Szerda reggelre ébredtünk. Ismét állatok közeledtek a sátrazóhely felé, de már nem féltünk és alig vártuk, hogy a közelünkbe érjenek. Lovak voltak. Egy gyönyörű szép ménes. Jöttek, hogy a fürdőhelyünkön igyanak egy jót a patak vizéből. Szépen, kényelmesen megreggeliztünk, sátrat bontottunk és elindultunk a forráshoz, hogy feltöltsük vízkészletünket. Mi a forrásnál, a lovak tőlünk lejjebb pár méterrel kortyolgatták a hűs nedűt. Be szépek is voltak, látszott rajtuk a szabad élet. Milyen jó is lenne így élni, írhatnám milyen ló lenne... :-)
Mai menetünkben nem voltak nagy csúcsok, olyan igazi gerincmenetnek tünt. El is indultunk és első felindulásunkban (szó szerint :) a Vf. Galatului 2048méteres csúcsáig meneteltünk. Itt egy rövid szusszanyásnyi idő pihenés és megkezdtük a leereszkedést a Puzdra nyeregbe (Saua Puzdrelor). Itt megállt a banda, mert három vállalkozó kedvű (köztük én is), mintha nekik kevés lett volna az eddigi szintemelkedés, felmászott az út által kihagyott Vf. Laptelui Mare (2172m) -ra. A csúcson egy fakereszt és vagy ezernyi éppen rajzó szárnyas hangya fogadott minket, így túl sok időt nem töltöttünk ott. Kattogtattuk a digitális fényképezőket és játszottunk egy jót. Lenmaradt társaink élő betüket alkottak, s nekünk ki kellett találnunk vajon melyik szavat formálták meg. Sajnos egy kicsit messze voltak, így alig láttuk őket, de este egy barchoba játék keretén belül igen hamar kitaláltuk a "Radnai" szót. Szép volt a táj, mert innen még láttuk, hogy melyik déli gerincen jutottunk fel a főgerincre, s láttuk már, hogy a Nagy-Pietrosz mellett hol fogunk lemenni a gerincről. Mivel a hangyák nem hagytak nyugton minket, gyorsan le is mentünk s tovább indultunk. Alig mentünk vagy 200 métert, szemből egy magányos turista jött. Fehér, laza, szellős, hosszú ujjú és szárú, de nem éppen túraruházatott viselt, egyik kezében pedig a bakancsát cipelte. Meztélláb volt. Ezen egy kicsit csodálkoztunk, de sebesen közlekedett, annak ellenére, hogy a csapást apró, hegyes és nem veszélytelennek tűnő kavicsok borították.
Hamarosan elértünk a mai nap legizgalmasabb útszakaszra. Egy törpefenyvesen kellett áttörni magunkat. A csapás nem volt túl széles, s az öreg, csupasz ágakban a hátizsák állandóan alakadt. Hogy azért ne legyen mégse ilyen egyszerű az átjutás, a lábunk alatt billegő kövek és a fák régi ágai nehezítették a terepet. Nagy nehezen átevickéltük magunkat, de a naptól égett érzékeny bőrünknek nem esett jól a sok karcolás és szúrás. Azonban mi hősök vagyunk és kibírtuk zokszó nélkül. :-)
Ezekután túl sok minden nem történt, hacsak nem említjük meg finom ebédünket. Áfonyamezőre értünk, amit legalábbis előttünk nem legeltek le; így szépen beliláztuk nyelvünket és ujjainkat. Nagggyon finom az áfonya. :-) Ráadásul úgy tudtunk eszegetni, hogy a hátteret a Nagy-Pietrosz hegytömbje töltötte be.
Miután majdnem tele raktuk a bendőnket a finom gyümölccsel (illetőleg megpróbáltuk csak), kisebb-nagyobb séta után kora este, 4 óra tájban megérkeztünk a következő szálláshelyre. Itt már nehezebb volt megfelelő sátorhelyet találni, de azért felhúztuk mobil házainkat és jó pihentünk az árnyékban. Pihi után elmentünk fürödni, napozni. Az itteni patak volt eddig a leghidegebb vízű, de szerencsére emiatt az unicumot sikerült jól lehűteni. :-) Ugyanis ma vacsora előtt már nem pálinkával koccintottunk az újabb megélt napra, hanem egy igazi cvakkal. :-) Este egy mulatságos játék után nyugovóra tértünk.
Az állatok most békén hagytak minket.
Reggel a sátorból kikandikálva alattam lévő hegyeket és párában úszó völgyeket láttam. Friss, üde levegővel teliszippantottam tüdőmet; jól indul ez a nap is. Összepakoltunk és tegnapi kupaktanács szerint kihagytuk a felettünk magasodó Repedő-csúcsot (a gerincút nem is visz fel rá), s elindultunk a hegység legmagasabb csúcsa felé, s egyben hazafelé. A Pietrosz tömbje egy kicsit elkülönül a hegység többi részétől. Ez a rész viseli leginkább magán a klasszikus magashegységi jellegezetsségeit. Több a szikla, meredek magasra törő csúcsok jellemzik és a hidegebb mikroklímájának köszönhetően tovább (szinte állandóan) megmaradnak a kisebb hómezők, gleccserek. Itt található a hegység harmadik legmagasabb csúcsa, a Rebra (Vf. Rebra, 2268m). ide zsákok nélkül jöttünk fel; azokat nyugodt szívvel hagytuk a csúcs alatt, mert "sima" tolvajok ilyen magasra fel nem jönnek. Csodálatos panoráma nyílt elénk: a Pietrosz innen már elnyúló hegytömbje, a két hegy által közrefogott Pietrosz-nyereg alatt kéklő Bukuly tengerszemek (legmélyebb tengerszem itt található: 5,2m mélységet mértek), a Visó völgye a lakott településekkel...És láttuk a lent tomboló hőséget is. Az elmúlt napokban egyre erősödött kb 2500 méteres magasságig egy sötétebb, inkább füstös, szmogos csík, felette gyönyörű kék éggel. Inverziós réteg. A fent lévő hideg levegő megakadályozta a levegőcserét, így a lenti meleg, elhasznált szennyezett levegő nem tudott feláramlani. Egy csöppet rossz volt belegondolni, hogy hamarosan mi is lemegyünk a melegbe, valahogy nem akaródzott, azt elárulhatom.
A Rebráról lejőve egy kőtengerrel tarkított meredek sziklás, néhol négykézláb mászós ösvényen jutottunk le a Pietrosz-nyeregbe, majd megkezdtük utolsó nagy kapaszkodásunkat, hogy mielőbb megpihenhessünk a legmagasabb csúcson. A 2303 méteres csúcsot a második világháborúban, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Mo-hoz, átkeresztelték Horthy-csúcsnak. Maga a hegy nem egy klasszikus csúcshegy, inkább egy bálna-hátra hasonlít, s nem is a legszebb. A tetején egy néhai menedékház romjai, tele szeméttel összevissza firkálva és verve, elrontva a látképet, belerondítva a tájba. Nagyon nem is időztünk fent, az olvadt csúcscsokik elfogyasztása után lejjebb mentünk pihenni.
A csúcsról már láttuk az utolsó éjszakai táborhelyünket, a Mosolygó-tó (L. Iezer, 1786m) völgyében fekvő meteorológiai állomás melletti sátortábort. Az igen izgalmas, meredek és szerpentines leereszkedés után nehezen, de találtunk sátrazásra alkalmas terepet. Zsúfolt volt a hely, mert sokan Borsa felöl ezen az úton jönnek fel, sokan csak idáig merészkednek. Nációkban sem volt hiány. Magyarok, románok, franciák, és más szláv népek is képviseltették magukat.
A Mosolygó-tó és környéke bioszféra rezervátum, így a leghíresebb tengerszemben tilos fürödni, mosakodásra a tóból eredő patak szolgál. Ez viszont klassz "meleg" volt, elérhette a 14-15 fokot, így már belefeküdve tudtuk magunkra locsolni a vizet, majd kifeküdtünk napozni a jó meleg Napra. Tápos, immáron utolsó vacsora elköltése után lefeküdtünk.
Pénteken, nehéz szívvel de búcsút intettünk a hegyeknek és elindultunk lefelé Borsa városába. Az út lefelé szokatlan volt: széles szekérút, mely porral hintette be bakancsunkat. Éreztük, hogy egyre melegebb lesz. A fenyvesben megállt a levegő, majdnem fulladoztunk, hiányzott a jó hűvös szél, ami a gerincen simogatta az arcunkat. Sokan mentek felfele, szegények megizzadtak a nagy melegben. Bár a túra mondás szerint nekik sem volt könnyű, s nekünk sem: felfelé nehezebb, lefele rosszabb menni. Nemsokára ritkultak a fák, s az aljnövényzetben az út mellett megjelentek a málnabokrok. Javarészét már lecsipegették a vándorok, de azért mi is találtunk magunknak finom málnát.
Elértük a város fölé nyúló gazdasági épületekkel és fakerítésekkel elkerített csodálatos kerteket. Szépen ápolt, rendben tartott takaros kis porták, virágzó pityókákkal, lekaszált fűvel, háttérben ott magaslott a Radnai Havasok csúcsai.
Leértünk a városba. Megfordultam már jópár erdélyi városban, de ami itt fogadott azon még én is meglepődtem. Városközepén szeméthalom, összevissza minden, az épületek lelakottak, mindenen virít a nemtörödömség. A központban új üvegfalú épület, egy szupermarket kéklik. Rengeteg ember. Általában nem szoktak ennyien az utcákon lenni, és sokan népviseletben. Itt meg mi van? Keresünk egy jónak látszó éttermet, végre normális kaját akarunk enni, lehetőleg miccset. Beülünk a kiszemelt étterem teraszára, szerencséra akadtak üres asztalok, de itt is nagy volt zsúfoltság. Pincérnő jön, italt rendelünk, de miccs sajnos nincsen. Akkor eszünk mást. Rántott husi szalmakrumplival. De jól is esett! Pihentünk és közben nézegettük az embereket. A társadalom majd' minden rétege képviselte magát. Megkérdeztük, mit ünnepelnek. Kiderült, hogy egy román szent ünnepe volt aznap, s a templomban volt egy nagy mise. Ezért vannak ünneplőben, s ilyen sokan, mert a szomszédos településekkor is bejönnek ekkor. Húha, akkor biztos sokan lesznek majd a buszon, amellyel Alsóvisóra utazunk majd a vasúthoz. Nagy nehezen elkeveredtünk a buszmegállóhoz (ezek inkább olyan jellegzetes pontok, ahol megállnak a buszok). Három, a hegyekben már látott túratárs már pihengetett ott, mikor megérkeztünk. A bent álló kis buszok közül egy soffőr már jött is értünk. Hova megyünk? Alsóvisó, vasútállomás. 5 lejért elvisz minket. Jó, üzlet megköttetik. Megkérdeztük a szláv nyelven kommunikáló másik hármat is, jönnek-e? Jönnek. A buszba éppenhogy befértünk mind a 12-en a nagy hátizsákokkal, mi nagyon élveztük az egész utat. A soffőr betett valamilyen román mulatós zenét, biztos hogy elkedvtelenítsen minket, de inkább elkezdtünk mi is dajdajozni. :-) Aztán már nem bírtuk cérnával, megkérdeztük a másik hármat is, honnan valósaiak. Lengyelek! Mi magyarok. Na, innentől kezdve nagy lett a barátság (ugye: magyar, lengyel két jó barát; együtt harcol, s issza borát). Vasútállomáson kiszálltunk, ők nem Kolozsvárra mentek, hanem még északra. Segítettünk nekik eltájékozódni, és búcsút vettünk tőlük.
Jó órás várakozás után megjött a vonat.
Erdély területén egy kicsit más a vonatközlekedés. Ugyanis éjjel-nappal járnak a vonatok, de emiatt ritkábban. Máramarossziget és Kolozsvár között naponta csak kettő. Mi a második járattal utazunk, s sejtettük előre: sokan lesznek. Szerencsére éppen üres volt a fülke, ahova szóltak a helyijegyeink, s nem is kellett onnan kitessékelni senkit :-).
Maga a vonat "gyors" ellenére lassú volt, de mint később kiderült csak a hegyi szakaszokon. A Kis-Szálva patak völgye fantasztikus szépségű, amerre vitt az utunk. A patak, a Radnai- és a Széples-hegység lábainál meghúzódó tiszta és ápolt falvak a maguk idilli hangulatával már-már a Székelyföldhöz hasonlítottak. Alagutakban és gyönyörű hidakon keresztül vitt utunk, s estére, jó 4 órás vonatozás után megérkeztünk Kolozsvárra.
22 óra volt. Még a Nagy-Pietroszon (ahol jó volt a jel) foglaltam kettő helyet az éjféli buszjáratra Budapestre. Évi hazakészült Marosvásárhelyre, ketten Székelyföldre és négyen pedig mivel nem akartak Borsán maradni az előzetes elképzelések szerint, el kezdték hazaszervezni magukat. A buszon, amelyikre mi foglaltunk helyet, már nem volt szabad ülés. Így hosszú tanácskozás után az éjszakai vonatot választották Nagyváradra, onnét pedig hazastoppolást.
A mi buszunk pontosan megérkezett a vasútállomásra (elvileg nem innen indult, csak előadtam a béna vándor magánszámot és megigérték, hogy elküldik inkább oda a buszt. :). Egy szép fehér 31 személyes iveco busz székely soffőrrel és egy utassal. Nikivel felcihelődtünk. Elkezdtük csodálni a buszt, majd rákérdeztünk, hogy tele lesz-e a busz. Erre soffőr viccesen tréfálkozva megjegyezte, hacsak nem vesz fel annyi alkalmist. Hoppá, ezekszerint van még 28 szabad hely. Megkérdeztem, lenne-e még 4 utasnak hely. Ó, persze. Akkorra a többiek már bent jártak a belvárosban, valahogy el akarták ütni a szabad óráikat. Egy gyors telefonnal kirendeltem őket a főút mellé, majd felszedtük őket. Végülis így indultunk haza. A soffőr nem hazudtolta meg székelységét, szenzációs figura volt, csak kár, hogy éjjel volt, így el-elnyomott minket az álom. Azonban bármilyen mélye aludtunk is, azért a Neoton Família és a Hotel Menthol belekúszott álmaink ösvényeibe.
A Királyhágó előtt megálltunk egy pihenőnél, ahol éttermek sokasága található. Betértünk soffőrünk kedvencébe, majd végrevalahára rendelhettünk miccsből. Azt nem mondanám, hogy jól laktunk, de legalább ettünk miccset. Visszafeküdve a buszra hajnalban Pesten voltunk.
Itt a vége, fuss/ússz/tekerj el véle!
Jövére ismét Erdélybe megyek...
Hú, most olvastam az összes epizódot egyben. De jó volt!
Én még csak a Bihari-hegységig jutottam, de úgy látom, érdemes tovább is elmenni :-)