Hát ez szuper volt! Megint! (megint hosszú lett, aki a rövid változatot szeretné. katt az edzésnaplómra :D)

Régen írtam blogot, de most mégsem akarok az elmúlt hónapok dolgaival untatni senkit, akit érdekelt az az edzesnaplómban láthatja a sérülésem rehabilitációjának és feléledésemnek menetét:) A lényeg, hogy februárban elkezdhettem szigorúan másnaponta futni, először 20 percet, heti 10 perccel emelve. Március végén kezdtem látni, hogy sikerülhet elindulni az idei SM-on, mert már nem fájt a lábam, emelkedett az egyben megtett km-ek száma is. Április végén megvolt a 32 kili is, fájdalom nem volt. 2-3 hete aztán megint érezgettem a lábamat kb 20 km-től, de másnapra mindig elmúlt. Úgy éreztem jó formában vagyk, már amennyire 3 hónapnyi alapozás kihagyása után lehet lenni:)

Tegnap, június 2-án volt a Stockholm Marathon, ahol a célom az volt, hogy jobbat fussak időben mint a Budapest marathonon tavaly, és, hogy úgy tegyem ezt, h ne haljak meg közben, ne szenvedés hanem örömfutás legyen! (csak emlékeztetőül: a BP marathonon 25 km-nél meghaltam, onnan egy hatalmas fal volt a végéig, onnantól akaraterővel futottam nem lábbal)

Gyakorlatban a cél az volt h 160 körül tartsam a pulzust és ehhez próbáljak menni 5.20 körüli tempót, az utolsó 10 km-ben meg ami belefér, ha még van miből :)

Pénetek este rohamtempóban pakoltam be, kicsit rendezetlen voltam, valahogy nem sikerült időben mindent átgondolnom, összereendeznem, de talán ez 3 pici gyerek meg munka mellett nem furcsa:) Szombaton 7-kor akartunk indulni, Attila a férjem kísért el, bár szegény annyira nem rajong ezekér a futóversenyekért, főleg nem a marathonért és különösen nem olyan időben mint ami a tegnapi volt......ááááááá. Kb 2 hete néztem az időjárás előrejelzést kb fél óránként (nem vicc, tényleg). Két hete még +27 fokot jósoltak, na tudtam, hogy az ki van zárva, h abban valami jó időt fussak, így akkor azért nézegettem, h legyen már kevesebb, mondjuk 17 fok. Ez szépen sikerült is, egy hete pont ennyit jósoltak, aztán 4-5 napja elkezdtet fenyegetéssé válni az előrejelzés: 7 fok, zuhogó eső, 30-45 km/h ás szél..... na ezt már 10 perenként ellenőriztem az utolsó 2 napban :D

Szóval kb fél óra késéssel indultunk, kb 2,5 óra az út tőlünk, útban két toalett stoppot iktattunk be, aztán a tervezett időhöz képest kicsit később leparkoltunk egy kölvárosi parkolóban ( a SM ideje alatt a szervezők ingyenes parkolást biztosítanak minden futónak a külső kerületekben és egész napos ingyenes tömegközlekedést). innen még el kellett metróznunk a Stockholmi Magyar Házba, ugyanis ott volt a szállásunk, aztán vissza a metróhoz, hogy kimenjünka Stadionhoz, ahol a rajt van. Azt közben elfelejtettem írni, hogy kb 1 órányira Stockholmtól elkezdett zuhogni az eső, hatalmas széllökések jöttek és 4 fokot mutatott a hőmérő. na ebben a zuhéban útban a metróhoz rádöbbentem, hogy a rajtszámomat és a chipet 11 ig behetem át és ez nagyon necces, h odaérjünk. Attila mondta, h hívjam fel őket, fel is hívtam, de nem tudtak segíteni, ha nem érek oda pár perces késéssel, akkor nem indulok....Na eléggé bestresszeltem, ennyi nehézségen átverekedtem magam, sérülés, stb., és akkor kések 5 percet és ennyi??? Na hülyére izgultam magam, aztán 9 perccel 11 előtt leszálltam a metróról és elkezdet rohanni mint az örült, keresztül a hömpölygő emberáradataon akik mind a versenyre igyekeztek, persze mindenkinek chip a cipőján. Sűrű mea culpázások között vágtattam előre, közben úgy éreztem, hogy elég is lesz ez a futás mára mire odaérek a rajtszámot átvenni (kb 1 km):) Persze akkora tömeg volt minden hol, h csak még idegesebb lettem. Kb 1 perccel 11 előtt bejutottam a sátroba ahol szardínia módra összezsúfolt, a hideg, a zuhogó eső és a széllökések elől menekülő futók ültek, álltak, öltöztek, kenték magukat kérmmel, ettek, ittak, de leginkább, az előrejutást akadályozták. Végre megkaptam a borítékomat. Kifelé ugyanaz a tülekedés kevésbé idegesen. Kint találkoztam Attilával aki szintén odaért mire én kiverekedtem magam, aztán átmentünk az öltöző sátorhoz. Na itt is rengetegen voltak (ja, 21 ezer futó nevezett a SM-ra), felöltöztem, egy rövidujjú technikai, egy hosszú ujjú technikai, egy futódzseki (nagyon vékony), egy 3/4es naci, kompressziós trédzokni, egy csoki a kabátzsebbe, egy a nadrágzsebbe, egy gél a karomra a másikra meg a telefonom. fejhallgatő, fejpánt, rá a baseball sapka. Persze a pisilésre mindenhol hosszú sor állt, 11.45kor kellett kimenni a rajthoz, na erről is majdnem lekéstem. attila leadta a megőrzendő cuccomat, itt elvesztettük egymást, egyedül menetm a rajtjoz és a nagyonkedvenc esőkabimat kénytelen voltam ott hagyni  a korláton, remélve, hogy Attila a rajt után megkeresi nekem (hát, nem tette, így nagyon fáj a szivem azóta is a dzsekim után..:(( ) Elég idegesen vártam a rajtot, nem láttam Attilát, nem tudtam mi lesza  dzsekimmel, nem mondhatnám, h igazán fókuszált voltam. Aztán kikapcsoltam, ezeklet és eklezdtem a futással foglalkozni. Megnéztem h hol van a közelemben 3.45-ös lufi, azaz hivatalos nyúl. Tudtam, h a nyulak bruttó idő alapján mennek, azaz, h az ő tempója valószínűleg sok lesz nekem, de gondoltam megpróbálom az elején és meglátjuk hogy megy. A rajtpisztolyt nem is hallottam, csak h elidnult az emberáradat, először sétálva, majd a rajtvonalon mindenki szépen futni kezdett. Mentem a 3.45ös lufissal, kérdeztem, hogy milyen átlagtempót fog menni, nagyon morcosan és mogorván válaszolt, elkezdett nem szimpatikus lenni. Hát nem azért van ott, hogy segítsen nekünk? Na mindegy, mentem vele 3 km-t, de nagyon nem tetszett sem a stílusa, sem a tempója, így döntöttem, megyak a saját pulzusom és érzésem szerint. Jó döntés volt. Lufi eltűnt szép lassan, én meg mentem úgy, h kb 160 körül legyek. Persze leginkább felette voltam 3-5tel, a tempó is változatos volt, de az órám szerint szépen beálltam az 5.18-as átlagtempóra. A SM két körből áll, az első 17 km, a második tesz egy kerülőt az elején, aztán ugyan az az útvonal mint az első, így az 25km. Az első körben a az 5-7 km-ig lévő rész a vízparton brutál szembeszéllel, arcbanyomós esővel elég kellemetlen rész. Így íz első körben még nem is volt olyan gáz, de ennek a végén van  Stockholm leghosszabb hídja, nem kicsi emelkedéssel, ahol képzelhetitek milyen volt azt hittem levisz a szél meg az eső a hídról. Szerencséra a másik oldalon kicsit könnyebb volt a terep, kis hátszél és esőárnyékosabb utcák. 18-ál várt Attila, itt azt hiszem már 5.21 volt az átlagtempóm, 15 nél ettem egy fél csokit, nagyon jól esett, persze minden 3 km-ben volt izó, így ittam rendesen, aztán  gélt akartam enni, de rájöttem, h a narancsos ami nálam van, nagyon keserű, így kértem Attilától a lilát, cseréltünk. 18 után fordul rá az ember a kitérőre, ez egy parkos rész, állatkert, skanzen, vidámpark, ilyesmi van ott, sokan nem szeretik, mert nincs a sok hajrázó ember, nincsenek házak, aki Stockholm utcáin fut minden nap, annak ez nem olyan motiváló. Nekem jó volt, mert én az erdőhöz vagyok szokva, viszont 19-nél elkezdett fájni a lábam, azaz a csípőm, a sérülésem helyén...Na, kicsit aggódni kezdtem, h ez azért még fél táv sem, mi lesz itt. próbáltam nem fogyelni rá, jól is ment, zavaróan nem fájt, csak érzetem...mint mikor lötyög egy csavar: megy még  gép, de vajon mikor esik szét...? A félmarathon is itt kint van a pusztában, igyekeztem mindenhol vigyorogni ahol csak hivataos fényképezőt láttam, többek közt itt is. 28 volt a következő találka, ez ott van ahogy az ember kijön ebből a parkos részből, addig rájöttem, h az a legjobb, ha szépen kortyolgatok a gélből kb 2-3 km-enként, éreztem, hogy segyt, hogy jó erőben maradjak,. ja, auzt nem is mondtam, h persze eddigre már szétfagytak az ujjaim teljesen, láttam egy hőmérőn, h tényleg 4 fok van, alig tudtam mozgatni az ujjaimat, érezni semmit nem éreztem velük. A gél tetejét csak foggal tudtam leszedni, a kupak alatt lévő kis műanyag gyűrűt sikerült is amjdnem aspirálnom, a torkom feléről öklendeztem vissza....Szóval 28 nál kértem egy fájdalomcsillapítót Attilától és vissza a másik gélt, mert a lila elfogyott. itt mrá nem érdekelt, h ez meg keserű:). Tudtam, h 30 után jön a feketeleves, nem is a holtpont miatt, hanem az útvonalban megint az a hosszű partmenti szakasz az időközben még erősebben zuhodő esővel és sezmbeszéllel, utána meg meg kel mászni a hidet.Vártam a holtpontot, hogy legyőzhessem, de nem jött:) Megijedt:) Nem volt semmi holtpont, fáradt voltam, de küzdöttem előre a széllel szemben, időnként majd levitte a sapkámata fejemmel együtt, itt minden erőmer bedobva is sikerült 5.35 körüli km-eket mennem. Aztán ráfordultunk a hídra, itt már tudtam, h csak ezt kell megmásznom és bemegyek a célba:) Ez a 31-32. km-nél van, eddig igyekeztem tartani a pulzustm ersez emekedőknél feljebb ment, de a lejtőknél meg lejjebb, ja persze a lejtőkön mindig úgy száguldoztam lefelé a  HOKA-ban, hogy mindig csak nézték a többiek, hogy ez a  hülye csaj meg hova rohan..:) szóval jött a hídról lefutás, meg a 32 km, itt volt a pont, ahol úgy éreztem, hogy nagyon erős vagyok, nagyon megvan a fejemben a jó eredmény, innentől amit lehet beleadok. Itt elengedtem a pulzust, azaz nem foglalkoztam vele tovább, tudtam, h innen már menni fog akkor is ha 170. Hirtelem nemem egy 4.55ös kilit, aztán a többit is szépen 5.20 vagy alatta. nagyon jó volt. Fáradt voltam, de mégis úgy éreztem, h enyém a világ és hatalmas energiám van. Innetől csak arra figyeltem, h előr, előre, minden energiát bele, sé gyorsítani. Az én órám szerint 5.22es átlagtempó volt a híd után, a 40. km-nél teljesen rástartoltam, 4.54 és 4.45 lett az utolsó két km. ezzel feljött 5.20 ra az átlagtempó. Láttam, hogy ez nem stimmel teljesen a kiírt részeredményekkel, de láttam azt is, h az én órám folyamatosan egyre előbbre mérte a km-eket mint amik ki voltak téve. Gondolom azért mert nem az ideális íven futottam mindig és a 21 ezer ember között rengeteget evickéltem extra métereket. Ja, 32-nél terveztem eredetileg a zenét, de nem kapcsoltam be, nem kellett, vitt előre az eufória, a stadionba bekanyarodva még van egy 3/4 kör a célig, még itt is sprinteltem, és nagyon jó volt, tényleg. Az első marathonon nem volt ilyen érzésem, azaz a cél előtt 2 km-rel igen, de ez most más volt. Úgy érzetem, hogy pontosan azt csináltam meg amit akartam. Az órám 42.970 km-t mért és 3.49.28-at, a hvatalos idő pedig 3.48.18 lett ( a 42.195-re ugye) ami ugyan nem teljesen az áhított eredmény, de tökéletesen, maradéktalanul elégedett vagyok. Megcsináltam a tervet, okosan futottam, nagyon erősnek éreztem magam fejben és a testem is engedelmeskedett. A célban pár örömkönny is kicsordult,  Attila is odaért, kaptam egy rózsát is Tőle, nagyon aranyos volt. Megkaptam az érmet és szépen beirányítottak a fényképező, chipeltávolító, pólóosztó svédesen pontos futószalag rendszerbe:) Na itt kezdtem fázni, de nagyon. Futás közbe tökéletes volt a ruházatom, de ahogy megálltam, az összes vizes cucc a hides zuhogő esőben rámtapadt és csillapíthatatlan remegésbe kezdtem. A zuhanyzós sátorhoz vettük az irányt és vagy negyed órát álltam a langyos víz alatt. Szegény Attila, minden tiszteletem az Övé, Ő ezt a 4 órát végig esőben állta ki, totál átázott és szétfagyott. Nagyon köszönöm Neki még egyszer, h eljött velem, végig segített, és hát egyátalán, köszönöm Neki, hogy futhatok...:)

Ennyi a sztori, jó hosszú lett, leginkább magamnak írtam, h x év múlva visszaolvashassam :) Futás után visszamentünk a szálláshoz, átöltözés, Attila is zuhanyzott, majd bementünka belvárosba egy finom olasz étteremben vacsiztunk (én eddigre mer kb 5 farkas éhségével vetekedtem), aztán moziztunk egyet (Man in black 3).

Ja, a lábaim: említésre méltó, hogy a gyógyszer után elmúlt a csípőfájdalom, később ugyan picit még éreztem, ma is még talán egy kicsit jobban érzem mint a másik oldalt, de nem vészes. Ami nagyon pozitív volt, hogy a futás után nem voltak különösebben szétmenve a lábaim. Emlékszem, h tavaly a stadiun lápcsőjén egy böntetés volt leenni a cél után, most meg smemi gondom nem volt, a mertóban is simán mentem lefelé, míg a tömeg többsége nyögdécselt, volt aki hátrafelé ment lefelé:) ezt egy rész a HOKA-nak tulajdonítom, mert idén lenyegesen magasabb átlag heti km-eket futottam és nem fájt sehol semelyik lábam, míg tavaly már a marathon előtt mázsaszámra kenegettem az itt-ott fájdalmas részeket. Másrészt talán picit jobban hozzá is szokott a lábam a terheléshez.

Köszönöm Csupor Kriszti barátnőmnek a sok támogatást, okos tanácsot, bizalmat, sosem felejtem el, h Ő indított el a futás útján. Köszönöm, a "nagyoknak" azaz az ultrásoknak, hogy példát mutatnak, hogy megmutatják, hogy lehet sokat és lehet jól és lehet okosan futni. Sok edzésen futottam úgy, h "jaj, mit nyöszörögsz egy kis hasfájáson vagy fáradtságon, mikor mások 6, 8, 12, vagy 24 órát---esetleg 6 napot-brrrrrr----futnak, és megcsinálják, nem nyöszörögnek. Vagy azt igen, de akkor is megcsinálják". Sokat gondoltam arra, hogy ha netán mégis az lesz, mint a Bp marathonon, és jön a fal valahol, akkor nagyon erős leszek fejben és arra gondolok, hogy pl hogy lehet egy 24 órás futáson a 18-20. óra után a semmiből fellállni és újra 5.45ös tempót futni például, és hogy egy marathon ehhez képest gyerekjáték, tehát én ezt meg tudom csinálni:)  Tudom, ez nem egy eget rengető időeredmény, van még mit fejlődni, természetesen állképesség és pulzus terén is, nem is erre vagyok büszke, hanem hogy megcsináltam a tervemet és "okosan" futottam annak ellenére, hogy sérült voltam, kihagytam 3 hónapot, 20 perccel kezdtem újra és hogy nagyon nem futóbarát időjárás volt.

Kívánok mindenkinek sok ilyen élményt, sok ilyen "okos" futást, sok ilyen "enyém a világ" érzést:)

(Képek folyamatban:))