Eljött ez a nap is! Nyolc órám ment ki. Ráadásul péntekre csak a 6. maradt, most, hogy a tizenkettedikesek kimentek. Azért bejöttem reggel, bolondballagókat nézni. Gyorsan kaptam egy hevenyészett szerenádot, ebből uis, mint "vidéki" ki szoktam maradni.

Pogi nem volt nálam, a futócipőmet kínálgattam, nem kellett. Nem is baj, úgyis edzeni akartam. Órát úgyse lehet tartani a végzősöknek, akik a józanodás és az aznap különböző fokozatain vannak.

Esőre állt, ez elkeserített, dzsekit nem hoztam, a puszta meg nem túl jó esőben. Szerencsére kisütött a nap, így gyorsan átöltözhettem. Kibicajoztam- a szürke kanca és világospej kiscsikója már régi ismerős volt, a fekete vizslakeverék viszont új haver, de abszolút jóindulatú. A sziken kellemes volt a futás, az apróbb-nagyobb erdőfoltokat nézve eszembe jutott, milyen könnyű lehetett itt bujdosni, jószágot elhajtani a betyárvilágban.

A futás kiszellőztette az agyamat, kisimultam megint (pedig nem is buliztam előző nap). Lógott az eső lába, így hamarabb befejeztem mint terveztem, de nagyon jólesett! Testnevelő kollégáim már rutinosan biccentettek, amikor berontottam az öltözőkulcsért. Kicsit se nézhetnek hülyének. A gyerekek is fegyelmezetten vették tudomásul, hogy újra bepofátlankodtam zuhanyozni. Pár 100 km után azon fognak csodálkozni, ha nem megyek... Most nézegetem, mikorra tudok egy új délelőtti pusztafutást betoldani.