Eldőlni látszik a dolog: ezen a héten egyáltalán nem futok, a kedv elillan, a máskor teljesen normál jobb Achilles meg érthetetlen módon fáj (a problémás bal bezzeg most teljesen jó).
Így a kispesti sportnap lehet a befutó, ugyanaznap lesz, mint a BSI futás. A táv meg maximum 400 és 800 méter, nem 42195...
Amúgy maga a táv meglenne, ment már sokkal kevesebb rákészüléssel is maraton, de
- nem örömfutásra készültem eddig, most hirtelen nehezen esne átváltani erre,
- talán erősebb sérülés lenne a következménye most,
- valahol misztikusabbnak érzem a maratont, mintsem így, mostani állapotomban vágjak neki.

Persze, ha végül valóban nem megyek, nagyon fog hiányozni a "nagy nap", a forgatag, az ismerősök kavalkádja.
Legyen rendben a térdem, lábam, legyen elég idő a felkészülésre meg kevesebb stressz, és akkor talán már most novemberben sikerül valamivel kitölteni az ürességet, kiváltani a maratoni célt...
Merthogy cél nélkül nem tudok "az út"-ra lépni. Nem az út motivál önmagában, hanem a végén felmutatandó teljesítmény.

Itt van lassan október eleje, itt az őszi BSI maraton.
Nagyon széles a spektrum, mi is történhet majd október 4-én. Merthogy az egyik oldalon ott van az el nem indulás, a másik -boldog- véglet meg a PB. Mindkettőnek van-volt esélye, ha csak az utolsó egy hónapot tekintjük.

Nyárig még derült ég, napsütés, hiszen bár 5 hónapos totál szünet után, de március elejétől júliusig szépen gyűltek a kilométerek, az én szintemen legalábbis, kb. heti 40 jött össze. Azután a szokott nyári két erős hónap ritmusa felborult, mert július nem lett erős, a pótlással megterhelt augusztus meg előhozta a régi Haglund-Achilles kombót. A szeptember nem hazudtolta meg magát: nagy munkahelyi terhelés, kevés futás. Mindeközben a NIKE-félmaraton körüli napok is érdekesen teltek egy hirtelen jött vállízület-gyulladásszerűséggel, amit kisebb térdfájás követett...

Majdnem bedőlt a maraton projekt, mert elveszítettem kicsit a fonalat meg a lelkesedést. A szigeti 30-as versenyhez kapcsoltam a döntést: ha megcsinálom, akkor tovább gondolkodom -fejben biztos- a maratonon, ha nem megyek el rá vagy feladom verseny közben, akkor átütemezem jövőre a maratont.
Nos, meglett a 30-as, de nem olyan eredménnyel, amely feljogosítana a PB álmokra. A térd a legkritikusabb rész.

Összességében tehát, ha nem fáj a térdem, akkor:
4:20:00 - biztonsági verseny,
4:13:00 - ez reálisnak tűnik,
4:06:00 - jobb napot kifogva még jelentősebb szenvedés nélkül mehet,
3:59:59 - komoly kihívás jelen állapotban, de a számmisztika motiválhat,
3:54:59 - életem második legjobb maratoni ideje lehetne,
3:52:07 - egy másodperccel javítanám meg a maratoni legjobb időm.

Két hét múlva okosabbak leszünk.

Írtam tegnap még melegében egy beszámolót a NIKE-futásról a FB-topikba:

 http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=93243012&t=9006174

Köszönöm a bloghozzászólásokat, a drukkolást! (Leandernek különösen a házi információk terjesztését. )
Végül jól jöttem ki a vállproblémából, bár ehhez kellettek a gyógyszeripar termékei is. Úgy éreztem, ennyi belefér a versenybe, hiszen lázam, hőemelkedésem totál nem volt, tehát oly nagy kárt nem tehettem magamban a "doppinglistás" indulással.
Most túl csábító azt számolgatni, hogy teljesen egészségesen mi lett volna, mert ugye a NIKE-feles mindig alá van rendelve az őszi maratonnak. Persze, jó lenne egyszer egy gyors félmaratont futni PB-vel, viszonylag sík pályán, mert a következő lehetőség, a késő őszi Bécs-Bp. befutó napi félmaraton bizony eléggé hullámvasút. Ezért is a kedvencem amúgy, amikor lefelé lehet zúgni az Istenhegyin és a környékén!
A tegnapi pályán sok emelkedőt éreztem, szerintem voltak így mások is, akik városlakóként nem szoktak hozzá a szintekhez...
Most már irány a maraton, két egyenlő félmaraton a cél, a végén meg egy PB, 3:51 körül. Ez 1 perc javulást jelentene, km-ként tehát egy erős másodpercet. Hm. A tavalyi állapothoz képest jelenleg van még mit hozzátenni a felkészültséghez. Viszont túlerőltetni sem kell, mert Haglund és Achilles vállt vállvetve (khm) harcolnak ellenem...