Hétfő

A Szombati lagzi & nem alvás & vasárnap éjjeli pakolást követően utazás. 4 órányi (félre)vezetést követően (GPS navigált ...) érkezés a Chyrlára 15.00 magasságába. Zuhi után apa bealudt másfél órára, majd le romboltunk Zakopánéba, ott úgy 5-6 km séta volt. Bátran írom, hogy túra, már csak a cca. 350-400m szint miatt is! :) Estére erős fejfájás kapott el.

Kedd

Nehéz fejfájós ébredés 8.00-kor, gyors zuhi, öltözés. Még este kinéztem magamnak egy túraútvonalat a frissen vásárolt tátra térképen (kenyeret csak ez után vettünk :P. A lányok még alszanak. Halkan kilopakodok a szobából. Kinn verőfényes napsüti fogad, néhány kósza bárányfelhővel. A tátra fölött kicsit sötétebb felhők gyülekeznek, talán már eshetett is odafenn. Nekivágok a Chyrlának, (1040m)melynek 1500 méterre lévő csúcsánál kezdődik az igazi Tátra. Nem túl rózsás fizikai állapotom ellenére a mintegy 150 méternyi szintet 8 perc alatt sikerül abszolválnom, igaz végig aszfalton.
Mire felérek a kanyargós Osvalda balzerára (ez az út visz le Zakopánéba) kellemesen bemelegedek. Rövid kocogást adok elő az (itt még) enyhén lejtő úton mire a második forduló mögött végre rárelek a túristajelzésre és bevetem magam a zöldbe. Illetve csak vetném. A túristaösvény ugyanis nem más mint egy jól megtermett vízmosás, telis-tele böszöm nagy görgetegkövekkel. Balról néhány ványadt fenyő, jobbról susnyákos szegélyezi utamat, míg szemben egy ház portájának kapuja néz velem farkasszemet, a néhai utcafront jó hetven centivel van a kapu alja alatt ...
Ezt látva tudatosul bennem, hogy egy hajdani autófeljárón kapaszkodom felfelé, amit nem oly rég vitt el a víz. A kapu előtt élesen jobbra fordul az ösvény, csak akrobatikus figurák sorát prezentálva sikerül előrehaladnom, majd ahol a susnyákos kis rétbe fullad, felugrom a vízmosás szélére. A házak végképp elmaradnak, egy kis rétet átvágva jutok be a NAGYBETŰS vadonba .:)))
Az út töretlenül a vízmosásban halad tovább, de mint a többi rendes túrista, én is mellette haladva folytatom az utam.

Csak két nappal később, egy másik túrán döbbenek rá, hogy mekkora pusztítást vittek véghez  erdő aljnövényzetében az erre járók, ott látván, hogyan is kellene neki kinéznie.

Az erdő masszív fennyves, kellemes gyantaillat járja át. A csendet csak néha töri meg egy-egy madár hangja. A kristálytiszta hűvös reggeli levegőt valósággal harapni lehet. A pára kicsapódik a testem fedetlen részein, a cipőmön, ruhámon. Én töretlenül követem a zöld jelzést, a fák közt  futok felfelé, csak néha lassítok, mikor szem elől tévesztem a vízmosást. Arra leszek figyelmes, hogy csak a lélegzetvételem ütemes puffogását hallom, a lépteim zaját elnyeli a vastag, tűlevelekből és az élő fák sekélyen futó hajszálgyökreinek kusza keverékéből álló talaj.
Az út folyamatosan elágazik, az elágazásoknál csinos táblácskák hírdetik, hogy bizony bármerre indulok a terepfutók paradicsomának egy-egy darabkája vár rám. Annyi új benyomás ér egyszerre, hogy a lüktető fejemről is teljesen megfeledkezem.
Időnként túrázók kis csapatát hagyom el, füligérő szájjal és hangos G'morningal vágtatok tovább.

Vágtatnék! Rövid-tempós futást követően a kaptatóról elfogy a talaj, az emelkedő laza falra vált, s láthatóvá válik a hegy mezítelen hófehér teste. Itt a futást fellfügesztve négykézláb próbálok előrehaladni. Íly módon kapcsolatba keveredvén az anyaföldel, támaszkodó kezeimen érzem, ahogy lüktet a vér a verőereimben. Lüktet a vér wazze! Villan át az agyamon. Itt nézek először (és utoljára) az órámra, Ő vidáman mutatja, hogy 179pbm. Uhh, már legaláb 25-30 másodperce, hogy nem produkálok futómozgást, csak mászom. Mennyi lehetett a fák közt futva? Hamar megfeledkezem a dologról. Halkan csörgedező patakra leszek figyelmes a meredély szélén túl. Jobbról mély mederben patak csordogál, balról marha meredek domb kísér tovább. Fölöttem a fák kinyílnak, az út egy legelőre ér ahol  valami egészen groteszk kép tárul a szemem elé. Valaki beleharapott a valószínűtlenűl kék ég aljába melynek helyén valami szürkeség dereng, s hogy tettét palástolja gyorsan odatuszmákolt egy hatalmas fenyvest, mellyel a kékségen ütött durvaszélű harapás alját tudja csak eltakarni.
Életemben először állok szemtől szembe a Tátrával, az érzés leírhatatlan.
Rövid szemlélődést követően nekivágok a Wielki Kopieniec (itt szegény csak domb számomra, a maga 1328méteres magasságával) csúcsának, mely már csak 70-80 méterrel magasodik fölém.
Itt a görgeteget határozott törésű sziklák váltják föl, melyekből a gondos kezek lépcsőt raktak a hegy meredek oldalába. Felkaptatván a mintegy 45 méterrel feljebb lévő hegytetőre, leülök a sziklák szegélyezte orom szélére és vágok egy hatalmas relaxot. Percekig csak bámulom a tájat, képtelen vagyok betelni vele. Úgy teveztem, hogy negyvenötpercig futok távolodva a szállástól, majd 45-ig vissza. De mivel 36 perc alatt felértem ide, úgy döntök, a maradék időt elbambulom. Nehéz volt a döntés, mivel pihi nélkül lerombolhattam volna Zakopáné felé tovább a zöldön. ÉS még úgy is visszaértem volna a tervezett idő végére a Cyrhla-ra.  A neten iszonyat szép képeket láttam arról a részről. De nem,  most adok az élvezetnek. Följebb megyek egy magasabb szírtre, onnan is bambulok kicsit. A térérzékelésem teljesen össze van zavarodva, nem vagyok képes normálisan felmérni a távolságokat, nem baj, legalább nem húzza a fejem a tériszony. :)))

Itt az az érdekes, hogy bármikor, bármerre is indulsz, túrázókba botlasz.  Ahogy bambulom a tájat és körbefordulok, tőlem úgy 40-50 méterre a szomszédos sziklacsúcson egy fickó ül lótuszba, és a távoli hegyeket bambulja. Én is követem a példáját, csak az órmám csipogása térít magamhoz. Kilenc órát csipog, ideje visszaindulni. A valódi csúcsot néhány alacsonyabb fa takarja előlem, így a Wielki valós tetejére, csak később a lányokkal jutok fel.
Lekeveredve az erdőbe, a méltóságteljes fák, a hűvös levegő, a csörgedező patak és a puha talaj elvarázsol, rohanni támad kedvem. Azon kapom magam, hogy eszetlenül rohanok lefelé a fák közt. Erősen koncentrálok, hogy a vastagabb gyökerek kopott kérgén meg ne csússzak. De a jó öreg Nike XCcererator-TR teszi a dolgát. Tempósan kerülgetem a fákat, egyet jobról, egyet balról, hatalmas szökkenés, újabb fa jobbról, vizmosás, újabb ugrás, száraz ágak halmán érek talajt. Itt rádöbbenek mire való valójában a kamásli. Nagy szökkenésekkel kikeveredek a futó marasztló halomból.  Hatalmába kerít egy érzés amit már rég éreztem, élvezettel rohanok mint gyerekkoromban. Tudatában vagyok annak, hogy marha veszélyes amit művelek, telefont se hoztam. Az emelkedő adrenalin szint gyorsan kioltja a piros lámpát. Pillanatok alatt hagyom el azokat a helyeket, melyeket felfelé jövet percekig másztam meg. A fák most sűrűbben vannak, ezért kitaposott ösvényt keresek, találok, rohanok. A légzésem elmélyül, viszhangzik az erdő a puffogásomtól, a pulzusom tuti elszált a francba. Rohanok tovább. A puha altalaj tolerálja az erős sarokraérkezésemet, nem kapok agyrázkódást. Ettől felbátorodva addig gyorsítok, míg  csak engedi a lejtő. Azon kapom magam, hogy elfogynak a fák és én bokáig merülök a nedves tőzegben. Még pár szökenés és teljesen megfog a lápos rét. A hideg víz kijózanít. Érzem, hogy a hirtelen leállástól agyamat elönti a vér. Picit megszédülök. Nem baj. Mire kiérek a rét szélére minden normális.

Leértem a rétre, amit azóta, hogy felmentem, jócskán elöntött a víz.  Kiérek az útra, lazán kocogok vissza a Cyrhla-ra, majd le az apartmanig.

Otthon a lányok már ébren vannak, reggeliznek. Nyugalmat erőltetek magamra és leülök reggelizni én is, noha úgy fel vagyok spanolva, hogy reszket a kezem mikor kenem a kenyeret.
Reggeli közben előadom merre jártam, milyen volt. 50 percel később, túrára készen állunk az erdő szélén. De ez egy másik történet. Azt majd egy személyes blogban megírom, akit érdekel elolvashatja. Oda fel fogom rakni a képeket is.

Addig is ízelítő a látottakból, Panoráma a Wielky Kopienic tetejéről:
Panorámák: http://www.panoramy.wyprawy.org/wielki_kopieniec.php