Csupi
Hegyvidéki feles
ne tessenek pálinkára gondolni, futás volt ez a javából....
kán
| 2008-04-28 12:54:42 |
7 hozzászólás
Gyünnek a versenyek, gyünnek a beszámolók is...
Tömött buszon állok, miközben az lassan kígyózva próbálja elérni végcélját, hogy végre megszabaduljon a tömérdek futótól. Levegő alig, a Nap betűz az ablakon, ideges "normál" utasok, víg kedélyű futók. A busz közben lassul, csak lassul. Tudom a víztoronyig tart csak, onnét már száguldunk, dehát száguld az idő is, közeleg a rajt. Pedig megfogadtam - mint mindig - most korábban indulok el otthonról. Nem sikerült. Most se. Normafánál a 21-es busz legnagyobb örömére leszállunk. Lendületesen sétálok Csillebérc felé. Szerencsére nem vagyok egyedül. Van aki már melegít, de a körülöttem lévők még velem együtt rohannak a rajt felé.
Gyors öltözés, utolsó simitások a ruhán, cipőfüző, chip, miegymás. táskát leadom és már kocogok is a pálya felé. Bemelegítésként menetközben feltűzöm a rajtszámot, és a maradék tíz percbe megpróbálom a bemelegítést belesűríteni.
Már a buszon is a stratégián gondolkodtam. Mit fussak??? Mára elmúlt a mátrabérci fáradtságom, kisütöt a csodaszép Nap, otthoni pálya, de egyedül vagyok. Nincs kihez betársulnék. Nem látom a vivicittás Lányt sem, senki ismerőst, csak ismerős arcokat.
Okulva az eddigi rajtokból szépen előrébb sonfordálok, beállok az 1:30-1:40 közöttiekhez. Alig vagyok bemelegedve, de körülöttem legalább van hangulat. RAJT.
Áthaladok a célon, bekapcsolom az órát. Most jön egy kör itt Csillebércen. Nézem a szurkolókat, nem mintha keresnék valakit, csak elcsodálkozom: egyre többen kameráznak, fényképeznek. Közben majdnem eltaposok egy elém bevágó sporit. Jajj, mennyire nem szeretem az első kilométert. Pedig jó lenne tempóba állni, de ehelyett csak balranéz, index ki, sávváltás, vissza kettes padlógáz, jobbranéz, sávváltás vissza. Spori mögöttem. Aztán előttem egy újabb falat... :) Ez megy egészen a bejárat előtti emelkedőig. Ott egy kicsit ritkul a sűrűség. Visszakanyarodunk a táborba, újból elhaladunk a szurkolók előtt. Lelkesen tapsolnak, mi pedig lelkesen futunk. Remélem a végén is így lesz.
Immáron másodszor is kifutunk a táborból, Normfa felé vesszük utunkat. ideje magamba szállni, s egy kicsit elgondolkodni a következő 10 kilométeren. Szerencsére két hete befutottam a pályát, így tudom, hogy mi vár rám a sípálya aljáig. Felérünk Normafára. A síházból kellemes illatok szálldogálnak kifelé, majd visszafelel beugrok enni valamit - gondoltam. Viszont innentől lejteni fog. Rémálom. Nem szeretek lefelé futni - valószínüleg nem tudom rendesen a techinkát - így csak próbálom tartani a 4:20-as ezreket. Érzésre megyek, miközben csak özönlenek mellettem el a futók. Van aki trappol, van aki liheg (ilyenkor???), van aki csendben csusszan el mellettem. Fussatok skacok, az emelkedőn találkozunk! 4. km, frissítő. Elragadok egy vizet, belekortyolok. Hmm. Nem sikerül innom, így marad a vizezés. Majd a következőnél.
Normafa út, Svábhegy, Béla király, 8. km. Itt jön a java: Csillagvölgyi emelkedő. Durván olyan, mint az Erzsébet kilátóhoz felvezető út. Végre nekem való terep. Léptekben apróra váltok, légzésem meggyorsítom és állandó tempóban szépen elkezdem az emelkedést. Sorra hagyom el kedves kollégákat, akik a lejtőn elhúztak mellettem. Kár volt sietni, nem? Futótól futóig haladok, a kanyarokat már ismerem, s tudom mennyi van még hátra. 9. km. Nemsokára vége...Felérünk a Mátyás király útra, innentől síkká válik a terep. Egy kis pulzus visszaállító futás után újból felveszem az utazó sebességet. Közben a Radenska pólós sporival kerülgetjük egymást, de egy kicsit ellépett a váltóhelyhez közeledve. Mikor odaérek a sípályához, látom éppen vált. Tovább futok. Frissítő állomás, és 10. kilométer. Elveszek egy izoitalt és egy vizet kicsit lelassulok, hogy tudjak inni, miközben egy töpszli (öleb) érdeklődve nézi mit iszok...Odanyújtom neki, nagyon meg akarja szagolni, de gazdija inkább elvette tőlem, inkább a futással törődjek. :) Ja, tényleg. Nyakamba szedem a lábam és átlibbenek a chipellenőrzőn. Hoppá. 45 perc. Egész jó. Eredetileg 50-55 volt "betervezve". Innentől hazai pálya. hányszor, de hányszor futottam már itt a barátokkal. Minden kanyart tudok, mindent apró (alattomos) emelkedőt ismerek, a kátyúknak is nevet adhatnék már...Gyors önvizsgálat, eredmény: szuper. Jól érzem magam, könnyűek a lábaim...és...és még a madarak is nekem énekelnek!
Észreveszem a Radenskás pólóst. Elém került, mert biztos, amikor a töpszlivel foglalkoztam, elfutott mellettem. Kényelmes tempóban megközelítem, majd egymás mellé érünk. Tömegvonzásom hatására :)felvesszi a tempómat és a 11. km-től egymás mellett tapossuk az aszfaltot. Elhagyjuk a libegőt, kikerülünk egy-két kátyút (én tudtam, hogy ott lesznek:) és elérkezünk az Y kereszteződéshez és szépen elindulunk lefelé Szépjuhászné irányába.
13. Forduló. Emelkedő. Jahhaj, de vártam már ezt a pontot! Eljött az én időm.. Bár ez egy kicsit durva megfogalmazás, de rajtam nem fog ki a következő 4,5 kilométer. Sőt! Felvettem a tempómat (amit persze már edzéseken begyakoroltam) és elkezdtem a felzárkózást az élbolyhoz - akik időközben már valahol Normafán járhatnak. Sorra előzök, szinte hihetetlen tempóban falom a métereket. 14. 15. 16. 17. Itt van a legrosszabb rész, hiszen 500 méter a Libegő, de nem látni, mert kanyarog az út. Itt elkélne egy kis szurkolás, de ki jönne ide lelki plussz adni? Na ki? Igen, csak egyetlen egy ember képes arra, hogy a legjobb helyen szurkoljon, aki segíteni akar nekünk mindig: Saci. Egy mosoly tőle és két kedves szó többet ér, mint egy pohár víz. Igen Saci, futok, sietek, jó leszek, mert Te azt mondod nekem.
Libegő. Rengeteg ember, megfelelő hangulat, és végre lejtő. Órára pillantok: 1:20. micsoda? 3,5 kili kb 15 perc alatt? Lehetetlen. Ááá, ne is foglalkozz vele, úgyse tudod megcsinálni... Fuss inkább! Futok. Sokan gyalogolnak, sokan szurkolnak. De jól esik ez most...Normafa. Felküzdöm magam az emelkedőn, buszmegálló. Itt szokott vége lenni az edzésnek. Most tovább futok. Alig 2 kilométer, de lejt az út. Juj, messze van ez. Egy kicsit már kezdek fáradni, így inkább hisztiznék, vagy lassulnék, de nem lehet!
20. km. Órára nézek, homályosan 1:31-et látok. Most mi legyen? Megpróbáljam, ne próbáljam? Egye fene. Egy kicsit növelem a tempót és már lesem a hátsó kaput, várom a célt. Nagyon. Párszáz méter múlva kitör belőlem az elkeseredés és belassulok. Egy kicsit visszaveszem a tempót és folytatom az utat. Ekkor megszólal egy csilp csalp füzike. Mint ha nekem énekelne. Milyen szépen szól a dallam (kedvenc madaraim egyike). Ettől újult erőre kapok és hirtelen meglátom a hátsó kaput. Köszönöm madárka, sokat segítettél!
Befordulok a kapun, hallom P.A. hangját, de még messze van, de milyen messze? Annyira nincs már kedvem futni, hagyjuk már abba....úgyse sikerül megjavítani az eddigi félmaratonomat, amit 2006-ban futottam Siófokon. 1:35:17 volt. Marad ez is...Jön a beforduló. Órára pillantok: 1:34:55. JÉZUSOOOM! Még meglehet. Küzdök. Összeszedem maradék erőmet és sprintelni kezdtem. Ami a csövön kifért, mindent kiadtam magamból. Nem tudom mennyi lett a vége, de két kezem felemelve örültem a célnak. Órára nézek, majd nyugtázom, hogy nagyon jót futottam és milyen gyorsan. Kicsit rosszul lettem a hirtelen leállástól, de akkor tudatosult bennem mit is láttam az órára pillantva: 1:35:15. KETTŐ másodperccel kevesebb, mint az eddigi legjobb. Uramisten, sikerült!!!! El se hiszem. Ránézek órára. Már 1.36-ot mutat. nem állítottam le, de tisztán emlékszem a célidőre. És végre egy kép, amikor nem az órámat fogom, hanem örülök, teljes testemből....
Hatalmas kő esett le a szívemről, egyszerűen már nem is éreztem a fáradtságot, az utolsó kilométer nehézségeit. Ez eddig szuper volt. Aztán hallom, beért a célba a vivicittás Lány is. Megvártam, majd egy jót beszélgettünk a célnál. Egészen a 2:10-es befutókig...Utána még egy kis társasági élet, majd hazakészülődés. És egy megdöbbenés a végére. Váltom a chipet vissza, gondoltam megnézem az eredményemet, hogy jól emlékszem-e. Nem. Szemem kinyílik, szám elmosolyodik, jól látok? Hivatalosan: 1:35:13
4, azaz négy másodpercet javultam. Hihetetlenül kevés idő 21 kilométeres távon....
Ha hegyen így megy, akkor mi lesz a Szigeti triatlonon? Én kíváncsi vagyok rá....május 18.
Bérce az Mátrának
regölé az kán
kán
| 2008-04-22 15:51:06 |
Nincs hozzászólás!
.:Mátrabérc:. Tetszik a neve, bár a bérc szót eme hegységre egy kicsit nehezen értelmezem. Gerinc az jobb. A Mátragerinc is jobban hangzik...hangzana...Csakhogy így inkább szakácskönyvbe való sütemény ugrik be. El is képzelem: piskóták összedarabolva, egymásra csúsztatva mint a Föld kéreglemezei, egy kis csokival leöntve, kis hab a tetején.... Mátrabérc. Mégiscsak találó név. Egy kicsit kicsi, egy kicsit rövid, de a mienk....és szeretjük. Most már pláne!
.:Nem túráztam manapság a hegységben, legutoljára még megboldogult úttörő koromban táboroztam a hűs völgyekben. A rajttitkár akkor próbálta belénk súlykolni a túrázás szépségét, de hát nekünk alföldi gyerkőcöknek csak nyűg volt felmenni az óriási csúcsokra. Így azóta most látogattam meg a Mátrát egy teljesítménytúra kedvéért. ne legyen Kán a nevem, ha az utolsó héten ne a túristatérképpel aludjak el/ébredjek fel. Pedig kedves sporttáraim ez történt. Hú de sokszor jártam be szememmel az útvonalat, haányszor mondtam fel magamban a követendő jelzéseket és hányszor kalandoztam más ösvényekre...Így vártam Őt!
.:Persze az is hozzá tartozik, hogy kellett egy személyi felelős is ezért a dologért. Az, aki elcibált engem ide, erre, és akivel teljesítettem a távot. Köszi Peti! (ja, és persze már elcibált a T100-ra is)
.:Pénteken zümmögött az autó alattunk, szépen haladtunk az MHármon. Faltuk a kilométereket. A Gödöllői-hegységből kiérve pillantottuk meg először a Mátra fenséges tömbjét. Milyen magas! (Igaz voltam már magasabban is) Ott a cél, látni a Múzslát is, ott az Ágasvár, Galyatető, Kékes, és igen, valahol ott a messziben eltakarva ott van Sirok is. Hmm.... ez nem is olyan rövid. Biztos akarom én ezt? Eddig két maratonon vagyok túl, ugyebár az 42 km. Kettő "Dögölj meg!"-en, ami 47 km. Most 55.6 km 2734 m szinttel. Hát persze, hogy akarom! Családias vacsora és izgalmas éjszaka következett...
.:Reggel szólt a vekker. De nehéz is volt kikecmeregni az ágyból, végre kihült a kandalló és olyan jó volt a meleg takaróba bújni...neee, inkább induljunk este, de reggel úgy nem szeretek. Kelni kell, mese nincs. Öltözés, pakolás, készülődés. Reggeli elmaradt. Gyorsan elnyelek három banánt, legalább dolgozzon a gyomrom, aztán majd eszek valamikor - gondoltam, de tudtam, hogy erre nem fog sor kerülni a Kékesnél előbb.
.:Odaérünk a rajthoz. Az idő szomorkásan veszi tudomásul, hogy túrázni fogunk. Én annyira nem. Megjött a kedvem, így gyorsan be is nevezünk, mielőtt a következő vonattal el is menne. Egy kicsit alulöltözve (inkább fázzak 1 kicsit) vágtunk neki. Az én reszortom volt, hogy tartsam a tempót és Petit időnként "visszahúzzam", az övé az volt, hogy mutassa az utat. Igazi csapatmunka lesz ez. Végre lekanyarodunk a kövesútról és belevetettük magunkat az erdőbe. Aki ismer, az tudja, hogy reggel madarat lehet velem fogatni, így duplán feldobódva kocogtam az ösvényen, miközben lelkesen kerülgettem a túrázókat. Remélem nem haragszanak rám, mert egykettükre szívbajt hoztam a hirtelen kerülésekkel... :) Mit is írjak az első szakaszról? Az eső hol szemerkélt, hol elállt, hol pedig esett. A szél hol fújt, hol jobban fújt, hol pedig megállt. Az út hol köves volt, hol szük csapás szemkiverő ágakkal, hol saras volt, hol pedig meredek. Csak egyet tudtam, ami kettő: Kékes 20 km, végig emelkedik. Tervezetnek megfelelően a lankákat futjuk, a meredeket iramban sétáljuk. Vagy csússzuk. Márha elfogyott a lendület és rossz helyre léptél. Ilyenkor néztem a cipőmre..hmm...de saras vagy bogaram.
.:Nyeltük, nyeltük a kilométereket. Térképbújásnak köszönhetően volt sejtésem merre járunk, kb milyen magasan vagyunk. Mikor kiértünk a felhők fölé, vagyis a szél elfújta a felhőket - gyorsan betájoltam magam. Mer' bizony az a szél csak fújt emberesen, vékony vizes ruhámon át, hogy szárította a csontomat is. Bezzeg egy-két gyerek igencsak kemény lehetett, mert volt bizony ki trikóban, rövidnadrágban túrázott. "Persze" nem bírtam szó nélkül elmenni mellettük, váltottunk egy-két szót. Remélem jól vannak, nem találkoztak Tüdő Gyulával. (Bár jegyzem meg mindegyiküktől ugyanazt a választ kaptam: amíg termelem a hőt mozgás során, addig nem fázok)
.:Hopsz, itt a Kékes! Utolsó emelkedőn egy kis séta föl csípőre tett kézzel, majd egy kis kocogás a faházba. Itt finom leves, aranyos pecsét(elők), páradús belső levegő, így menekülés kifelé. Eső itt esik, depóautó vár. Két banán betol, palack újratölt, eszmecsere és uzsgyi tovább.
.:Ha eddig azt hittem, hogy sár van, akkor ezek után már nem is tudom mit írjak róla mi várt ránk. Szeretem az extrém körülményeket, így a nagy cuppogások, féloldalas kifordulások, megcsúszások mindig jókedvre derítettek. Kékesről a sárga jelzésen mentünk le. Csúsztunk. Ugrottunk. Botladoztunk. Szemtanuja voltam Peti két gyönyörű 10 pontos esésének is. Miközben a technikai pontokat soroltam, lábam alatt is csúszólap alakult ki a sáros cipőtalp és a sárfelület között. Ennek eredményeképpen oldalfarom megtapasztalta, hogy a magyar főd kemény, mint a kő. Pláne ha köves....
.:Csór-hegyi kaptató, majd a Csór-hegy csúcsa. Irány Galya innen, szép emelkedő ismét. Sártani tanulmányok közben. Morfondíroztam a sárfajtákat illetően. Víztartalom, talajtípus, talajszerkezet. Volt amelyik le akarta szedni a cipőt a lábamról, annyira ragadt (de a cipőre nem), volt amelyik nem akarta, hogy rááljak, próbált arrébb lökni. Volt itt nagyon sokféle... :) Aztán Galyatető. Pecsét, kis pihenő, de csak 1-2 perc, aztán a hideg szél hatására gyorsan el is indultunk a következő nagy állomásunk felé, Keresztesre. Galyatető után beértünk egy fenyőerdőbe. Időközben befelhősödött, köd ereszkedett a tájra. Olyan este lett, hogy alig láttunk 100 méterre. Szinte hihetetlen. Nekem azonban tetszett, no... Aztán rémlik valamilyen sípálya és forró tea, utána az Ágasvár meredek csúcsa, a kikandikáló Nap, majd az Ágasvár meredek lejtője. Itt már fától fáig mentem én is, körülöttünk "lelkes" diákok. Remélem nem szegik kedvüket az idő és jönnek máskor is. Jövőre pl.
.:Mátrakeresztes:. Depózás. Innen már csak a Múzslára kell feljutni. Szerencsére ezt az utat ismerem, s nem tartom olyan keménynek, mint amilyennek beállítják. Gépiesen mozgok, nézelődök a napsütésben és igen, meghallottam a csilpcsalp füzikét! Egyből jobbkedvre derülök, persze eddig sem voltam kedvetlen, és végre kitörtölhettem Zorán Apám hittéjét az agyamból, ami reggel óta minden 20. lépésnél kifurakodott a számon...(a kocsiban ezt hallottuk a rádióban). Múzsla. Innen márcsak "lefele". A lefeléktől féltem, mert a térdem nem szereti őket, így egy kicsit visszafogtam magam. Aztán leértünk. Utolsó patakátkelés, majd jól besároztam újra a cipőmet, és mire felocsúdtam volna a közelgő zivatar előtt beértünk a célba. 9óra 37 lett. Lehetett volna jobb is, ha ismertem volna az utat. Majd jövőre.
.:Fogyasztások: 1,5 liter plusszosmagnéziumos lötty, 1,5 liter gatorade, 4-5 müzlivagymi, 3 magneb tabletta is kellett és kipróbáltam az enerdzsí gélt is. Leadtam kb 2-3 kilót, feltöltődtem lelkileg, megismertem újra az izomláz örömeit, megimertem új "kollégákat" és futottam másnap a Normafán egy jó kis hegyi átmozgatót.
Hiányérzetem nem volt, a sár kifejezetten tetszett, a Dögölj meg sokkal durvább szokott lenni.
T100...várlak már...
Vivicitta 2008
csak azért ilyen szín, mert
kán
| 2008-04-14 11:01:07 |
2 hozzászólás
Hú de nehezen indultam el otthonról! Hogy a hetven kilométer miatt-e - amelyet az elmúlt pár napban pakoltam a lábaimba -, vagy a tegnapi hideg szél által kihozott megfázás miatt, azt nem tudtam. De valahogy nem akaródzott, még ha tudtam is, hogy ez egy jó hangulatú és nem hosszú szaladás lesz. Igazából a betegségtől tartottam egy kicsit, nehogy szövődménye legyen...torkom rendben volt, lázam semmi, így elvileg minimális kockázattal indulhatok. Csak az a fránya nátha ne lenne... deb baj...
Persze öt perc séta után a metróállomáson már a szokásomhoz híven lesem a futókat. Nézem a lábakat, kinek milyen cipője van...hopp, ott egy futócipő, sportosan öltözött női egyén várakozott. Biztos Vivis. Mosolygok, mert eszembe jut az esti rádióban hallott hír, amikor a nem túl sok olasz tudással rendelkező hölgy miniszítát, midiszítát, és viviszítát olvasott, miközben ecsetelte merre is lesz majd útlezárás. Éljen végre galibát okozunk! :)
Közeledve a Szigethez nő a tömeg, főleg az elvándorló. Az Árpád-hídon szinte el se férünk gyalog (persze a járdán). Ránéztem a Szigetünkre. Örömmel nyugtáztam, hogy a nagy embertömeg súlya miatt nem süllyedt el. Lassan le is értem, miközben szemeimmel pásztáztam az arcokat, az emberáradattal szemben próbáltam megtalálni a szabadtéri színpadot. Hmmm a hangulat emelkedik, de a futhatnékom még nyugalmi pulzusban pihengetett. Gyorsan rátaláltam SWAT-re, így a társasági rezonanciának köszönhetően kedvem támad futni is. Talán.
Beszélgetés, orr fújás, ismerkedés, kis szipogás, tervegyeztetés, orr fújás, bicaj-elrakás, orr fújás, egy kis kocogás, orr fújjás, egy kis nyújtás, orr fújás, egy kis pihenés és persze orr fújás. Be is készítettem 10 zsepit a 12 kilire, kilométerenként egyet elhasználhatok, az utolsó kettőt pedig kibírom valahogy. :)
Beállok a rajt zónába, és óvatosan elmerészkedek az 50 perc-1 óra közöttiek elejére. Remélem nem gondolnak rám csúnyán mit is kereshetek itt. Aztán a sok szipogás mellett feltünik, hogy lehet, hogy rosszul értelmezem a táblát? Én 50 perc közelében szeretnék futni, nem 1 óra közelében vagy 1:10 közelében. Ezt sohasem értettem... és nem is fogom szerintem. Lehet, hogy szerencsésebb lenne az átlag tempót kiírni. pl 3.30-as ezrek, 4 perces ezrek, stb...de az sem segítene....Mindegy.
Rajt! Próbálok helyezkedni, előzgetni, tempót felvenni, de nem megy...nem is idegesítem magam. Egy kili: 4.13. Jó. Végre csökken a tömeg, jön a hídfeljáró. Sokan lassúlnak, én gyorsulok. Végre emelkedő. :) hídon 2. km: 8:22. Ez tökéletes. Megnyugszom, tartom ezt a tempót, közben nézelődök. Élvezem a futást, és még az orrom sem folyik. Legalábbis nem jobban, mint edzésen szokott. Van aki előz, van akit előzök, de nem foglalkozom vele különösebben. Órára nem nézek, mert csak 5-nél és 10-nél nézhetek rá. Addig érzésből... Nézem a szurkolókat, a buszra várókat, sasolom a körülöttem futókat, van-e ismerős. Sajnos nincs. Jön az alagút, zeng a cső. Kifutunk. Igyekszem mindenhol az úton futni, elhatároztam, hogy nem kispistázok. :)
Attila úton tempózgatok. A Dózsa György szobornál egy autós vitatkozik a rendőrrel. Ő bizony autózna inkább. Valószínüleg nem hallotta, hogy lezárások lesznek. Ha hallgatta volna a rádiót, akkor tudhatná, hogy Viviszíta lesz... Mosolygok. Tabán presszó és Tabán. Egyenletes szuszogást hallok mellettem. Odafordulok. Igencsak tetszetős futó (értsd: gyengébbik nem) termett mellettem. Izgultam, el ne lépjen tőlem, de légzéséből hallottam, hogy gyorsítani nagyon nem tud. Végülis maradt... :) Várbazárnál frissítő. Én csodálkozom, hogy ilyen hamar, de a sziget miatt elébb hozták ezt is. Váltunk egy-két szót a frissítésről, miközben meglepetten veszem észre a 6. kilométer táblát. Mi van, ötödik nem is volt? Órára pillantok, 25:44. hmmm...elmegy, ebből lehet még 50 perc. De akkor rá kell kapcsolnom. Érzem, hogy van bennem annyi, megpróbálhatom.
Közben a lány mellettem fut. Ellépek, gondoltam. Ekkor a Duna partról a lány ismerősei kiabáltak: ez az, hajrá 10. vagy, csak így tovább! Húhhh. Ezek nehéz pillanatok. Megtervezed, hogy milyen tempóban mit szeretnél futni (otthon gyártottam táblát, 4:00-tól 4:30-ig ötmásodpercenként felírtam 1km-től 12km-ig a részidőket, kiemelve az 5 és 10. kiliket. Két nap ezzel keltem, ezzel feküdtem....), erre dugába dölhet a terved, mert időközben adódik egy másik lehetőség is. Gyorsan kellett dönteni. Felsorakoztattam érveket, ellenérveket, miközben a lány is mondta: menjek nyugodtan. Ezt nem kellett volna! :) Közöltem vele, eszem-ágában sincs, segítek befutni. :) Nem volt nehéz tempót adni, mert eddig is egyforma sebességen jöttünk. És közben beszéltem hozzá. Bíztattam a Lánchídi "nagy emelkedőn", hátra-hátra néztem, hogy jön-e lány mögöttünk, nyugtatgattam, hogy nincs. A József Attila úton kiszúrtuk az előttünk lévő női versenyzőt. Lehagytuk, pedig tempót sem váltottunk. Együtt róttuk a kilométereket. Megköszöntük a szurkolást, tapsultunk ha nekünk tapsoltak. A partra kiérve szembeszél támadt, így szelet fogva (már amennyire a széles vállaimmal képes vagyok erre...) a hátam mögé "parancsoltam". Nem is kellett egy idő után hátranéznem, mert tudtam, hallottam, hogy ott fut mögöttem...Jött a Margithíd. Egy kicsit nehezebben jutottunk fel, de ezzel sokan így voltak - szerencsére.
Lejáró. Kiengettük lépteinket, immár egymás mellett veselkedtünk neki az utolsó két kilométernek. Próbált búcsúzni, hogy fussak nyugodtan el, de én nem engedtem. Ha már eddig együtt jöttünk együtt is fejezzük be. Így kerek. Utolsó kilométert már növelt tempóban tettük meg, a végére sikerült is még gyorsítani. 51.18 lett az én órámon.
Egy kis pihegés és csomagátvétel után beszélgettünk a célzónában. Nekem is jó lesett a futás. :) Búcsúzás után egy kicsit üresen bandukoltam a futó-folyammal szemben. Egyik helyen átkocogtam a túloldalra, mire fel meg is kaptam a beszólást: "szedd a lábad!". Ezen mosolyogtam egy jót, majd folytattam az utamat kifelé. Hát persze, mint éhes farkas a birkanyáj mellett, lestem a futókat, vajon ki mellé is állhatnék be, jön-e ismerős...Hát jött. Mi az hogy, zakatolt, mint egy vonat! Gyorsan bevágódtam hozzá és próbáltam lassítani, mert féltem, hogy valakit elüt. Az emberek csak úgy ugrottak félre előle, de ő gőzmozdonyként vágtatott a cél felé...
Futás(ok) után kis társasági élet és hazasétálás. Otthon megállapítottam, fene egy jó nap volt a mai!
na, ennyi...