2015. május 6-12. Balatonfüred..

Nagyné Bakucz Kriszta, Bozó Pali bácsi, Bögi Sanyi, Baranyai Máté, Ajkay “Toncsi” Antal, Járosi Tomi, Rongits Gábor, Pelle László, Balogh Ádi, Deák László Attila, Pula Tomi, jómagam és még sok külföldi a világ minden tájáról..

Nem úttőrőtáborba jönnek, nem azt tervezik, h esténként tábortűz mellett gitárral a kezükben énekelgessenek, sztorizzanak.

80 őrűlt benevezett, hogy az EMU Sport által rendezett 6 napos ultramaratonon gyötörje önmagát, feszegesse a határait. Sokan már nem első alkalommal.

És hogy kerültem én a képbe, hogy keveredtem én ebbe a mezőnybe, mi vett arra, hogy ebben a versenyszámban is megmérettessem magam?

Passz.. Pontosabban a tavalyi sikertelen Sparta után úgy éreztem, h vmi más kihívást kell keresnem, találnom.

A füredi pályát, versenyt már ismertem, hiszen 3 alkalommal már futottam ott, igaz a 48 órás “betétszámban”. Izgalmasnak ígérkezett ez a 6 nap, így eldöntöttem megpróbálom, elmegyek tanulni a nagyoktól, tapasztalatot szerzek. Beneveztem, elkezdtem a felkészülést. 2015-ben 3 fő versenyt terveztem: a 24 órás VB-t, a 6 napost és bosszútól vezérelve a Spartathlont. A VB letudva, kisebb, nagyobb sikerrel. Jövőhéten következik a 6 napos, az izgalom egyre jobban fokozódik. Ugrás az ismeretlenbe, ahol már fontos szerepet játszik a pihenés, a regenerálódás, az étkezés, a taktika. Gondolom én, hiszen nekem ez lesz az első. Minden verseny előtt szoktam izgulni, nem kicsit. Minden verseny egy nagy kihívás, minden versenyen le kell küzdeni a nem várt nehézségeket, önmagunkat. Részt vettem már páron, mégis.. Most úgy érzem magam mint egy elsőbálózó, mint egy szűz kislány az első éjszaka előtt (bár gőzöm sincs, ők h érzik magukat, de jól hangzik). A gondolataim már ott járnak, mit vigyek magammal, mire készüljek.

Attila már Sárváron kezembe nyomta a taktikát, ami még bőszen emésztés alatt, de biztos lesznek még kérdéseim. Ami biztos igyekszem a lehető legfegyelmezettebben betartani, nem kell az első két nap 300 felett futni. Futni, enni, inni, pihenni, futni. Milyen egyszerűnek tűnik.. Aztán majd kiderül.. Szembenézni a fájdalmakkal, a fáradtsággal, a test, szervezet tiltakozásával. Nagy és izgalmas kihívás.

Azt mondják, az ultrafutás a magányosok sportja. Azt mondom, h a pályán Te futsz, de ott vannak a futótársak, akik bíztatják egymást, segítenek. Ott vannak a szervezők, a szurkolók a pálya szélén, otthon szurkolnak a sporik, barátok, ismerősök, szeretetükkel küldik nekünk az energiát. Mi ezekből is merítűnk erőt!

Szurkoljatok a magyar csapatnak, szurkoljatok a mezőnynek! Erre kérlek benneteket!

fotók: EMU 6 day & 48 hour race

Minden azon múlik, hogy van-e benned egyfajta csakazértis. Juszt is menni, szenvedni, csinálni, megrogyni, felállni, folytatni, fájni, örülni, küzdeni, hinni, majd elérni…

A kitartás, az alázat és a hit szüli az eredményt.

A 24 órás VB és EB beszámolómat eme “bölcsességgel” vezetem fel az idén. Nem most fejtem ki az okát, a poszt végére talán kiderül minden.

Mikor tavaly Sárváron kvalifikáltam magam a VB-re, akkor még úgy volt, 2014-ben is lesz VB. Aztán a csehek, majd a taiwaniak is lemondták a rendezést, ami először egy nagy csalódást hozott magával, majd egy dacot, h majd 2015-ben..  Az év egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) versenyének tekintettem, a felkészülés alatt mindent ennek rendeltem alá. Nemigen volt szabad hétvégém, hétköznapom, sokszor küzdelmesek voltak az edzések. Nem, nem panaszképpen írom, ezt akartam, senki nem kényszerített. A fehérvári Optivita Kupa első állomása akár egy szintfelmérés is lehetett volna. De olyan görcsösen, szenvedősen talán még nem is futottam röpke pályafutásom alatt. Először meg is ijedtem, de gyorsan levontam a tapasztalatokat és igyekeztem minél előbb lezárni és előre tekinteni.

Igyekeztem a hátralévő időben mind mentálisan, mind testben, lélekben “csúcsra” járatni magam. Konkrét km tervem csak a lelkem mélyen volt, a fő célom a következők voltak: végig a pályán lenni minden áron, küzdeni magamért,a csapatért, a szurkolókért.

A taktikát nem bonyolítottam túl, hosszas gondolkozás után a pulzusomra bíztam magam, ezáltal elkerülvén az esetleges rohanást az elején. A cipő fontos kelléke egy futásnak, sokáig hezitáltam a friss, ropogós Valor és a jól bejáratott Clifton között. Végül nem kockáztattam, győzőtt a Clifton. A frissítést gondosan, alaposan terveztem meg (szokásos, jól bevált  NUTREND+szilárd kaják) , az ugye más kérdés, h menet közben tud borulni rendesen. Ahogy a versenyen való futás, úgy a frissítés nagy fegyelmet kíván. Míg az előbbire szinte teljesen magunkra vagyunk utalva, az utóbbiban nagy szerepet játszik a segítő szerepe is. Aki várja a futót, kezében a megtervezett kajával, bogyóval, etc., aki kitalálja ha a futó már nem tudja, h mit akar enni, aki megpróbálja a lelket tartani, aki tovább “rugdossa” ha kell, mikor mindenféle alibit kitalálsz, h ne kelljen futni. Azt mondhatom és bátran kijelenthetem, h Anita remek volt a 24 órában, nagyon odafigyelt, vette minden rezdülésemet. Nagyon hálás vagyok a segítségéért.

A verseny előzményeiről csak annyit, h kicsit megijedtünk, a hírek hallatán. Nemsokkal a verseny előtt lemondott a szervezőgárda (még jó h találtak újat), a szállásunkat kirakták 60 kilire Torinótól, és még jópár rossz hír szállingózott a meleg olasz tavaszban. De végülis a szállás is jó volt, csak pihenni tudtunk, nem volt kísértés a csavargás, városnézés iránt. A központi étkezés viszont ritka siralmas volt. A szállodában, a tészta partyn, a fő frissítő asztalon is a paradicsomos pasta volt a fő étek. Jó, jó nem enni mentünk, de az egyoldalú étkezés meglepő volt számunkra és kellemetlen, hiszen már ránézni se tudtunk eme tradicionális olasz ételre.

No de ennyi bemelegítés után jöjjön maga a verseny:

A pálya nehézségeivel nagyjából tisztában volt mindenki, bár ezzel inkább menetközben szembesültünk. A rajt előtt a csapat erősségét és összefogását jelképező Hajrá Magyarok csatakiáltást engedtünk bele a levegőbe, majd kis idő múlva elkezdődött a VERSENY, amire annyira vágytunk már.  Mint említettem, a pulzusomra figyeltem nagyon, 140 fölé nem engedtem, ez 5:10-5:30-as tempót jelentett. Vagy magamba fordultam, vagy pár szót váltottam a többiekkel, ha éppen úgy alakult. Igyekeztem türelmes lenni, nem hagytam magam sodródni a többiekkel.

Igyekeztem sokat inni, a hirtelen nagy melegre senki nem számított szerintem. Az energiapótlást (azaz a kajálást) is már félóra múlva elkezdtem, nem akartam megvárni, h az éhezés első jelei korán mutatkozzanak meg. Gyakorlatilag nyugiban telt az az első 6 óra, kisebb holtpont előfordult, de azt most még könnyedén győztem le. A futás közben figyeltem a különböző futótechnikákat, irigyeltem, ahogy a japánok könnyedén kőröznek. Lassan a zenét is igényeltem, megkaptam, mentem tovább. Az emelkedőt megfutottam, de nem rohantam neki, a 180 fokos fordító viszont az elejétől nem esett jól. Öröm volt nézni Kata erőtől duzzadó futását, a szívem szakadt meg Szilvi küzdelmétől. Elég hamar ránk esteledett, az első 12 órát 124-126 körüli kilivel fejeztem be, amivel akár elégedett is lehetnék. Tudtam, h most jön igazán a neheze, nemcsak nekem hanem a többieknek is. Közben mellém szegődött egy “menő”, a hasmenő.. Nem örültem neki, szívesebben kőröztem volna inkább Cudinnal, ha már menővel kell. Öt nem be nem tervezett “depózás” volt a verseny második felében, ami nemcsak az időmet vitte el, hanem éreztem ahogy az erő fogy ki belőlem, és képtelen voltam a megfelelő energiát visszapótolni.

A levest még úgy, ahogy begyűrtem, de más már nem ment. Ropival próbálkoztam, de az annyit ért, mint halottnak a csók. Anitáék próbálták tartani bennem a lelket, de hajnalra éreztem, h teljesen megrogytam. A kidörzsölések annyira égtek, h volt olyan pillanat, h megfordult a fejemben a kiszállás gondolta. De nem tehettem. Önmagam becsapása lett volna, egy nagy blamázs a szurkolók felé, és elsősorban a csapatot sem hagyhattam cserbe.  Így mentem, küzdöttem tovább. Az éjszakáról még annyit, h ért pár meglepetés, pl. eltűntek a japánok, aki meg pályán volt az vagy dülöngélt, vagy bicegett. Cudin visszaesése se volt semmi. Szóval sokan megborultak a mezőnyben. Éjszaka egy órára sötétségbe borult a stadion, megjelentek a tűzoltók is, a stadionnak abból a részéből kiterelték az embereket, a futókat pedig messzebb terelték a pálya szélétől. Megijedtem egy kicsit, h talán még a versenyt is lefújják, de szerencsére ez nem történt meg. A hűvös éjszaka után jött újra a reggel, hozta magával a meleget. Bár sokáig a titkos tervemet sikerült tartani, de vészesen közelítettem a hat perces átlaghoz. És még messze volt a vége. Az erő egyre jobban fogyott, elkezdtem figyelni, kérdezgetni, h a többiek h állnak. Tomi nagyszerűen jött fel, Béla is zárkózott fel rendesen. A végén még futottam pár kört Bélával, álmodoztunk egy kicsit. Az utolsó körben Attila kezembe nyomta a bóját, amit a dudaszóra le kellett rakni (jó ötlet volt, egyből mehettem, mehettünk a frissítő sátorhoz). Szóval bója, ami ahogy a kezembe került, úgy éreztem magam mint aki alól kihúzták a talajt. Még egy kör talán belefért volna, de nem ment. Márcsak sétáltam és vártam a megváltó dudaszót.  Leraktam a bóját, először Anita nyakába borultam sírva, majd Attilával pityeregtünk egy kicsit.

Egy röpke összegzés: Úgy indultam neki, h újra görcsmentesen, megfelelési kényszer nélkül fussak. Ez sikerült, a nem várt nehézségeket sikerült valamennyire leküzdeni. Bár a 223 km számomra nem az az eredmény amit lelkem mélyén szerettem volna, de végig pályán voltam, igyekeztem tudásom legjavát nyújtani. Nem vagyok csalódott, kifutottam magam ez a lényeg.

A csapat azt gondolom remekül teljesített, összetartás volt a pályán és a pályán kívül is. természetesen hatalmas respect a segítőknek, Ők a pálya szélén voltak szenzációsak, elviselték a nyűgjeinket, hisztijeinket, nógattak, lesték a kívánságainkat, segítettek amiben csak tudtak.

Végezetül talán nem lesz “sértődés”, ha pár szóban a többiekről is ejtek pár szót, ahogy én láttam a pályán belül őket:

A hölgyeknél kezdeném: Kriszta és Bogi nagyon szépen, fegyelmezetten ment végig, Szilvi a szememben most nőtt igazán nagyra. Anita és Edit küzdöttek becsülettel, mindent megtettek az eredményért.

A srácoknál kiemelném Lacit és Bélát, szépen, egyenletesen mentek, Gyula többször kelt fel a padlóról, keményen küzdött. Tomi nagyon mélyről jött fel, a végén öröm volt nézni a futását. Zolit nagyon sajnáltam, utólag tudtam meg kiállásának okát.

Nagyon köszönöm, köszönjük az itthoniaknak a lelkes szurkolást, éreztük azt a végtelen szeretetet, erőküldést amit nyújtottak.