok tésztával, hmmmmmmmm Nicol nagyot alkotott. Ettem belőle, meg sajtos tallért is nyomtam magamba, aztán rájöttem, hogy nekem bizony kéne keresni egy WC-t is. Nincs a közelben, na akkor a bokorba, de mindenhol nézők vannak, nem érdekes, mondják, nem is érdekelt, megoldottam.
Még egy kis evés ivás, aztán indulás az utolsó körre, tudtam mit kell tenni, nem szabad a határon tekerni, a végén pedig ki kell engedni, pörgetni kell. A fordítóknál elköszöntem mindenkitől, megköszöntem a segítséget és további jó munkát kívántam. Elérkezett a célegyenes, vigyorogtam, mint a vadalma, minden jó volt, éreztem, hogy jól vagyok. A depóban ismét megálltam egy picit, pacsi után továbbléptem, és elvették a bringát. Na, nem adom az enyém,
de elvették és a sisakot is. Akkor most merre is?
Ja igen, látom, kérdezik a rajtszámom, közben ott vannak Mártiék is, nem tudok ennyi helyre figyelni, fülig ér a szám, nem tudom mi történik velem, azért előkerül a rajtszám és mire beérek az öltözőbe, már a pulton vár a csomag. Keresek egy helyet, nehéz volt, mert nagyon sokan voltunk. De jó, lehet fürdeni, ez tetszik, tiszta buli az egész. 
Poénkodások, nyögések, fogadalmak mindenfelöl, nagyon jó a hangulat, persze nem maradhatunk itt, menni kell. Felöltözök és indulok ki a futópályára. Erősnek érzem magam, nem fáj semmi, emberek ez már megvan, nem lehet gond. 16 kör, tizenhatszor jövök a depóba és a pályán is ott lesztek, nem lehet baj.
Mártiék ott állnak a kijáratnál, mosolyognak (mily meglepő), feltűnik mindenki, hát megvannak még, itt vannak. Egyből kérdezik mit kérek, egyek igyak. Enni már nem akarok, csak sajtostallért, inni az jöhet. Előre eldöntöttem az iramot, nem akartam rohanni.
Az első kör az ismerkedésé, nem szabad rohanni, nézem a pályát, a szurkolókat, keresem az ismerős arcokat. Néha felröhögök, hangosan a kréta feliratokon, ezek a lányok mit műveltek. „Hej..neked” „Itt a cél! Csak viccELEK” ugróiskola utána sör felirat és persze megint viccELEK, jól szórakozom. Máris elérem a parkot, nagymama ül az unokájával, szurkolnak: hajrá Elek, milyen jó ötlet, hogy a név rajta van a rajtszámon. Következő padon nagymamák ülnek, szurkolnak, közben hangolnak a zenészek, és hát nem süt a nap sem. Hamar körbeérek, frissítő, dinnye nem kell, az már egyszer nem volt jó, csak vizet iszok, és viszek egy szivacsot. Visszafelé újra kiírások, megint jól szórakozok. „IronElek”, „Megcsinálod Elek” „Hajrá Márti”, de ráértek, de milyen jól esik.
Első körnek vége, na ez jó volt, az idő?, hopp ez gyorsabb, mint gondoltam, de így lesz jó. Nem álltam meg, nem kellett semmi csak a szivacsot cseréltem. A második kör még jobb lett, útközben megint végig tanulmányoztam a földet, tetszett persze, hogy tetszett, közben a szurkolók is egyre jobban szétszóródtak a pályán, és egyre többen voltunk futók is.
Ismerősök, mindenhol ismerősök, próbáltam mindenkit kiszúrni és bíztatni, mosolyogni. Nekem jól esett, gondoltam nekik, nektek is. Közben Márti is futni kezdett, megbeszéltük, hogy nekünk ma még együtt kell futni, persze pont rosszul állt be, a lehető legmesszebbre, de azért bíztam benne. Vinca is a pályán volt már, ő is csak mosolygott, tudjátok, hogyan szokta. És akkor mindenki a pályán volt Révi, Csike, Forest, Atom, FJani, Pogreg, Obor, a váltósok Márti, Vinca, Ori, Tomek, Pierre és még sokan sokan. Nagyon jó volt, csak arra kellett figyelni, hogy valaki el ne szaladjon mellettem, intés mosoly nélkül. Vincát utolértem, dumcsiztunk kicsit, azután továbbkergetett, persze Yoyoo és Gandi üzenetét, szurkolását közvetítette, amit mégegyszer köszönök. Nemsokára utolértem Mártit, beszélgettünk jó volt, ezt vártuk, már amikor kiderült, hogy indulok megígérte, hogy velem fut, hát most itt vagyok, itt van és futunk beszélgetünk. Szerencsére napszemüveg volt rajtam, mert… Egy idő után ő is elküldött, mentem tovább. Nővéremék közben végigsétáltak a pályán, mindig máshol szurkoltak. Pitzi folyamatos közvetítésben volt, forródrót Nicollal, köszi jól esett. Elérkezett a féltáv, hiszen akkor már csak… Így könnyű, köztetek, veletek. A szurkolók szinte repítettek a cél felé. Megálltam, pólót cseréltem, hiszen innen már csak lazán szabad menni. Száraz póló, hmmm de jó, máris jöhet a következő adag víz a fejemre. Az UB futáson Nicolék kifejlesztették a legjobb „locsollak a kannából” frissítést és most itt is csodásan tudták alkalmazni. A következő körök szintén vidáman teltek, minden második körben frissítettem a bázison, persze ezt már elejétől szigorúan betartottam. Nicol, Kitti Tandi, Móni, Bocsi, nővéremék, edzőm mindig mindenhol ott voltak, ha fagyi kellett azt kaptam, bármit kértem ott volt. Közeledett a 10. kör vége, megbeszéltem Bocsival, hogy itt bizony megérdemlek már egy sört. Pont utolértem FJanit, beszélgettünk kicsit, jól mozogtunk, legalábbis magunknak tetszettünk.
Beértünk a frissítőterületre, én leültem a nézők közé a padra, néztek is furcsán. Kerestem Bocsit, észrevettük egymást, ő már tudta, hogy mit csinálok, hozta is a frissítőt, pohárba töltötte, én meg jól megittam. Újra egy adag víz következett a fejemre, majd mentem tovább. Utolértem Janit megint, beszéltünk még egy kicsit, azután ő is elküldött, ne tartsam fel. Balázsról meg majdnem elfelejtkeztem, pedig ő ott résztávozott köztünk. Utolért, futott velem, beszélt hozzám, gyorsított, bíztatott, majd jól elrohant. Később még vele is találkoztunk. Orival is találkoztunk útközben, beszélgettünk, de ő is elküldött.
Tkria már kezdett unni, számolta vissza a köröket, hiába mondtam, hogy direkt ő miatta öltöztem át, hogy érdekesebb legyek, nem hatotta meg.
Két kör volt hátra, mondtam Mártinak, hogy mostmár fáj egy kicsit, ő egyből rávágta, hát hogyne fájna az annyaúristenit. Futottam Mártival a végén is együtt, persze megint elküldött, azért egy búcsupuszi, járt meg néhány könnycsepp itt is.
Az utolsó másfél kört nem is tudom elmondani, egyszerűen hihetetlen volt, nem fájt semmim, körülöttem voltak azok az emberek akiket szeretek, akikkel jól érzem magam, megcsináltam amit akartam. Az utolsó körben természetesen kijártam az ugróiskolát, elköszöntem az ismeretlen szurkolóktól, megköszöntem mindenkinek mindent. Egy utolsó jó szó a pályán mindenkinek, a „megcsinálod” feliratnál egy utolsó megazanyádúristenit felkiáltás és a célegyenes. Pontosan nem emlékszem, hogyan történt, keresztfiam beállt mellém együtt futottunk, Attila a mikrofonba már mondja, itt jön neki már az utolsó köre volt, Soós Elek a célban. MEGCSINÁLTAM, tényleg sikerült, ez az érzés elmesélhetetlen. Boldog voltam, és ami a legfontosabb a barátaim között élhettem meg ezt a csodálatos pillanatot.
Jó ideig még ott voltam a célban, ültem és nyeltem nagyokat.
Körülöttem a barátaim, a családom. Móni, Nicol, Kitti, Bocsi, Tandi, Ili, Bumbi, Kinga, Bálint, Dávid, Zsóka az edzőm, mind egyforma pólóban, és akkor szólnak a telefonok Pitzi, kókusz, Fruzsi Béla az edzőm, mind most, jókor.
Móni mondta, de most nem tudok jobbat írni:
„tényleg KÖSZÖNÖM nektek az őszinte, önzetlen, odaadó segítséget. nem lehet leírni azt amit érzek
Büszke vagyok, hogy ilyen barátaink vannak”
A többiek még a pályán vannak, szurkolók a pálya szélén, de nemsokára érkeznek szépen sorban, mindenki megcsinálja, mindenki szuper.
Megyek átöltözni, fürdeni, a büfében találkozok Zakariás Gézával és feleségével. Beszélgetünk, megdicsér, gratulál, nekem már ez egy siker.
Sajnos nem maradhatunk tovább, mert nővéremék indulnak haza, de még vacsizni akarnak velünk, megbeszélni a mai napot. Ok, induljunk, de még nekem van dolgom. Mónival, Bocsival visszamegyünk a célhoz. Gratulálunk a célba érőknek, majd én elmegyek kicsit előre, azaz vissza Márti elé, mert akarok vele egy kicsit még futni. Sokat segített és bízott bennem egész évben, jó volt vele napközben is, megérdemlem, hogy vele futhassak. Ááááááá már látom, ott jön vigyorog, örül, összeszorul a torkom, neki is bogár ment a szemébe. Futok veled, jó? Kérdezem. Tényleg?, de hát…
A célig mentünk, ott már várták, várta a csapata és persze Erik, gratuláltunk nekik és irány a vacsora.
Ekkor éreztem és már kimertem mondani: egy magányos futóból, igazi sportoló lettem.
Vasárnap jó volt visszamenni Nagyatádra, még ott voltak a maradékok, és ott volt az a rengeteg emlék. Gyönyörű szélcsendes nyugodt idő volt, megnyugodott minden, kiürült az utca, üresek voltak a lelátók, csak az emlékek maradtak. Mátéval futottunk egy kicsit, megmutattam, hogy merre mentünk, ő pedig ecsetelgette nekem, hogy majd egyszer ő is triatlonista lesz, azóta vízreszállt velem és eveztünk többször is.
Köszönöm mégegyszer mindenkinek, talán sokat írtam, de úgy érzem ezek csak szavak, sokkal több van bennem.
Remélem egyszer lejutokén is ,és akkor majd jól odakiálltom,
Mindenek előtt nagyon gratulálok, óriási teljesítmény végig csinálni egy ilyen versenyt. Szerintem nem gond hogy ilyen hosszan írtad le, legalább teljesebb képet kaptunk arról hogyan is élted meg az egészet. Sok sikert a továbbiakban is! :)